A week happiness...♥

Egy hét kiruccanásnak indult, s mára minden megváltozott. Egy lány, aki álmait követve új életet kezd, maga mögött hagyva mindent...

2.évad 48.rész - Az ördög, Armani-ban

Lucas

Április 9. - Szombat

 

-Biztos, hogy el akarsz menni? -az ágy szélén ülve nézem, amint Audrey a kedvenc nyakláncát keresi az ékszerdobozában.

-Nem, de muszáj. -felém fordul, egyik kezében az ékszer, amit felém nyújt- Feltennéd?

Felkelek, két lépéssel mellette termek, és kiveszem a kezéből a láncot. Megfordul és felemeli a haját, hogy odaférjek. Ügyesen átemelem a láncot a feje felett és összekapcsolom a két végét. Lassan átölelem a derekát a gyönyörű barátnőmnek, aki egy visszafogott, de annál szebb összeállítást választott. A szürke hosszú ujjú felső mellé egy zöld szoknyát vett fel. Csodálatosan kiemeli a haja és a szeme színét. Egyszerűen imádom nézni, ahogy készülődik. Miután lófarokba fogta a haját, kezeim között megfordul, így látom, hogy kicsit idegesen ráncolja a homlokát.

-Nem lesz semmi gond. Nem véletlenül titeket hívott meg. -közelebb hajolok, hogy egy gyors puszit nyomjak a homlokára, majd elengedem és felkapom az ágyról a zakómat.

-Persze, tudom. De akkor is ideges vagyok. Nem szoktam meg Rox-tól ezt a különleges bánásmódot. -nevetnem kell, hiszen tényleg nem hallottam még túl sok jó szót erről az emberről- Min nevetsz? -panaszos hang jön mögülem, s amint felvettem a zakót, visszafordulok felé. Épp a fekete szandálját küzdi magára.

-Néhány éve ismerem már, és tényleg nem hallottam róla még szép szót. -nevetek tovább, míg Audrey késznek nem nyilvánítja magát- Mehetünk? -bólint, magához veszi a retiküljét és előttem végigmegy a nappalin, egészen a bejárati ajtóig. Ott mind a ketten magunkhoz vesszük a kabátjainkat és útnak indulunk.

A ház előtt parkol az autóm, így gyorsan beülünk. Audrey elmagyarázza merre kell mennem, hogy eljussunk a főnöke házához és közben hallgatjuk a rádiót. Akárhányszor oldalra pillantok, észreveszem, hogy Drey feszengve húzogatja a szoknyáját, ami térde fölé ér, vagy éppen a körmeit piszkálja. Tudtam, hogy most hiába is próbálnám elterelni a figyelmét, nem járnék sikerrel, így csak vezetek tovább. Körülbelül negyven percnyi autókázás után az autópályán, végre megérkezdtünk egy átlagos angol kertvárosi házhoz. Kívülről teljesen úgy nézett ki, mint a mellette szomszédosak, attól eltekintve, hogy a négyzetméterszáma a triplája lehetett. Leparkoltam a szegély mellé, leállítottam a kocsit. Kiszálltunk, s mielőtt még a bejárat felé vettük volna az irányt, kivettem az üveg Merlot-ot a hátsó ülésről.  Kettőt pittyant a kocsi, jelezve, hogy lezártam, majd kézen fogtam a barátnőmet. Szinte abban a pillanatban, hogy megnyomtam a csengőt, kitárult a bejárati ajtó, és személyesen maga, Bernard Rox állt előttünk.

-Miss James, Mr. McQuis! -szélesre tárta az ajtót beinvitálva minket. Kezet ráztunk, majd átadtam a csekély kis ajándékunkat.- Köszönöm, de igazán nem kellett volna! Akasszák fel a kabátjaikat! -mutatott a széles akasztóra, amin már volt egy pár kabát.

-Még egyszer köszönjük a meghívást, Mr. Rox. -próbált magabiztosnak hatni Audrey, de kicsit megremegett a hangja.

-Igen. -helyeseltem én is- Ha egyedül kellett volna elengednem ide, még a végén attól féltem volna, hogy lecsapják a kezemről. -sikernek könyveltem el, mikor Rox kacagni kezdett, s közben bentebb mentünk a folyosón. Tágas nappali fogadott minket jó pár emberrel, akik belemélyedtek a beszélgetésbe.

-Vegyüljenek, érezzék jól magukat! -ezzel hagyott minket ott és ment tovább egy másik párhoz.

-Joy kivel jön? -kérdzetem Drey-t, miközben elvettem egy pohár vörösbort az asztalról és átnyújtottam neki.

-Nem tudom, nem említette. -Audrey körbe nézett és kortyolt egyet az italból- Szerinted kik ezek az emberek?

-Egyet már felismertem. -állammal a kanapén ülő szőke nőre bökök, mire Audrey követi a tekintetem- Ha jól emlékszem az egyik hetilap főszerkesztőjének a felesége. Egyszer találkoztam vele egy sajtókonferencián. Kedves nő.

-Mit kerestél egy sajtókonferencián? -kérdőn néz rám, majd elmosolyodik, ahogy mögém pillant- Megjött Joy. -hátranézek és három férfit látok meg a lány mellett. Apró nevetés fut rajtam át, amikor arra gondolok, hogy Joy a báttyát hozta magával. A másik két férfi még szóval tartja őket, majd szétválnak és a két ismerős megindul felénk.- Sziasztok! -a lányok puszilkóznak, mi pedig Tyler-rel kezet rázunk.

-Nem hittem, hogy veled jön el. -jegyeztem meg halkan úgy, hogy csak Ty hallhassa. A lányok amúgy is bele mélyedtek a csevegésbe.

-Ne is mondd... -lemondóan rázza meg fejét, majd amint meglátja mellettünk az asztalt tele borral, elvesz egy pohárral- Megfenyegetett. -erősen kortyol belőle, s szinte kiissza az egészet- Azt mondta, ha nem kísérem el, akkor egyik éjszaka besurran a szobámba és egy székkel veri szét a ... -suttogásra fogja hangját és körbenéz mielőtt folytatná- ... golyóimat. -beleborzongtam már a gondolatba is. Semelyik férfitársamnak nem kívánok ilyen érzést, még az ellenségeimnek sem. Tovább beszélgetünk, miközben igyekszünk elvegyülni az egyre nagyobb társaságban.

 

 

Audrey

Azt mondják az idő gyorsan telik, ha jó társaságban van az ember. Én is szoktam használni ezt a mondást, de most ellent kell mondanom, még magamnak is. Eleinte feszélyezett a sok, felsőbb körökből való személy, akik hol a politikáról beszélgettek, hol a hétvégi családi kirándulásokkal dobálóztak. Nem tudom, talán ez nekik jó, hogy egymásra kontrázhatnak... Régebben bennem is megvolt az effajta versenyszellem, mindenáron akartam, hogy valamivel én is kitünhessek. Emlékszem, talán tizenkettő lehettem, amikor a barátnőim azzal rukkoltak elő, hogy nekik van barátjuk. Annyira magányosnak éreztem magam, de leginkább unalmasnak, hogy kitaláltam magamnak egy fiú barátot. Persze nem létezett, de én örömmel csöppentettem el egy-egy kis részletet a titkos idegenről. És, hogy miért csináltam? Az általánosban kirekesztettnek éreztem magam. Én voltam a lány, akinek az apja angol, az anyja magyar. Egy idő után félvérnek hívtak, csak hogy csúfolhassanak. Negyedikben, ahogy az angolt kezdtük tanulni, hirtelen én lettem az, aki megcsinálja mások háziját. Anya nem szerette, de apa imádta, hogy ennyire rajongok az anyanyelvéért. Persze azt Ő sem díjazta, hogy mások helyett dolgozok. Mindig azt mondta, hogy kérhetnék pénzt érte, de sosem kértem.

Eztán felsőtagozatban találkoztam szét lett bontva az osztály, és akkor már egy olyan csoportban találtam magam, ahol egy spanyol lányt szekáltak. Sosem értettem meg miért ennyire gonoszak az emberek, miért fáj nekik, ha mi ott vagyunk. Clarával szinte az első percben összebarátkoztunk, bár már olyan rég volt, hogy arra csak Ő emlékszik oly tisztán. Ahogy teltek-múltak az évek, mi egyre szorosabb barátságot kötöttünk, egymás mellett álltunk jóban-rosszban. És sajnos bőven kijutott mind a kettőnknél a rosszból. De sosem felejtem el mindazt, amit értem tett. Most valahogy kicsit furcsán is érzem magam, hogy nincs itt. Feszélyezve érezné magát, de élvezné.

-Hozok még eggyel. -Joy rántja vissza teljes valómat a jelenbe. Jobb kezében a pezsgős pohár magányosan kong, fejével a tolóajtó mögé bök.- Neked kell utánpótlás?

Lenézek a kezemben lévő whisky-s poharamra, amiben már csak egy kortyra való van, de nemet intek a fejemmel. Elfordulok a nagy kert felé, ahol egy medence és egy szép ácsolt kutyaház áll. A pázsit harmatos, a Nap lemenőben van, én pedig csak állok a tornácon, kezeim a betonfalon pihentetem, tenyerem melege olvasztja a whisky-s jégkockát. Hallom, ahogy Joy után helyére csúszik a tolóajtó, már csak én maradok és a gondolataim. Percekig magam elé bámulok, gyönyörködöm a látképben. Eszembe jut miként sétáltam a barátaimmal a hajnali órákban a kemping körül tinédzserként; vagy miként sötétedett be egy hosszú vonatút alatt, amikor anyáékhoz tartottam.

Már csak azt vettem észre, hogy egy hideg, tömzsi kéz nyúl felém, markában egy kis üveges ásványvíz. Ijedtemben ugrottam egy picit, de amint felnéztem a kéz tulajdonosára udvariasan elmosolyodtam.

-Vegye csak el. -nyugtató, kedves hang volt, nem a tőle megszokott.

-Köszönöm, Mr. Rox. -bal kezemmel elvettem a vizet, míg a jobbomban még mindig az alkohol pihent.

-Szólítson csak Bernardnak. -döbbenten néztem mélyen szemébe, s talán rajta is ugyanez a döbbenet suhant át egy pillanatra, mielőtt még hozzátette- De csak a mai napon! -dermedt komolyság volt az arca, majd egy picit megrándult a szája vége.

-Köszönöm... Bernard. -letettem mind a két italt magam elé, majd kiegyenesedtem és főnököm felé fordultam- Nem kellene magának... Neked... Uh... Úgy értem...

-Értem, Audrey. -rekedtesen nevetett fel egy kicsit, s barátian végigsimított a felkaromon. Ritkán jöttem ennyire zavarba, de az biztos, hogy most cékla vörösre pirulhattam. Nem szoktam meg ettől a férfitól az udvariasságot.- A barátaim elvannak nélkülem is. -mind a ketten visszanéztünk a ház felé, egyenesen a vendégseregre- Senki sem hiányol. -egy csepp szomorúság sem volt a hangjában és hirtelen nem értettem miért vannak itt olyanok, akiket nem érdekel Rox. És talán pont ez a gondolat késztetett arra, hogy rákérdezzek a dologra. Persze lehet, hogy az eddig elfogyasztott alkoholmennyiség is hatással van rám.

-Hol van a családja, Bernard? -könnyedés csúsznak ki a szavak a számon, miközben még mindig kívülről nézzük a társaságot.- Elnézést, ez udvariatlan volt tőlem... -elcsendesedek, várom a robbanást, valami olyat, amiben a héten már volt részem. De nem jön. Ekkor tekintetemmel végigmérem Rox-ot, aki immáron a kertjében néz szét.

-Jöjjön, üljünk le. -nem kérés volt, így hát követem Őt, amikor elindul le a lépcsőn a medence melletti padhoz. Egy gyönyörűen faragott padhoz érkezünk, int a kezével, hogy csatlakozzak hozzá, s úgy is teszek. Pont egy fa alatt ülünk, előttünk egy kisebb bokor. Fogadni mernék, hogy senki sem lát minket onnan bentről, de én az ágak között még látok egy-két embert.

-Mr. Rox, én...

-Tudja, Audrey, már sok alkalmazottat hívtam meg ehhez hasonló, személyes partira, de eddig egyiket sem érdekelte... Vagy legalábbis soha egyik sem kérdezett rá, merre van a családom. -egyenletesen beszélt, sem düh, sem más érzelmet nem tudtam kivenni szavaiból. Szégyelltem magam, szólni sem mertem, így hát csendben hallgattam.- Lassan tíz éve annak, hogy elkezdtük ezt a hagyományt a feleségemmel. Három éve azonban már csak én vagyok itt, és tudja miért?

-Nem, uram. -rásandítottam, féltem a választól, féltem a reakciójától. De leginkább attól féltem, milyen sebeket téphettem fel benne. Talán megérezhette, mert felém fordult, épp, hogy csak rám nézzen, kezét a testem mellettem nyugvó kezemre tette.

-Három éve halt meg a lányom. Azóta is házas vagyok, de a feleségem nem képes társaságban lenni. -megadóan megrázta a fejét-  Mintha attól félne, hogy az emberek kinevetnék, vagy nem is tudom...

-Miben halt meg a lánya? -megrökönyödve kérdeztem, de immáron minden félelem elszállt belőlem. A mellettem ülő Bernard Rox, nem az a férfi volt, akinek hittem, és ez valahol jó érzés volt.

-Egy házibuliban volt. Néhány srác petárdázni kezdett, de az üvöltő zenétől, volt, aki nem hallotta. Ahogy Helen sem. Észre sem vette, hogy épp a petárda halom közé került, aztán mind egyszerre elsült. Égési sérülései lettek, amputálni kellett a lábát... -elfordította a tekintetét, de keze még az enyémen nyugodott. Gyengédem megszorítottam, kimutatva az együttérzésemet.

-Miért mondja el ezt most nekem? -igyekszem a legvisszafogodtabban kérdezni, nehogy tolakodónak találjon.

-Tudja, kedves Audrey, nem akarom, hogy olyan élete legyen, mint nekem. -várakozásteljesen néz egyenesen a szemembe, mégsem tudok egy szót csak hozzáfűzni- Félre ne értsen, jó életem van. A bankszámlám egyre gyarapszik, a társasági életem kiváló. De a magánéletem jobb is lehetne. Csak nem akarom, hogy olyan mellett kösse le magát, aki nem érdekli.

-Ezt hogy érti? -érzem, amint értetlenül ráncba szalad a homlokom, s egy pillanat töredéke alatt elhúzom a kezem.

-Tudja jól, hogy értem... -befejezetlenül hagyja mondatát, mintha várná, hogy helyeseljek.

-Nem, nem tudom. Magyarázza meg, kérem! -dacos lettem, hiába tagadnám, nagyon érdekelt a mindenlében kanál mondandója. Összeszorítottam a számat, belülről fogaimmal összecsíptem az ínyem, nehogy teljesen kikeljek magamból.

-Magának nem Lucas kell, és nem is illik magához. Nem hosszútávon. -játszi könnyedséggel beszélt, nemtörődöm hangsúllyal, még a vállát is megrántotta. Ez csak fokozta az ingerültségemet.

-Már elnézést... -hiába emeltem fel a hangom egy fokkal, nem érdekelte és nyugodtan folytatta a kioktatásomat.

-Lucas az a fajta ember, aki meg akar állapodni. Szereti magát, sőt még talán maga is szereti őt. De nem fog nála leragadni örökre. És ne is tegye! Magának nem egy kiszámítható jótét lélek kell...

-Magának fogalma sincs arról, hogy nekem ki kell, Mr. Rox! -haragtól gerjedve pattantam fel mellőle és tartottam a három lépés távolságot.

-Dehogynem. -legyintett egyet baljával- Jobban kiismertem magát, mint azt hinné. Magához egy csintalan, humoros, ámbár figyelmes férfi illik. Ki tudja, talán egy göndör fürtös. -ördögi, mindent tudó mosoly szélesedett ki arcán, amitől a hányinger kerülgetett.

Összeszedtem magam, igyekeztem elnyomni a féktelen haragot, minden rossz érzést, ami ezzel a férfival kapcsolatban feltört belőlem az elmúlt pár percben. Igyekeztem, Isternemre esküszöm, nagyon igyekeztem, mégis megremegett a hangom.

-Köszönjük a szíves vendéglátást, Mr. Rox, de ideje mennünk. -azzal hátat fordítva főnökömnek végigsiettem a medence melett, fel a tornácra, majd be a házba.

Életemben nem akartam ilyen gyorsan szabadulni egy partiról, mint ebben a szent minutumban. Már csak akkor láttam világosan, amikor Lucas a sluszkulcsot elfordította és felbőgött a motor.

-Minden rendben? -gyors pillantást vetet rám, mielőtt ismét az útra koncentrált.

-Ez a pasi maga az ördög. -csak ennyit mondtam. Nem kellett, hogy tudjon mindent. Lényegtelen volt az egész, engem mégis annyira felbőszített. Lucas felnevetett mellőlem, mintha ez valami szarkasztikus vicc lenne. Én nem nevettem.

-De legalább stílusos.

Az út további részében tereltem a témát: megkérdeztem kikkel beszélgetett és hogy érezte magát. Úgy tűnt kettőnk közül legalább az egyikünk jól szórakozott. Megkérdezte, nála alszom-e ma éjszaka. Igent mondtam, mégis bűntudatom volt tőle.

2.évad 47.rész - Meglepő szavak

 

Joy

Április 7. - Csütörtök

 

-Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. -halkan utánzom a fali órám kattanását, s a hangnak megfelelően ringatom a fejem hol az egyik, hol a másik oldalra.

Gyér fény szűrődik be a függöny mögül. Hiába van sötétítő az ablakomon, mégis már az április reggeli napsütésnek ilyen ereje van. Elveszve a város zajaiban, néha észlelve egy-egy csiripelő madarat, azon gondolkozom miért vagyok már ilyen korán fenn. Persze, ezen nem kell olyan sokat agyalni, hisz a válasz teljesen egyértelmű. Bosszúsan fújom ki a levegőt, majd nyugtatólag próbálom visszaszívni, de érzem, hogy mindhiába.

Bár teljes mértékben éber vagyok - lassan már egy órája, köszönhetően a bátyámnak - egyáltalán nem szeretnék kikelni az ágyból. Több dolog miatt sem, de ami a leginkább visszatart, az az, hogy még hallom a fürdőszobából kiszűrődő nyögdécseléseket. Ha egyszer kijutok a négy fal közül, tuti megölöm a bátyámat. Nem láttam kivel jött haza tegnap éjszaka, de abban biztos vagyok, hogy jól szórakoztak. Sajnos mindent hallottam. Hülye papírvékony falak! Csak akkor tudtam álomra hajtani a fejem, amikor csendesedni kezdtek. A másik dolog, ami miatt nem akarom elkezdeni a mai napot, az az, hogy Rox fél tízre behívatott magához. Sejtem miről lesz szó, s ha csak a következményekre gondolok, már sajog a fejem. A múlt héten történt az eset, amitől teljes szégyenérzet kerített hatalmába. Még sosem történt velem ilyen, és remeg is a gyomrom, ha csak visszagondolok rá.

Egy nagyon fontos partit rendezett a cég az üzleti partnereknek, szponzoroknak. Végtére mindenkinek, aki támogatja valamilyen formában Roxot, az jelen volt. Ez azt jelentette, hogy minden hostes társammal együtt végig kellett ülnünk egy unalmas beszédet, majd kiszolgálni az embereket. Tele volt a hócipőm ettől, ezért sem vállalok nagy szabású dolgokat, mert egyszerűen nem bírom. Láttam Bernard arcát is, amelyen néha egy igazi mosoly, néha pedig egy fanyar "dugulj már el" műmosoly villant fel. Annyi volt a gond, hogy ez az arckifejezés az én kis incidensem után szinte levakarhatatlan volt a főnökömről. Tenyerembe temetem arcomat, úgy emlékezem vissza testem "kecses" hanyatlására. Ahogy meg akartam fordulni tálcával a kezemben, valószínűleg a tűsarkúm szegecsei beakadtak a szoknyám hosszú hátsó részébe - ami a földet súrolta - és ennek következtében elborultam. Tálcástul, mindenestül. Az volt a szerencsém, hogy nem ütöttem meg magam nagyon. Egy-két színpompás folt ugyan látszik a csípőm fölött, illetve a könyököm körül is, de ezeken kívül semmi bajom nem esett. De azt a szégyent, amit át kellett élnem...

Hallom, amint csapódik a bejárati ajtó. Nem emlékszem, hallottam volna-e, amikor kijöttek a fürdőből, de megnyugtat, hogy már elment az illető. Akárki is volt az. Így hát erőt veszek magamon, félre dobom a takarót és kitotyogok a szobámból, le egyenest a konyhába. A bátyám pólóba bújtatott hátát látom meg először, ahogy a csap felé hajolva mosakszik. Minden jel arra utal, hogy indulni készül a munkahelyére, ugyanis meglepő módon a farmer is rajta van.

-Tudod, van erre egy alkalmas hely, amit úgy neveznek, hogy fürdőszoba. -fennhangon lépek a hűtőhöz, s csak fél szemmel nézem a testvérem elgyötört arcát, amint a hideg vízzel próbál újra életet lehelni szemeibe.- Azta. -mondom, amint meglátom a nyakán lévő éktelen nyomokat- Mi a franc történt? -éppen hogy kiveszem a reggeli joghurtomat, már csapom is be a hűtő ajtaját és két lépéssel Ty mellett termek. Felegyenesedik, felém fordul, és a nyakához kap. Tudom, hogy tud róla, másképp nem akarná elrejteni előlem.- Ezt a csaj csinálta? -mélyről jövő dühvel rántom el a kezét a szívásról, ami inkább tűnik lőtt sebnek. A közepe olyan fekete a sok vértől, hogy egy pillanatra félek is megérinteni. Körülötte szépen vöröslő terület övezi, és választja el a normális fehér bőrétől. Mutatóujjammal lágyan simítok végig az érzékeny bőrön, mire Tyler felszisszen.

-Bassza... -elharapja a mondatot, kirohanva a konyhából. Másodpercek múlva hallom a fürdő ajtaját becsapódni, de nem megyek utána. Főjjön csak a saját levében, Ő csinálta magának a bajt. Kiveszem a kanalat a csepegtetőből, leülök az asztalhoz a kis barackos édességemmel és várom, hogy a bátyám előbukkanjon. Csak akkor merészkedik elő, amikor már éppen mennék fel a szobámba elkészülni. Kilép a fürdőből, de megáll az ajtóban. Rám néz, arca piroslik.- Látszik? -úgy fordítja a fejét, hogy lássam a nyaka bal oldalát. Messziről kiszúrom a változást, hisz az arcodba üvölti, hogy hat kilónyi alapozó van a bőrén.

-Mennyit tettél rá? -komolyan nézek rá, de belül már nevetek. Ha hagynám így kimenni az utcára, teljesen biztos vagyok benne, hogy minden nő megfordulna utána. És sajnos nem az elbűvölő mosolya miatt. Egyenesen rám néz, szememből kiolvassa, hogy hatalmas hülyeséget csinált. Mind éjszaka azzal a csajjal, mind most ezzel az eltakarási műveletével.

-Meg tudod oldani? -kétségbeesettnem hat a hangja. Utoljára akkor hallottam ilyennek, amikor elaludt egy csajnál és haza kellett hoznom, mielőtt a csaj felébredt volna. Hiába, egy köcsög a bátyám, de attól még szeretem.

-Meg. -bólintottam, s megindultam a fürdőszobába. Nyomomban volt, majd leült a vécé tetejére és úgy várta, hogy csodát tegyek.

 

 

^^

-Bassza meg! -káromkodtam újra, amikor lenéztem a karórámra. Futva tettem meg azt a pár métert a főnököm irodájáig, ugyanis már tizenöt percet késtem. Évek óta ismertem, tudtam mennyire utálja a későket. Szerinte ez a tiszteletlenség legfőbb jele. Nem egy olyan esetet láttam, amikor valamelyik ügyfél elkésett a Rox-szal való megbeszélésről. Olyankor ég a szeme, összeszűkülnek a pupillái, szinte már érezni a gőzfelhőt a kopasz feje felett, de csak az után jön a kegyelemdöfés: a ,,nekem halott senki vagy" nézése. Elküldené a francba, de számára fontosabb a pénz, mint a tisztelet. Viszont az alkalmazottaival nem ilyen elnéző. Pár hónapja egy újonc késve érzekett egy tájékoztatásra. Miután befejezte a beszédet, az irodájába hívta a lányt, aki öt perccel később sírva szaladt végig a folyosón. Többé nem jött vissza. Azt pletykálják, kirúgta Rox, amit mellékesen simán kinézek belőle. Engem is két méter választ el a kirúgástól. Megállok az ajtaja előtt, mielőtt még átesnék a küszöbön a nagy lendülettől. Próbálom normalizálni a légzésemet, de szinte lihegve lépek bentebb a résnyire nyitott faajtón.- Elnézést! -emelem fel a kezem védekezésképp, de megtorpanok a mozdulatban, ahogy meglátom a Rox-szal szemben ülő barátnőmet.

-Ülj le, Joy! -mogorván int az Audrey mellett lévő székre. Nem habozok, inkább azonnal levetem magam. Még egy pillantást vetek barátnőmre, aki hozzám hasonlóan megszeppenve várja a végkimenetelt. Fogalmam sincs miért van itt, hiszen Audrey nem szokott bajba keveredni. Na, jó, én sem! Ez egy kivételes alkalom volt, de legalább már Rox is beláthatná, hogy nem nekem való ez a nagyszabású elegancia. Csendben ülünk, mellkasom sűrűn emelkedik, és csak az ujjamon lévő bőr piszkálgatása nyújt balamelyest nyugalmat.- Van oka annak, hogy idehivattam magukat, hölgyeim. -előrébb hajolt, kezeit az asztalon pihentetve- A múlt hét tanulságos volt szerintem mindannyiunk számára. -érzem, ahogy vörösödni kezd a nyakam a szégyentől- Mondanának egy példát? -merő szigorral néz ránk, s tudjuk, hogy csak költői kérdésnek szánta- Hadd soroljam! -és innen kezdve folyamatosan süllyedünk, mind a székben, mind magunkban- Megtanultuk hogyan lehet két embert összeugrasztani! Megtanultuk hogyan mutassuk ki nemtetszésünket valami iránt! Megtanultuk hogyan kellene beszélni másokkal! Megtanultuk hogyan járassuk le magunkat, a céget és az ügyfelet mindenki előtt! Megtanultuk hogyan lehet kihozni engem a sodromból! -az egész szoba zengett, a fülem csengett a holtakat is felébresztő ordibálástól. Tényleg nagyon pipa volt, az orrlyukai kitágultak, szemei szikrákat szórtak. Képes lett volna a tekintetével ölni. Kopasz feje csak úgy piroslott a méregtől.

Fülünket, farkunkat behúztuk, egyikünk sem mert szólni semmit, de még csak máshova sem mertünk nézni, végig magunk elé bámultunk, kerülve főnökünk tekintetét. Hosszú percekig csak Rox szaggatott légzését hallgattuk a szoba csendjében, egészen addig, míg fel nem állt és ki nem ment a folyosóra. Behúzta maga után az ajtót és csak ekkor jöttem rá, hogy az egész emelet szemtanuja volt a híres Bernard Rox féle kioktatásnak. Audreyra néztem, aki fejét hátradöntve igyekezett megnyugodni.

-Szerinted befejezte? -felém fordította fejét, ajkai vékony vonallá préselődtek a stressztől, ahogy az enyémek is.

-Nem hinném. -válaszoltam, miközben még mindig a bőrt kapargattam a körmöm mellett. Már fájt, s kicsit vérzett is, de képtelen voltam mást csinálni.- Ismerem már egy jó ideje, nem hagyta itt abba a cseszegetést.

-Pedig nem bánnám... Basszus... -szitkozódott magában, de most térdeire támasztva fejét.

-Miért vagy itt? Mivel húztad ki nála a gyufát? -felé fordultam, míg előhúztam a zsebemből egy papírzsebkendőt és a hüvelykujjam köré tekertem. A kiserkenő vér szinte azonnal átitatta egy pöttyben az anyagot, de annál szorosabban nyomtam rá.

-Én hülye, szóba álltam pár ügyféllel, és elmondtam a véleményemet valamiről. -nagyot sóhajtott és kiegyenesedett ültében- Ez persze nem tetszett nekik, és mikor már jobban belemélyedtek, egymás véleménye sem tetszett nekik... Totális káosz volt a vasárnap este. -hitetlenkedve csóválja a fejét.

-Legalább nem én voltam az egyedüli szerencsétlenség aznap. -kínomban nevetek, s örülök, hogy Audrey is csatlakozik hozzám. Hosszú percekig nevetünk, és már csak akkor hagyjuk abba, amikor ismét halljuk a becsapódó ajtót. Egyszerre némulunk meg, arcizmainkat próbáljuk kordában tartani. Amikor Rox leül az íróasztala mögé, tekintete közöttünk cikázik. Ujjait összefonja egy mappán, amit valószínűleg most hozott be, mert eddig nem láttam ott.

-Hölgyeim... -sokkal nyugodtabban szólít meg minket, mint pár perce- Szeretném, ha legközelebb nem fordulna elő még egy ilyen eset. -egyetértően bólintok, ahogy Audrey is- Tehát, ha ezen túl tettük magunkat, szeretném, ha szombat este részt vennének egy eseményen. Nagyon fontos esemény, én magam szerveztem. Minden olyan ember jelen lesz, aki kicsit is számít. A legjobb formájukat kell, hogy hozzák.

-Természetesen, Mr. Rox! -mondja Drey- Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a vendégek jól érezzék magukat.

-Remélem ebbe magukat is beleérti. -értetlenül nézünk Rox-ra, mert nem tudjuk ezzel mit akar mondani. Eltelik pár hosszú és kínos másodperc, mire magyarázatot ad.- Ugyanis nem, mint hostes, hanem mint meghívott vendégek, számítok magukra.

Szemeim nagyra kerekednek, érzem, ahogy a szám némán szétnyílik, de egy szó sem jön ki. A meglepettség gyenge kifejezés. Sosem számítottam volna ilyenre senkitől, nemhogy az egyedi modoráról híres Bernard Rox-tól. Évek óta dolgozom neki, tudom milyen partira számítsak. Minden évben rendez egyet, ahová csak azokat a partnereket és ismerőseit hívja meg, akiket tényleg tisztel, és akikkel jó kapcsolatot ápol. Szó sem lesz semmi seggnyalásról vagy érdekek érvényesítéséről, ez szín tiszte élvezet a számára. Az, hogy ilyenkor kipécéz magának egy-két alkalmazottat, az a nagylelkűségére utal.

Szemem sarkából látom, hogy Audrey nem tud mit kezdeni az információval, így gyorsan én köszönöm meg a meghívást.

-Nagy megtiszteltetés, Mr. Rox! -hevesen bólogatok, arcomon a gyenge mosoly, amiről tudom, hogy amint kilépek az ajtón, a fülemig fog érni.

-Igen, igen. Az. Megtiszteltetés a számunkra. -nehezen rakja össze a szavakat barátnőm, de végül sikerül kinyögnie egy értelmes mondatot.

-Rendben. -Rox kinyitja a mappáját, kivesz belőle két meghívót és átnyújtja az asztal felett nekünk. Mind a ketten egyszerre vesszük el tőle, majd visszasüppedünk a székünkbe.- Este nyolckor kezdődik, de lehetőleg legyenek ott fél nyolcra. Mindenki hamarabb szokott jönni. Elegáns viseletet követelek meg, de nem akarom, hogy bármelyikük is estélyiben jelenjen meg. Elég egy koktél ruha, egy maxi, vagy amiről úgy gondolják nem elég hivalkodó. -szavai hallatán egyből járni kezd az agyam, hogy melyik ruhám van éppen a szennyesben- És mind emellett, szeretném, ha magukkal hoznák a párjaikat.

-Öhm... -Drey feszengve dől előrébb- Úgy érti, hogy magammal kell vinnem Lucast?

-Igen, úgy értem. Mit nem ért azon, hogy a párjaikkal kell jönniük? -nem válaszolunk, inkább neki szegezem az én kérdésemet, ami inkább egy halk megjegyzésre hasonlít.

-Nekem nincs partnerem.

-Akkor szerezzen egyet! -érdektelenül int a kezével- A lényeg, hogy hozzon egy férfit, aki ismeri magát. Lehet barát, családtag... Felőlem a pápát is hozhatja... -kihívóan rám mered- De akkor szóljon előre, mert arra fel kell készülnöm. -elfolytunk egy halk sóhajt és egy kis kuncogást- Most mehetnek. Szombaton találkozunk!

Ezzel az utunkra enged, s mi kapva az alkalmon illedelmesen elköszönünk és becsukjuk magunk után az ajtót. Két képést sem teszünk, mikor mind a kettőnkből kitör az izgatott kiáltás és korunkat meghazuttolva ugrálunk a tűsarkainkban.

-Ezt a viselkedést legyenek szívesek mellőzni szombaton! -erőteljes hang hallatszik ki az ajtó túl oldaláról, mire mind a ketten összébb húzzuk magunkat.

-Elnézést! -bocsánatkérően kiált vissza Drey, amitől nevetnem kell, de ezúttal okosabb vagyok és arrébb húzom barátnőmet, egészen a recepcióig.- Váó! -lenéz a kezében lévő díszes kártyára, majd rám emeli tekintetét- Elhiszed ezt?

-El. -felelem egyszerűen, miközben leadom a recepción a jövő hónapi listámat- Rox minden évben meghív rá egy vagy kettő alkalmazottat, de általában nem sokat tudunk meg arról, mi is folyik egy ilyen partin.

-Ezt, hogy érted? -táskájába süllyeszti a papírt, és megindulunk a kijárat felé.

-Akik eddig elmentek erre a banzájra, a következő hónapban már nem dolgoztak itt. -elhúzom a számat, hiszen nagyon jól tudom, hogy ez egy próbatétel a főnök részéről- Úgyhogy bele kell adnunk apait anyait, csajszi.


2.évad 46.rész - Ölelő karok

 

Audrey

Március 29. - Kedd

 

Az emberek életében szinte megszámolhatatlan az az alkalom, amikor el kell válni bizonyos dolgoktól. Egyesek a régen használt plüss mackójuktól válnak meg. Mások a fogszabályozó kínzó emlékeitől, mikor végre lekerül a fogsorról. Vannak olyanok, akik a szüzességüktől válnak meg, amit jól és rosszul is meg lehet élni. De akadnak olyan emberek is, akik a családjuktól kell hogy elváljanak, akár örökre is. Szerencsémre, én nem ebbe a csoportba tartozom. A rövid vakációnk véget ért, s kénytelenek vagyunk vissza utazni a Királyságba, mivel szólít a kötelesség.

A Húsvéton túl estünk, s meg kell vallanom, egyáltalán nem sajnáltam, hogy a család férfi tagjai elözönlötték a házat. Ugyan nem sok rokont tudhatunk a környezetünkben, maximum nyolc férfi tag van él itt, de ők is gondoskodtak arról, hogy el ne hervadjunk. Nálunk annyira nem nagy a hagyománytisztelet, nem festünk tojást, mégis mindig készülünk valamivel. Általában csoki tojások és nyuszik sorakoznak a kamra polcain, éppen elég számban, hogy még nekünk is maradjon. Hiába vagyunk felnőttek, anya mindig vesz nekünk is, mintha még most is gyerekek lennénk. Ami még talán engem is meglepett, hogy anya még Lucas számára is rejtegetett egy csoki tojást. Ez a gesztusa - még ha nem is említettem neki - megmelengette a szívemet. S ahogy túl estünk a kötelező körökön, végre hozzá láthattunk az ünnepi ebédhez. Szokásosunkhoz híven, a drága anyai nagymamánkat is áthívtuk, így hatan pusztítottuk el a sonkát és a tormával gazdagított salátát.

Ebéd után, mindannyian jól lakottan, kiültünk az udvarra és nosztalgikus hangulatba kerültünk, ahogy egymást érték a múlt képei. Talán ez volt az a pillanat, amikor azt vettem észre, hogy Lucas kicsit rosszul érzi magát. Több magyar szó szaladt ki a szánkon, mint angol, s így megértem, hogy alább hagyott a jó kedve. Ugyan nevetett, amikor mi, mégsem volt "köztünk", nem mulathatott velünk. Ez volt a hétvége legrosszabb momentuma. Még a búcsúzkodásnál is rosszabb volt.

Nem azt mondom, hogy nem fájt elválni a családtól, de nem csúszott a béka segge alá a hangulatom. Tudtam, hogy viszont látom őket még, nem is olyan soká és ezért boldogan, reményekkel telve köszöntem el tőlük.

Még emlékszem, mikor annak idején arra került a sor, hogy felszálljak az első közvetlen járatra, ami Angliába ment. Teljesen be voltam feszülve, ideges voltam, kicsit féltem is. De nem attól, hogy a szüleimet itt kell hagynom, hanem attól, hogy egyedül képes leszek-e megtalálni a helyemet külföldön. Be kell látnom, jól döntöttem akkor, hogy nem engedtem anyámnak. Dühös volt, egyenesen forrt a méregben már a gondolattól is, hogy kinn akarok szerencsét próbálni. Sokat veszekedtünk, majd alig szóltunk egymáshoz, s végül odáig jutottunk, hogy még csak el sem akart búcsúzni tőlem a reptéren. Egyedül mentem ki a reptérre, egyedül vártam a felszállásra. Pokoli érzés volt. Mintha kitagadott volna. Persze Nick és apa felajánlotta, hogy kikísérnek, de nem akartam, hogy anya még rájuk is haragudjon. Így, hát úgy döntöttem, egyedül jobb lesz.

Viszont ma Ő is ott volt és kiszorongatta belőlem a szuszt is. Könnyek között búcsúzkodtunk, majd szálltam fel a járatra Lucas-szal. Aidenék már a gépen ültek, ahogy Alex is. Mikor mi is elfoglaltuk a másodosztályon a helyünket, valamilyen megkönnyebbülés árasztott el. Örültem ennek a hosszú hétvégének, úgy, ahogy annak is, mennyire jól sikeredett. A családom elfogadta a pasit, akit szeretek, a barátaim haverként tekintenek rá már az első találkozás után, és végre visszatérhetek a régi kerékvágásba. Valószínűleg ezt a részt vártam a legjobban. Azt, hogy hazatérhessek a kis garzonlakásomba.

Most pedig, hogy percek kérdése és landolunk, még jobban izgatottá válok, hiszen úgy érzem felfrissítette a lelkemet az utazás. Imádom Londont, imádom az angolok életérzését, és imádom, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Kicsit magamra hasonlít, ha mély és elvont állításokra akarunk következtetni. Megfontolt vagyok, mégis bármikor kapható vagyok egy új ötletre, egy új élményre. Ezt érzem, mikor itt vagyok. Otthon vagyok.

 

 

Clara

Patrishát láttam meg elsőként szemben az árral keresztül furakodni, mögötte pedig a férje loholt. Hatalmas mosollyal az arcán közeledett, s mikor összetalálkoztunk, szorosan magához ölelt. Hirtelen megrohantak az érzelmek, s szemeim nedvesek lettek. Igazán csak most tudatosul bennem, hogy mennyire is hiányoznak a szüleim. Bár nem szívesen vallom be, de még az az idióta, idegesítő hülyegyerek öcsém is hiányzik. Persze, csakis kizárólag minimálisan. Miután elengedett, Charles-tól is kaptam egy atyai ölelést, majd segítőve, elvette vőlegényemtől a csomagjainkat.

-Hogy utaztatok, gyerekek? -jött a kérdés Patrishától, aki most Alexet szeretgette meg, majd utána Audreyt és Lucast.

-Minden rendben volt. -válaszoltam, ahogy szedtem a lábamat, hiszen minél hamarabb ki akartam jutni az utazó emberek fogságából. Majd megéreztem Aiden ujjait, ahogy az enyéimbe kapaszkodik, összekulcsoja egymással, ezzel próbálva megnyugtatni. Szeretek repülni, csak azt nem szeretem, mikor a be- és kiszálláskor az emberek megőrülnek körülöttem.

-Hogy vannak a szüleid, drágám? -a másik oldalamra téved Patrisha, karját átveti vállamon, így haladunk előre, míg mögöttünk a többiek jönnek.

-Jól vannak. -elmosolyodom, ahogy visszagondolok anyára, és ahogy sürgött-forgott a konyhába, csak a mi kedvünkért.- Már nagyon várják, hogy megismerjék Aiden családját.

-Az még odébb van... -suttogás volt, de tisztán hallottam vőlegényem szavait. Sokszor beszéltünk már arról, hogy ahogy neki, nekem is meg kell ismernem az Ő szüleit. Annyit tudok, hogy Írországban élnek, de nem sűrűn hallunk felőlük. Olykor megejtenek egy telefont, érdeklődnek a fiukról, de semmi egyéb. Ettől függetlenül Aiden imádja a szüleit, s szentül állítja, hogy mikor kisgyerek volt, elkényeztették mindenfélével. Az egyértelműen mellettük szól, hogy mikor bejelentettük nekik is az eljegyzést, Mary, a jövendőbeli anyósom, könnyekkel küszködve gratulált, s nagyjából ugyanígy az apja is, Tom. Viszont nem nagyon tudták megmondani mikor érnek rá, ugyanis mind a ketten ügyvédek, így a szabadidejük egyenlő a nullával.

-Nem baj. Addig várunk az időponttal, ameddig kell. -finoman, bátorító célzattal megszorítottam a kezét.

-Szeretlek! -egy olyan mosolyt villantott, amitől újra bele tudtam zúgni. Közelebb hajolt, hogy a halántékomra tudjon adni egy puszit, majd hátra nézett és felnevetett. Oda néztem, s én is megláttam, ahogy Lucas minden szabad porcikája tart egy-egy csomagot. Együtt nevettünk rajta, mire a srác fújtatott egyet.- Megyek, nem hagyom cserben. -ezzel megszakadt az ujjaink kapcsolata, és Lucas segítségére sietett. Átvett néhány szatyrot, de követtek minket a friss, eső áztatta kültérre.

-Amúgy, mi van ezekben? -csendült fel a kérdés Lucas-tól- Én úgy emlékszem, mindannyian csak egy bőrönddel mentünk. -le néz magára, majd tekintetét körbefuttatja rajtunk, ahogy megálltunk a taxik mellett- Most meg öt bőrönd helyett van nyolc. -megértettem miért háborog, ezért gyorsan behúztam fülem-farkam, hiszen ez a rengeteg minden miattam repülte át fél Európát.

-Ne minket szidj! -Alex felszegte állát, úgy nézett szembe Lucas-szal, majd tekintete rajtam állapodott meg- Claráé az összes. -erre persze minden szem rám szegeződött és most már mit sem ért a sunnyogásom.

-Ne nézzetek rám! Mind nagyon fontosak! -próbáltam védeni magam, de hiába, ugyanúgy szúros pillantásokat kaptam.

-Miért? Mi van benne? -Lucas letette a járdára a csomagjaimat, és türelmesen várt.

-Ajaj, inkább először pakoljunk be az autóba, mert egész úton hallgathatjátok Clarát. -Aiden elindult a parkoló felé, ahol Charles-ék megálltak, s ahol nem mellesleg Lucas is hagyta a saját autóját néhány nappal ezelőtt. Mindannyian követtük a férfiakat, akik úgy siettek, mintha véreb kergetné őket. Megértem, hiszen anya piszkosul tele rakta azokat a pakkokat kajával.

Végül mind beszálltunk a megfelelő járgányba: Audrey és Lucas a saját autójukkal ment, hiszen ők még haza mennek lepakolni és csak azután jönnek át vacsorára. Az úton rögtönzött élmény beszámolót tartottunk a házaspárnak, majd beavattom őket abba is, hogy ma este egy különleges vacsorát terveztem. Erősködtek, hogy pihenjük ki a repülést, de makacs módon ragaszkodtam a magyar vacsorához. Nehogy már kárba menjenek anya finom étkei!

 

 

^^

Illatok sokasága tömörül a konyhába, a család közé, befészkelve magukat az orrunkba. Számomra fenséges, ám egyesek inkább mondanák gyomorpukkasztónak. Aiden nem rajongott az ötletért, hogy mindent megkóstoltassak Patrisháékkal, mert szerinte a végén gyomorrontást kapnak majd. Nem azt mondom, hogy nem lehetséges. Ha már csak azt nézzük is mennyi étek várja, hogy elfogyasszák: a hurka és a kolbász a sütőben készül, a töltött káposzta a gázrózsán fortyog, a szegedi szalámi és a pirospaprika az asztalon várja, hogy végre valaki megszegje, az édességek pedig a hűtőben sorakoznak.

Drey és Lucas nem régen érkeztek meg. Szokásosan a férfiak most is kivonták magukat a munka alól, de most az egyszer én sem bánom. Sőt, még Patrishát is elküldtem a konyha közeléből, hogy a meglepetés teljes hatást érjen el. Áthívtam a két lányt is, Jennát és Joyt. Áthívtam... Enyhe túlzás. Szinte rájuk kiabáltam, hogy tolják ide a seggüket, mert hazaértünk. Mondanom sem kell, nem mertek ellenkezni a jó öreg Clarával. Most komolyan le öregeztem magam?! Egyértelmű, hogy kifárasztott az út.

-Kóstoló játék!! -kiáltásom minden jelenlévőt megijesztett. Egyszerre fordították fejüket felém, amint az asztalnál ültem, nézve őket, ahogy helyettem robotolnak.

-Mi van? -bamba tekintettel meredt rám Alex, miközben a sütőből vette ki, az immáron kész hurkát és kolbászt.

-Miről beszélsz? -fordult felém Jenna, kezében tartva egy almát, amit már fél órája eszeget.

-Még mindig azon nyammogsz? -egy pillantást vetek a gyümölcsre, aztán Jennára, aki pofát vág, hiszen tudja mi jön most- Még egy hörcsög is gyorsabban végez vele. -a poén senkinek sem új, ezerszer hallották már a számból, de mégis jó érzés ugratni ezzel bármelyiküket is.

-Ha ha ha... -csak egy nyújtott nyelvet kaptam, de hangosan felnevettem. Hiába voltam otthon, a szerető családtagok között, akkor is hiányzott ez a hely. Hiányoztak a lányok, s hiányzott London is.

-Na... -nyugodtan, de fegyelmezően szólt ránk Audrey, aki a tányérokat készítette ki az asztalra- Mi volt ez az előbb? -néz rám kíváncsian- Mit értettél kóstoló játék alatt? -végül fáradtan rogy le a mellettem lévő székre. Felkönyököl, állát tenyerébe temeti és úgy fürkészi tekintetemet.

-Egyszerű. A kóstoló játék során mindenki megkóstol mindent, de abban a sorrendben, ahogy én adom. -vállat vonok, majd gondolva egyet csavarok a játékon- Be is kötöm a szemüket, és ki kell találniuk mit esznek.

-És ebben nekünk is részt kell venni? -feszült sóhajt hallatott Joy, miközben a másik oldalamra huppant le- Mert eléggé visszataszító némelyik. -fintorogva néz át a válla felett, tekintetével a pultot fürkészi. Látom, amint a hurkánál elidőzik, majd visszafordul felém.- Komolyan, ti ezeeket eszitek?

-Nekünk legalább vannak fűszereink, nem csak a sót ismerjük. -széles vigyorral vágok vissza.

-Mi? -a két angol akcentus élesen hasít a levegőbe, mire mind a hárman rájuk kaptuk a tekintetünket.

-Ebben igaza van. -nevetve fészkelődik a széken Drey.

-Ez nem igaz! -Joy hevesen rázta a fejét, ellentmondást nem tűnően.

-Ugyan már! -Audrey szinte az asztalra csap, persze megőrizve jó kedvét- Egy kezemen meg tudom számolni hány féle fűszered van. -amolyan ,,tudod, hogy nekem van igazam" kifejezés ült ki az arcára. Joy egy ideig állja a pillantását, de végül bedobja a törülközőt.

-Na, és? -megrántja a vállát, legyőzötten dől hátra- De szeretem a fűszeres kaját!

-Attól, hogy dupla adag csípős csirkét rendelsz a kínaiból, attól még ugyanúgy íztelen az angol koszt.

-Ajj... Fogd már be! -durcásan távozik az asztaltól a barna lány. Átcsattog az előszobán, át a nappaliba, s már csak a hangját halljuk.- Fiúk, készüljetek fel lelkiegben! -mind nevetünk rajta, magunkhoz vettük a tányérokat és a finomságokat, majd követtük barátnőnket.

A televízió előtti dohányzó asztalra helyeztünk mindent. Valamilyen zenecsatorna szólt a háttérben, ezzel megalapozva a hangulatot. Ám, mielőtt bármit is mondhattam volna, Charles a bárszekrényhez lépett, kivett belőle egy üveg bort.

-Hogy szomjan ne halljunk. -letette az asztal közepére, majd visszaült a kényelmes foteljébe. A többiek is szétszórtan ültek a helységben, már csak én álltam.- Joy azt mondta valami játékot találtál ki.

-Igen. -helyeseltem- Kóstoló játék.

-Rosszul kezdődik. -hallottam a dörmögős hangot mögülem, mire hátra lendítettem a jobb lábamat. Csak bizakodtam, hogy elérem Aident, de a fájdalmas nyögés hallattán elégedett mosolyra húzódtak ajkaim.

-Szóval... -izgatottan csaptam össze két tenyeremet- Bekötjük a szemeteket és így fogjuk megkóstoltatni veletek a magyar konyha remekműveit. -gyors léptekkel ismét az előszobában voltam, keresve egy sálat, ami hasznunkra lehet ebben a játékban. A sok zöld sálam közül lekaptam egyet, majd visszasétáltam a nappaliba.- Ki akarja kezdeni? -jobbommal felemeltem a selymet, várva ki lesz a legbátrabb közülük.

Mindannyian összenéztek. Tekintetek cikáztak, hol értetlenül, hol félve pillantottak a másikra. Láttam rajtuk, hogy ha lehetne, inkább most lelépnének, de egy valaki mégis bólintott, és felemelt kézzel jelezte, hogy szívesen belevág.

-Biztos vagy benne, drágám? -Charles védelmezően tette felesége karjára a tenyerét, ezzel jelezve, hogy bármikor bármit átvállalna helyette. Szívmelengető gesztus volt, hiszen oly sok év után, még most is ennyire szerelmes Patrishába.

-Persze. -mosolygott- Ezek csak ételek. Milyen példát mutatnánk a gyerekeknek, ha nem ennénk meg?! -felkelt a fotel karfájáról és pár lépéssel mellém lépett.

-Nem vagyunk már gyerekek. -tiltakozott Aiden, a fejét fogva nagynénje szokásos mondatára- Már szavazhatunk is.

-És ihatunk is! -Jenna az asztalon lévő üvegért nyúlt, majd átadta Lucasnak, hogy bontsa ki. A fiú másodpercek alatt kipattintotta a dugót, ami szerencsénkre a markában maradt. Jenna kikapta a kezéből a bort, majd töltött magának.- Még valaki? -körbe nézett a szobába, s aki bólintott annak töltött. Én addig bekötöttem Patrisha szemét és az asztal melletti puffra ültettem.

-Bármikor szólhatsz, hogyha abba szeretnéd hagyni. -szögeztem le, rögtön az elején, hisz semmit sem akartam erőltetni- És ez mindenkinek szól. -szétnéztem a bagázson- Ha bárki szeretné feladni, akkor csak nyugodtan, de minimum egy ételt meg kell, hogy kóstoljatok!

Mindenki megnyugodott kicsit, így rábólintottak. Az asztalhoz mentem, felszúrtam az egyik villára egy falatnyi hurkát, majd óvatosan megközelítettem vele Patrishát. Szemem sarkából láttam, amint Drey felkel egy szó nélkül, majd eltűnik a folyosón. Nem tudtam mire vélni, és megálltam félúton. Néztem, ahogy visszatért egy kis vödörrel. Felismertem, ez a vödör van a fürdőszobában a mosdótál alatti szekrényben. Barátnőm a puff mellé állította a vödröt, majd visszaült Lucas mellé a kanapéra. Láttam az arcán lévő undort, amint a villa közeledett Patrisha szájához, s inkább le is hajtotta a fejét. Én, magamban elég jót mosolyogtam, hiszen Audrey sem annyira rajong a hurkáért és a kolbászért. Ez kivételesen különbségnek írhattuk fel kettőnk között.

-Oké, van itt egy vödör, ha szükséged van rá, emeld fel a kezed. -próbáltam nyugtatóan beszélni, annak ellenére, hogy mit is jelentett a mondat valójában. Patrisha arca grimaszba torzult, de megértően bólintott.

-Szerintem észre fogod venni, ha nem tetszik neki a dolog. -szúrt közbe Joy, mielőtt ivott volna egy korty bort.

Nem törődve a kérdő pillantásokkal, melyek némán azt kérdezték, tényleg ép eszű vagyok-e, amiatt hogy vaktában akarom megetetem őket, magabiztosan súgtam Patrishának, hogy nyissa ki a száját, aki ez után óvatosan lehúzta a villáról a hurkát. Szájában ide-oda járt a falat, majd egyszer csak megállt. Azt hittem ott köpi ki, de végül pár nehéz nyelés után büszkén nyújtotta ki a nyelvét, jelezve, hogy legyőzte az első próbát. Már várta a következő ínyecséget, de inkább úgy döntöttem még egyet csavarok a játékon. Mielőtt bármit is helyeztem volna a villára, leszedtem a jövendő beli anyósom szeméről a sálat, és megkérdeztem tőle, kit szeretne következő áldozatnak. Csak mi ketten nevettünk, míg a többiek reszkedtve várták a döntést, ami végül Charles szemét követelte.

Charlesnak egy kicsit lágyabb ízt választottam, de kinek mi az ízlése, szerintem a töltött káposzta gyengébb, mint a hurka. Patrisha a férje szemére kötötte a sálamat, addig én felszúrtam a villára egy kicsiny káposztát. Patrisha már nevetett, pedig még semmit sem csináltam. Gondolom előre tudta, hogyan fog reagálni kedvese. Charles nagyra nyitotta a száját és várt. Ízlelt, ízlelt, majd jelzett, hogy egy pohár bort kérne. Nem erre számítottam. Azt hittem, hogy nyafogni fog, ahogy a férfiak szoktak, hisz általában elég válogatósak. Azonban, amint legurította a fél pohár vöröset, eltűnt az étel is a szájából. Immáron nyugodtan, hátradőlve nézte, ahogy a többieken is végig megy a kóstolás. Több-kevesebb sikerrel, - ahol Lucas jelenti a kevesebbet, mivel majdnem megfulladt a csőröge fánkon lévő porcukortól - de mindenki megkóstolt mindent az este végére. Na, de azt sem szabad elfelejteni, amikor Jenna az epres túrórudit kiköpte szinte azonnal, hogy beleharapott. Észben kell tartanom a jövőre nézve, hogy az ilyesfajta játék nem minden ismerősömnek kedvez. De ettől eltekintve, mind jól éreztük magunkat. Éjfél tájt pedig mindenki hazabandukolt a saját kis lakásába - hiszen hosszú nap volt mögöttünk -, mi pedig Aidennel egymás karjaiban aludtunk el a már jól megszokott ágyban.

2.évad 45.rész - Ismerős arcok

Audrey

Március 27. - Vasárnap

 

Szinte idejét sem tudom, mikor láttam utoljára együtt a csapatot. A nagy csapat... Annak idején így emlegettük magunkat, mint egy jelenséget. Végülis, ha azt vesszük, azok voltunk. Legalábbis a fővárosban biztos. Voltak olyan helyek, ahol törzsvendégekként voltunk nyilvántartva, de valahol pedig ki voltunk tiltva. Nevetnem kell, ahogy egy-két emlék felvillan a múltból. A sok átmulatott éjszaka, amelyeknek egyetlen céljuk az volt, hogy segítsenek felejteni.

Sosem voltam az a bulizós fajta. Néha-néha eljártunk a lányokkal kajálni, egy-egy fesztiválra is eljutottunk, viszont azelőtt még annyi alkoholt nem ittam. Azelőtt... Igen, a kóma előtt volt mindez. Utána kicsit szabadabban éltem. Segíteni próbáltak a barátok azzal, hogy szórakozni vittek. Két jelmondatuk volt az ilyen estékre:

,,Te alakítod az estét, tedd, amit jónak látsz.", illetve: ,,A valóságban élni jó."

Az elsővel még úgy ahogy tudtam azonosulni és én is önfeledten kiabáltam ezt - megjegyzem, enyhén ittas állapotomban. De a második mondatot gyűlöltem, szívből gyűlöltem. Attól, hogy kezelésekre jártam és igyekeztem feldolgozni a történteket, attól még a valóságot nem szerettem. Bizonyos értelemben megőrültem tőle. S így utólag - hála Zolinak - rájöttem miért éreztem így. A valóság elvett tőlem dolgokat. Elvette a lehetőségeimet, s átvitt értelemben, elvette az álmaimat is. Idővel azonban sikerült felfognom, hogy a valóság jó. Én alakítottam az elmúlt néhány évemet, az én döntéseimnek köszönhető az, hogy hol vagyok és hová tartok. Ennek pedig kifejezettképp örülök.

Tehát, most a valóságban, éppen sétálok a valóságos párommal, a valóságos barátainkhoz igyekezve, akik egy étteremben várnak minket. Nem akármilyen étteremben ám, hanem a kedvencünkben. A régi törzshelyünkben. Nem is inkább éteremnek mondanám, hanem egy jól szituált kocsmának, ahol enni is lehet. Persze, odafele beugrottunk a Starbuckba, megszereztem a hét különböző kávét. Ez volt általában a szokásunk, ha ott találkoztunk. Mindig én vettem a kávét ilyenkor és az evés előtti pletykálások közepette eliszogattuk azokat. Közben tettünk egy kis kitérőt Lucas-szal, mialatt amolyan idegenvezetőt játszottam. Elmentünk a Nemzeti Galéria mellett, a Nemzeti Múzeum mellett. Kérdeztem tőle, hogy szeretne-e legközelebb benézni, de csak diadalittasan mosolygott, majd megjegyezte, hogy: ,,Miért, lesz legközelebb?". Kiröhögtem, mondván, hogy miért ne lenne, ha Ő is szeretné.

Szóval, mikor beléptünk a nyikorgó ajtón, a felette lévő csengő megszólalt. Felmérhetetlen meghittség áradt szét a lelkemben. Két napja voltam a családommal, mégis most éreztem először azt, hogy otthon vagyok. A helységben lévők mind az ajtó felé néztek, azaz felénk. Tíz másodpercig voltunk a reflektorfényben, majd mindenki a saját dolgával törődött tovább. Kivéve öt személyt. A barátaim minden léptünket figyelték, ahogy kéz a kézben megtettük azt a négy métert az asztalukig. Egy tíz személyes kerekasztalnál ültek, a bártól nem messze. Nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy a törzshelyünket foglalták el. Valójában az összes létező hely a törzshelyünk volt a bárban. Mindig más-más szegletébe ültünk, mindenhonnan más-más kilátás nyílt, de szinte minden egyes alkalomkor ugyanazt rendeltük.

-Sziasztok! -köszönök, szinte egyszerre párommal, az általunk megszokott angol nyelven. Szerencsénk van, mert mindannyian beszélik a nyelvet. Végre Lucas is fellélegezhet egy kicsit, s nem kell azon agyalnia, ugyan miről beszélgetek. A srácok visszaköszönnek, de amint letesszük az asztal közepére a pohártartókat, egy szempillantás alatt kikapkodják a saját nevükkel ellátott innivalójukat. Lenge kabátomat az egyik szék támlájára dobom, majd leülök, jobb oldalamon lévő széket pedig Lucas veszi birtokba.

-Köszi! -emeli fel a zöld, eldobható poharát Clara, mielőtt beleinna. Körbe nézek a társaságon miközben én is kiemelem a sajátunkat, és átnyújtom Lucasnak az ővét. Lágy mosollyal az arcán köszöni meg, de érintetlenül az asztalon hagyja. Én is beleiszok, akárcsak barátaim, miközben élvezem a forró tejeskávé zamatát. Miután leteszem a poharat, a balomon ülő lányhoz fordulok, vállán átvetve a karomat magamhoz húzom és arcára adok egy puszit.

-Miújság? -kérdezem, s türelmesen megvárom míg befejezi a kávéját.

-Semmi. -vállat von Lili, de ezzel engem nem etet meg. Az arcán ülő vigyor másról árulkodik.

-Ugyan, kivele! -nyaggatom, hisz tudom, ezt utálja és hamar be fogja adni a derekát. Szemeit forgatja, megrázza a fejét, de felém fordul végül. Lucas megköszörüli a torkát mellőlem, mire észbe kapok.- Ja, igen. Elnézést. -bűnbánóan pillantok barátomra, majd azokra, akiket nem ismer- Srácok, Ő itt Lucas, a barátom. -a fiú csak épp annyira emelkedik fel a helyéről, hogy kezet tudjon rázni a számára ismeretlenekkel- Lucas, Ted. Ted, Lucas. -illedelmesen köszönnek egymásnak- Lucas, Ő pedig Lili. Lili, Lucas. -ők is kezetráznak, majd mindannyian visszaülnek. Hirtelen kételyek támadják meg a gondolataimat. Mi van, ha valamelyikük elszólja magát Lucas előtt? A tenyerem másodpercek alatt izzadni kezdett, ide-oda jártattam tekintetemet az asztalnál ülőkön, míg nem Lili oldalbabökött. Tudtam mit akar a szemöldök mozgatással elérni. Közelebb hajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam, de immáron magyarul.- Nem tud semmit a múltamról.

Elég sejtelmesen csengett. Esküszöm, ha bárki más, aki nem ismerne minket, meghallaná, tuti azt hinné, hogy valami bűnöző vagyok. Valójában, egy pillanatra nekem is úgy hangzott, mintha valami hatalmas bűnt követtem volna el. Lili, az égnek hála, nem firtatta tovább. Megértően bólintott, és ugyanezt odasúgta Tednek. Kedves mosollyal arcán bólintott Ő is, s a szívemről ekkor esett le a hatalmas, mázsás kő.

Eddig ebbe bele sem gondoltam. Mi lett volna, ha szóba jön? Valószínű, hogy a többiek láthatták az arckifejezésemet, mivel szinte egyszerre hajoltak előre, megkérdezve csupán a tekintetükkel mi a problémám. Nemlegesen megráztam a fejemet, jelezve, hogy majd később elmondom az aggályaimat.

-Hogy vagytok? -Ted vizslat minket, tekintete Lucas és köztem jár. Mosolya meghitt és őszinte érdeklődésről árulkodik.- Lucas, te ugye egy alapítványnak dolgozol, jól hallottam? -barátom bólint, de mielőtt bele tudna kezdeni a kérdés megválaszolásába, Ted nem hagyja szóhoz jutni- Ott ismerkedtetek meg, ugye? -ekkor összenézünk Lucas-szal, mindkettőnk arcán megjelenik egy szerelmes mosoly, ami mindent elárul- Első látásra belezúgtál, mi?

-Hagyd már őket! -Clara elég feltűnően Ted bordái közé nyúl egyik ujjával, mire a srác odakapja a tekintetét- Úgy is tudod, hogy igen.

A mai napig nehéz elhinnem, hogy ez a két jómadár képes egy asztalnál meglenni, anélkül, hogy leharapnák egymás fejét. Clara eleiben kedvelte Tedet, hisz a pasija legjobb cimborája volt. Általa ismerkedtünk össze, randizgattunk, s miután megkapta, amit akart - az az a szexet -, már le is lépett mással. Igen, ez a mi sztorink Teddel... Nem a legszebb vége lett, de ha a mostani helyzetet nézem, egyértelműen nem változtatnék semmin sem. Az pedig, hogy Clara gyűlölete a srác iránt az évek folytán egyre fogyatkozott, belátható volt. Végül barátnőm is rájött, hogy nem lehet olyan szívtelen szarzsák, ha a felépülésem minden percében ott volt mellettem, akármire volt is szükségem. Ez győzte meg Clarát, de nekem is ez segített továbblépnem és megbocsátanom.

-Hát, ha nem is első látásra, de megfogott benne valami. -csipkelődött Lucas, még mindig engem nézve. A lányok szinte nyálukat csorgatták, kivéve Clarát, mivel mellette ott ült a vőlegénye. A két fiú pedig csak szótlanul hallgatott.- Nem tudta, hogy én vagyok a főnöke, így kicsit viccesre sikerült az első találkozás.

-Szerintem egyáltalán nem volt vicces. -szóltam közbe- Ha jól emlékszem, fikáztad a lakásomat.

-Már elsőre felvitted magadhoz? -Ted megdöbbenve nézett egyenesen szemembe, de én csak nevetni tudtam az arckifejezésén, mivel tudtam, hogy játsza magát.

-Csak hazavitt, mivel öt perc alatt végeztünk a megbeszéléssel és addigra a taxim már elment. -informáltam, de rájöttem, hogy feleslegesen.- Minek magyarázkodok, úgy is tudod! -kiöltöttem rá a nyelvemet, mire jóízűen nevetett.

-Tudom, tudom... Sosem vinnél fel magadhoz azonnal egy férfit. -szája mosolyott, de szemei komolyak maradtak miközben még hozzáfűzte a legfontosabbat:- Ne is tedd.

-Nem áll szándékomban. -nem kelett többet mondanunk, ennyi elég volt. A kettőnk közötti telepátia mindent megoldott, hisz ki sem kellett mondani, tudtam mire gondol. A barátságunk során sokszor figyelmeztetett, ha fiúkról volt szó. Mindig ugyanazt a rizsát hajtogatta: ,,ne add magad könnyen, vigyázz a magamfajtákkal". Elsőre is felfogtam, de újra és újra elismételte. Meg kell hagyni, nem hiába.

-Ha rajtam múlik, nem fog. -Lucas megjegyzése melengette a szívemet, ahogy keze a testemet, mikor körbefogta a jobb tenyeremet. Lenéztem összekulcsolt kezünkre, majd fel a férfira, aki ellopta a szívemet. Elengedtem Lili vállát, hogy közelebb tudjak húzódni Lucashoz, mert úgy érzetem adnom kell neki egy csókot.- Szeretlek. -suttogta mikor elváltak ajkaink.

-Én is téged. -vállára dőltem, onnan figyeltem tovább a barátainkat, akik valami új mozifilmről vitatkoztak. Én csak hallgattam ahogy ide-oda szálltak a kritikák, a spoilerek, amik teljesen elvették a kedvemet a megnézésétől. Végezetül arra jutottak, hogy mindent egybe véve, nem érdemes arra fecsérelni az időt, hogy egy újabb drámafilmmel bővítsük a listánkat.

-Én már a Warcraft-ot várom. -nagy sóhajjal, álmodozó hangon váltott másik filmre Clara- Arra feltétlen el kell mennünk.

-Ajaj... -Ted hahotázni kezdett, miközben megveregette Aiden vállát- Mire kötelez az asszony! -elég volt ennyi, s Aiden szúrósan méregette a haverunkat. Sokan nem nevettek ezen, én viszon csatlakoztam Tedhez, és a jókedvem elkezdett az egekbe szökellni.

-Még most gondold meg, mire vállalkozol... -szállok be én is a vőlegény ugratásába- Ez még csak a kezdet, de aztán együtt mentek megnézni a horror filmeket, otthon elbújik a ház valamely szegletébe és mikor arra mész előugrik...

-És visítva a füledbe ordítja, hogy szellem... -folytatta Alex, visszaemlékezve az egyik tinédzser emlékünkre.

-De csak ti ijedtetek meg. -magyarázza Ted miközben csöndre inti Alexet a kezével- Mind ott voltunk, és csak ti voltatok olyan beszarik, hogy a magas "c"-vel ablakot törhettetek volna. Nem is tudom mit vártuk a lányoktól... -férfi társai között jártatja tekintetét, mintha nekik szeretne tanítani valamit rólunk- A legkisebb hangyától is a plafonra másznak...

-Persze... Nem úgy mint Te, aki fél a darázstól... -Alex végül megelégelve beveti Ted egyetlen ismert félelmét, hogy megvédjen minket.

-Mert bazira csíp! -a fiú bosszúsan mellkasa előtt összefonja karjait és megsértődve hátradől, arcát elfordítva tőlünk.

-Persze, persze. -nevet fel a barna hajú lány mellőlem- Ki is volt az, aki azt mondta, hogy le kell győzni a félelmeinket? -Lili sokatmondóan Tedre néz, aki még mindig nem néz ránk- És mikor is mondta? -gondolkodóan állához érinti mutató ujját, de mind tudjuk, hogy csak hatásszünetet tart- Amikor épp az én tériszonyomat próbáltuk leküzdeni, úgy, hogy elcipeltél egy bungee jumping-ra! -Clarával és Alex-szel nevetésben törünk ki, mert akármennyire is rossz élményt hagyott maga után az eset, mi élveztük néhány percét.

-Jaj, fogd be! -Ted végre barátnőnkre néz, de tekintetében még a mai napig ott csillan a bűntudat, ha valamelyikünk felhozza az esetet- Tudod, hogy nem akartam rosszat. -az asztalra teszi a kezét, remélve, hogy Lili elfogadja, s nem is okoz csalódást. Amint a fiú tenyerébe csúsztatja apró kezét, Ted marokra fogja és enyhén megszorítja, miközben barátságosan mosolyog a lányra.

-Úgy utállak. -kemény szavak, ám a lágy tekintet és a széles mosoly másról árulkodik, amint Lili viszonozza a gesztust.

-Tudom, hidd el, tudom. -kacagva engedi el Lilit, majd újra hátradől a székében- Mind utáltok, csajok, ezt be kell látnotok.

-Igen. -helyeslően elhangzik a válasz mindenkitől, miközben próbáljuk visszafogni a feltörő jókedvet.

-De azért utáltok, mert átkozott jó pasi vagyok és ennyire fantasztikus barát! -Ted daliásan kihúzza magát, arca komolyságot sugároz. De végül Ő sem bírja ki és talán tőle hangzik el a legnagyobb nevetés.- Oké, tudom, hogy a bűneim miatt utáltok, és abból van pár. De kinek nincs?

Ahogy folytatódott tovább a csipkelődés, mindenki jól érezte magát, s ennek nagyon örültem. Lucas is bekapcsolódott, így egyáltalán nem éreztem úgy, mintha kirekeszteném a saját közegemből. Imádtam, hogy bármihez hozzá tudott szólni, akármilyen téma merült is fel. De a múlt kísértett, még pedig nem mással, mint Ted mondatával. A társalgás kevésbé kötött le, mint a gondolkodás, hisz ha a kerekek mozogtak, nem volt megállás. Igaz, mindenk rejtegeti a bűneit. Én is, pont úgy, ahogy Clara, Alex, Lili, de még Aiden is. Biztos Lucasnak is akadnak olyan tettei, amikről nem szívesen beszél, de remélem egyszer eljutunk arra a szintre, hogy mindent meg tudunk osztani a másikkal.

Persze, ez csak egy tökéletes világban valósulhat meg, ahol nem félek a következményektől, a magánytól, s legfőképpen nem félek a valóságtól. De igen, talán egyszer beavatom Lucast életem legnehezebb időszakába, amikor azt kívántam, bár visszafekhetnék aludni... S most mégis azt kívánom, bár éberebb lennék, hogy minden csodát láthassak, hogy ezeket azzal a személlyel éljem át, aki a legjobb számomra. Ehhez elég csak oldalra fordítanom a fejem, és meglátom Őt. Tudom, hogy Lucas a legjobb számomra, de abban már nem vagyok olyan biztos, hogy én vagyok a legjobb az Ő számára.

 

 

xx

2.évad 44.rész - ,,Ő a Te embered?''

Nick

Március 26. - Szombat

 

Öt perc. Ennyit mondott. Ez volt húsz perce... Ismervén a húgomat - már pedig elég jól ismerem -, egyáltalán nem szokása a késés. Legalábbis régen nem volt. Ha Ő azt mondta, hogy öt perc és itt lesz, akkor az úgy is volt. Most mégis a konyhában ülök, türelmetlenül dobolok a lábammal, csak azért, mert késik. Késnek.

Mikor felhívott kedden, sok mindenről beszélgettünk. Jó volt hallani a hangját; azt, hogy mennyire örül, hogy hazajöhet. Tavaly nyáron nem volt ennyire örömittas állapotban a ténytől, hogy újra láthat minket. Mai fejjel már meg is értem miért érzett úgy. Egyikünk sem támogatta a terveit, miszerint Angliában szeretne élni. Anyáék a megszállottságtól félették. Mind tudtuk, mennyit jelentett neki annak idején a kiutazás lehetősége, s mind tudtuk, hogy most mit jelent neki. Anyáék azt hitték, hogy a kómában átélt dolgok annyira kihatnak Audreyra, hogy hajthatatlanul üldözni fogja azokat az eseményeket. Én attól féltem, hogy majd Drey összeroppan a nyomás alatt. Bátyként akartam óvni mindentől, ami csak bánthatta, de nem jártam sikerrel... Tudom, hogy a szüleinknek is nehéz volt keresztül jutni a húgom balesetén, de én is megsínylettem. Amikor anya felhívott - egy órával a tervezett busz indulás után - zokogva mesélte el a történéseket. Egy perc sem kellett, azonnal összekaptam magam és szinte rohanva tettem meg az utat a kórházig.

Ugyan már lassan három éve, de még most is látom magam előtt a kórházi ágyon fekve. Arca megtörtnek látszott, helyenként horzsolások voltak rajta. A kórházi köntösben apró teste szinte elveszett, mintha nem is lenne benne, de a műszerek mást mutattak. Folytonos ritmikus pittyegésük adott nekünk erőt abban az egy hónapban. Elhitette velünk, hogy van még remény, van miért felkelni minden reggel. Kialvatlanok, feszültek és bizakodóak voltunk mind, hiszen teljes szívünkből szerettük volna újra látni Audrey tengerkék szemeit, amint azt mondja: minden rendben. Vagy bármi mást, ami megnyugtatott volna bennünket. S amikor elérkezett az a nap... Igyekeztem nem mutatni, de a felébredése után, ahogy elhagytam a szobáját... Feltört belőlem minden. Láttam az érdeklődő tekintetét, hallottam sovány, gyenge hagját... Sosem voltam hívő, de akkor, abban a percben százszor hálát adtam az égnek, hogy visszaadta Őt nekünk!

Tehát, szerintem egyértelmű, hogy féltem Őt mindentől. A széltől, az autóktól, a pókoktól, és persze a férfiaktól. Akármit is mondanak, még így huszonnégy évesen is úgy érzem, óvnom kell Őt. Az, hogy most haza hozza a barátját, sok mindent megkérdőjelez. Először is azt: mikor lett Audrey ennyire felnőtt, hogy tartós kapcsolata van? Az utóbbi éveiben, mikor még itthon volt, egy fiút sem hozott haza bemutatni, sőt, egyetlen egy fiú társaságában láttam csak. Aki nem más volt, mint az exe, Teodor. Gyűlöltem, amiért kihasználta, majd eldobta a testvéremet, de végül Audrey valamilyen oknál fogva mégis visszafogadta az életébe. Persze nem úgy, ahogy korábban. Csak barátok voltak. Clara is kevésbé örült ennek a helyzetnek, de tűrtőztette magát Drey kedvéért, s végül beletörődött. A másik kérdés, ami felmerül bennem: Miért most? Miért most hozza haza? Tudom, hogy már egy éve is múlt annak, hogy összejöttek, de eddig nem sokat hallottunk róla, a párjáról, Lucasról.

Vagyunk annyira jó kapcsolatban a húgommal, hogy tudjam mi történik vele. Mind a munkájába, mind a magánéletébe beavat. Különlegesnek érzem magam ilyenkor, hisz attól eltekintve, hogy a barátnőinek mindent elmond, a családban én vagyok az egyedüli, akit megtisztel még ezzel. Ugyan a meghiúsult leánykérésről is bőven újév után szereztem tudomást, örültem, hogy megosztotta velem. Anyáéknak persze egy árva szót sem szóltam erről. Ha Drey el akarja mondani nekik, majd elmondja egyszer. Talán mondanom sem kell, felkeltette a kíváncsiságomat Lucas. A merészsége, a magabiztossága teljesen lenyűgözött.

 

 

^^

-Halihó! -egy vidám hang tölti be a lakást, hallom az ajtó csukódását, majd a rohanó lépteket. Anya alakját látom elsuhanni a konyha előtt. Apa szép komótosan sétál utána, de megáll a folyosón, pont úgy, hogy belásson a konyhába. Meglát, széles gyermekded mosolyt villant, majd incselkedően az érkezők felé bök fejével és várja, hogy kövessem őket én is. Felállok tehát és apáék után megyek, egészen a bejárati ajtóig, ugyanis ott megragadt a nép. Audrey feje ki-kikandikál a szerető szülői ölelésből, miközben Lucas megszeppenve áll mögötte. Röpködnek a kedves köszöntések, a boldogság szavai, s mire drága húgom kiszabadul a család karmai közül, már csak egy lágy mosollyal jutalmaz. Nekem mégis elég. Örömmel ölelem magamhoz és adok két puszit arcára. Hosszasan ölelem, s érzem, hogy Ő már elengedett, de még nem engedem el. Így szoktuk: addig ölelem míg jól esik. Ha tetszik neki, ha nem. Míg én többnyire kimutattam az érzelmeimet, Ő mindig is az ellenkezőjét tette. Így védte magát, s néha másokat. Nehezen, de végül elengedem, vállon veregetem és az ajtónállóra pillantok. Audrey követi a tekintetemet, s mintha most kapott volna észbe, idegesen bemutatja a férfit.- Ja, igen! Ne haragudjatok... Hadd mutassam be Lucast, a barátomat. -a fiúhoz fordul, elmotyogja ugyanezt angolul, majd a szüleinket is bemutatja- Elvira -anyával kezdi, aki arcon puszija az idegent, majd odébb áll, hogy apa kezet foghasson vele- Márk -s végül az én nevem is előkerül. Én is kinyújtom felé a kezem, melyet erősen megráz.- Nick.

Lucas angolul köszönt minket, igen diszkréten, röviden, amit Audrey tolmácsol. Valaha tanultam én is angolt, de sosem vonzott annyira, mint a testvéremet. Persze a régi, szép családi történetek, amiket még nagyanyáink meséltek, bennem is élnek a mai napig, mégsem kívánkóztam ennél többre. Anya bentebb tereli a társaságot, egyenest a nappaliba. Az érkezők gyorsan leteszik a csomagjaikat, leveszik a cipőjüket és követik anyát. Apával hátul kullogunk, s mi is helyet foglalunk a kanapén. Anya a kis asztal mellett telepedett le - amin egyébként sok finomság várja, hogy megkóstolják - nem messze tőlünk. Audreyékkal közösen a kanapén ülünk, ami a nappali középpontja nálunk. A tévé halkan szól, egyfajta háttérzajként funkciónál, ami ebben a már-már kínos csendben teljes értelmét nyeri. Anya rám néz, látszik rajta a vívódás. Hogy min hezitál, arról fogalmam sincs, de szeretnék neki segíteni, ezért én kezdeményezek először.

-És, meséljetek, hogy vagytok? -alap kérdés, ezzel túl nagyot nem hibázhatok. Audrey a mellette ülő barátjára néz, aki idegesen jártatja tekintetét közöttünk.- Nem tud magyarul, ugye? -s talán a hétvége legmeghatározóbb kérdését tettem fel.

-Nem. -megrázza fejét, s lágy mosollyal orcáján folytatja- Legalábbis nem mondta, hogy tudna egy árva szót is. De, ha provokálod, biztos kiderül az igazság. -erre mindannyian elmosolyodunk. Lucas arcán ugyan kínos a mosoly, látszik rajta, nem érti mit beszélünk.

-Na, de hogy vagy, kislányom? -anya megenyhül, lazább testtartása is ezt közvetíti.

-Jól. -Drey bólint, keze a férfiéra siklik, de nem néz rá- Meg vagyunk. Mostanában elég kapkodós vagyok a munkában, de semmi zűr nincs.

-Claráék is hazajöttek? -kérdezi apa mellőlem.

-Igen. Clara anyukája felvett minket a furgonnal a reptéren, úgyhogy velük jöttünk. Azért is késtünk ennyit, mert először Alexet dobtuk haza.

-És minden rendben ment az úton? Nem lettél rosszul? -anya felveszi a harcos szerepét, aki mindentől meg akarja óvni a gyermekeit.

-Nem, anya. -gyengéden válaszol, tudva mennyire nem szereti anya a repülést- Minden rendben ment. Őszintén szólva, talán még aludtam is egy keveset. -ekkor barátjára néz, aki áhitattal nézi a húgomat- Lucasszal eléggé korán keltünk, mivel volt még elintézni valónk, így nem sokat tudtam pihenni. Ráadásul valahogy hajnalban értem haza az egyik melóból...

-Miért? Nem lehet ott nappal dolgozni? Állandóan azt hajtogatod, hogy éjszakába nyúlóan dolgoztál... -apa örök gyermeki éne, ez alkalommal nem jelentkezett. Nem szerette, ha az egy szem lánya az éjszaka kóblászol. Nem, hogy külföldön, de még itthon sem.

-Lehet, és szoktam is napközben dolgozni. -megértően beszél Drey, próbálja megértetni apával, hogyan is működik ez- De, mivel a bálok és egyéb események este kerülnek megrendezésre, így kénytelen vagyok. Főleg, mivel személyeztis vagyok, még takarítanom is kell néha. Akkor persze, mikor mi rendezzük, magát az eseményt...

-Nagyon durva, hogy hoszteszkedsz. -vágok közbe- Sosem gondoltam volna rólad, hogy képes lennél sok ember között jópofiskodni.

-Nagyon belejöttem! -nevet fel, s érzem, hogy szívből jövő a nevetése- De, még mindig jobbak vagytok Alexnél! Emlékszem, mikor elmeséltem neki, hogy mi a munkám... Azt hitte, prosti vagyok. -anyáék elképednek, megijednek- Jaj, nem! -riadtan néz körbe drága húgom- Nem vagyok! -bizonygatja, amit el is hisznek neki anyáék. Legalábbis, ha jól olvasok az arcukról. Azonban beáll a jeges csend, szinte hallani a légy zümmögését a szobában.

-És hogy hogy hazahoztad? -kérdezek rá arra, ami talán mindenkinek az oldalát fúrja. Anyától amolyan fegyelmező pillantást kapok, míg apa türelmesen várja a választ. Audrey zavartan igazgatja haját egyik kezével, míg a másik még barátjáén pihen.

-Tulajdonképpen... Gondoltam szeretnétek megismerni. -tekintetét körbejártattja rajtunk- Illetve szerettem volna, ha Lucas is megismer titeket. -az említett érdeklődve néz Dreyre, de nem szól semmit.

-Nagyon örülünk kislányom, hogy bemutatod nekünk a barátodat. -őszinte, visszahúzódó mosolyt villant anyánk. Lehet, hogy Drey nem látja rajta, de én tudom, hogy anyát ez mennyire boldoggá teszi.- Készen van az ebéd, szerintem együnk, mielőtt kihűl. -feláll és a társaságot az ebédlőasztal felé tereli. Apa, meghazudtolva önmagát, dadogja el Lucasnak, hogy kövesse. A férfi kérdőn néz a húgomra, mire Ő csak bólint, s azzal a srác követi apát. Kettesben maradunk Drey-jel, s egyenlőre nem akarok sietni sehova. Szigorú pillantást vetek rá, de szokásához híven állja tekintetemet.

-Mi van bátyó? -csak ennyit kérdez, de máris somolygok.

-Tudtad, hogy nagyon szótlan a pasid? -nevetve magamhoz húzom, nyomok a fejére egy barackot, mire éles fájdalom nyilall az oldalamba- Megtanultál verekedni? -elengedem, megdörzsölöm a sajgó részemet- Ez nem volt fair, ám.

-Persze... Csak neked szabad, mi? -felvonja szemöldökét, és komoly arcot próbál vágni.

-Ilyen a testvéri lét. Sosem fair. -játékosan megbököm a vállánál. Kicsit fájlalva nyúl oda, de vissza is adja azonnal.- Kölcsön kenyér visszajár, mi?

-Gyertek már! -hallatszódik anya élénk, de annál inkább dühödtebb kérése. Sosem szerette, ha késünk az ebédről. Legalábbis akkor nem nézte el, mikor mindannyian itthon voltunk. Így hát megindultunk mind a ketten a folyosóra, amely az ebédlőhöz vezetett. Pár lépés választott el a boltívtől mielőtt Drey megállított.

-Mit gondolsz róla? -aprót biccentett a fal felé, Lucasra célozva. Még éppen takarásban voltunk, nem láthattak a többiek, illetve hangját is a szokottabbnál halkabbra fogta.

-Eddig semmit. -magyaráztam- Csak azt láttam, hogy meg van szeppenve. Biztos szerethet téged, ha eljött idáig miattad. -apró mosoly bújkált szája sarkában, de én továbbra is komoly maradtam- Nem akarom, hogy újra csalódnod kelljen. Csak kérlek... Gondold át, oké? Biztos, hogy Ő a Te embered?

-Oké. -válaszolt kis gondolkodás után, de a mosoly ott maradt a szája szegletében. Ebből gondolom, hogy akárhogy is dönt, akármi is a terve ezzel a fickóval, jól fog dönteni.

 

 

^^

Audrey

Este már fáradtan dobjuk le magunkat a régi szobám ágyára. Megkönnyebbülés árasztja el testemet és lelkemet, hiszen a mai nap a vártnál jobban sikerült. A szüleim jól fogadták Lucast, kedvesek voltak hozzá. Apa elég sokat beszélgetett vele a fociról, a műszaki dolgokról, amikhez mi, lányok hozzá sem tudtunk szólni. Nick védelmező nagy testvér szerepét öltötte fel ma, amelyet oly ritkán látok tőle. Hallani annál többet. Persze ebben az is közre játszik, hogy fél évente látogatok haza, illetve leginkább csak telefonon kommunikálunk egymással. Mégis látni, hogy annyi hiba, csalódás után így védelmez. Meghatott, s néhány kósza könnycsepp most a szememet égeti, de gyorsan letörlöm őket.

Gondolkodtató dolgot mondott... Valóban Ő az én emberem? Lucas lenne a végzetem? Fura erre gondolni, hisz egyszer már nemet mondtam neki és kötve hinném, hogy a közeljövőben újra megpróbálna megkérni. Viszont, ha belegondolok... Igen. Határozottan eltudom magam képzelni gyerekekkel, egy kis családias házban, a szerető társammal.

Oldalra döntöm a fejem, Lucas kisimult arcát nézem, ahogy alszik. Önkéntelenül széles mosolycsík keletkezik orrom alatt, ahogy közelebb hajolok egy jó éjt puszit adva neki. Mellkasához bújok, átölelem a derekát és boldogan hajtom álomra a fejem mellette. Mert igen, hiszem, hogy Ő az én emberem.

 

 

 

xx

2.évad 43.rész - Nagy lépés

Audrey

Március 22. - Kedd

 

Egy hirtelen mennydörgés ébreszt mámoros álmomból. A tengerparton sétáltam, kezemben egy tollal - aminek fogalmam sincs mi a jelentése - és az eget kémleltem. Vártam valamire, emlékszem. Hogy mire, arra már nem, de még mindig él bennem a várakozás érzése. Váratlan, szúró nyomást éreztem a mellkasomban. A kedvem egyik pillanatról a másikra szürkült be, akár csak a kint gyülekező felhők többsége. A hűvös szellő átfújt az ablakon, meglebegtetve a kék függönyt. Megborzongtam, feljebb húztam a takarót, egészen nyakamig. Lassan fordultam meg, így hátamat érte a márciusi szellő. Ahogy átfordultam, egyből megéreztem Lucas arcszeszének illatát. Ebből tudtam, hogy már nem fekszik mellettem. Félszegen nyitottam ki szemeimet, és mondhatom, nem ért csalódás. Lucas helye az ágyban üres volt. Ismertem már annyira, hogy tudjam a reggeli szokásainak menetét: negyed hétkor csörög az ébresztője, amire másodperc pontosan felébred; elmegy a mosdóba, elintézi a tisztálkodást, majd lemegy reggelizni; átnézi a reggeli híreket a neten; és végül bedob egy almát a táskájába, s útnak indul dolgozni. Éppen elég magasra emeltem a fejem, hogy lássam mennyi az idő. A kelleténél tovább aludtam, de biztosra veszem, hogy Lucas még itthon van.

Kótyagos fejjel, homályos látással másztam ki az ágyból, majd a köntösömért nyúltam. A konyha felé sétáltam, szorosabbra húztam magam körül a köntöst, és próbáltam kidörzsölni az álmosságot a szemeimből. Szöszmötölést hallottam már a folyosón is, de mikor beértem a konyhába, nem várt látvány fogadott.

-Te mit csinálsz? -azonnal kipattantak a szemeim és körbe néztem a helyiségben. A mosogatógép előtt guggolt barátom, ami szinte darabjaira volt szedve. Felkapta a fejét, rám nézett, s láttam karikás szemeit.- Nem tudtál aludni? -hamariban megszűntettem a köztünk lévő teret és mellé guggoltam. Nemlegesen megrázza a fejét, meghúz egy csavart a csavarhúzóval és csak utána válaszol.

-Reggel be akartam tenni a kiürült edényeket, de ez a szar felmondta a szolgálatot. -újabb húzás, majd becsukja a gép ajtaját. Feláll, leporolja farmerét, s felsegít a földről.- Ne haragudj... -rám néz, tekintetünk összeakad. Lágy csókot lehel ajkaimra, s nem is kell több: elfelejtem, hogy az előbb még morcosan szerelgetett.- Jó reggelt. -suttogja, érzem a meleg lehelletét az arcomon- Hogy aludtál? -elhúzódik és rendet tesz a szétzilált konyhájában.

-Fogjuk rá. -vállat vonva mosolygok, de hirtelen újra érzem a szúró fájdalmat a mellkasomban. Tudom miért fáj. Ideje lenne megkérdeznem Lucastól, hogy lenne-e kedve hazautazni velem Húsvétra. Igen, eddig halogattam.

-Fogjuk rá? -válla fölött hátrapillant, majd folytatja tovább a pakolást- Pedig nem igazán forgolódtál.

-Talán épp ez volt a baj. -újra mosoly terül el arcomon, ahogy visszaemlékszem azokra az időkre, mikor Lucas azt mondta nekem, hogy még a párnáját is kilöktem a fejem alól, annyira forgolódtam. Mégis olyankor alszom a legjobbakat. Elönt a szeretet, ahogy nézem Lucas hátát, amin megfeszül az ingje. Most vagy soha.- Figyelj Lucas, szeretnék veled besz... -s végig sem tudom mondani, mert félbeszakít.

-Igen. én is drágám! -gyors csókot nyom számra, majd felkapja a dzsekijét, ami az egyik szék támláján hevert- De késésben vagyok. -villámgyorsan mindketten a fali órára nézünk, s be kell látnom, igaza van- Este átjössz? -megáll egy pillanatra, szemeiben remény csillan.

-Persze. -hangom halk, de a bólintás meggyőzi. Újabb csókot váltunk, majd sebtiben elhagyja a konyhát, majd a lakást.

Magamra maradtam, így hát úgy döntök, ideje elkezdenem a napot és bemenni dolgozni. Készítek egy gyors kávét, s miközben lefő visszaszaladok a hálóba felöltözni. Tíz perccel később már a bejárati ajtót zárom be, és mélyet szippantok a londoni friss levegőből, amiből érezni lehet az eső illatát.

 

 

^^

-Szóval, hogy érzi magát Audrey? -Steiner doktornő felnéz a jegyzetei közül és teljes figyelmét rám irányítja. Kezeimet tördelve ülök, a doktornővel szembeni barna bőr fotelban. Valahogy mindig ismerős érzés fog el, ha itt járok. Talán csak a múlt felidézése miatt, de szerintem a bőr fotelhez van köze. A kis garzon annyira más, mint Zoli irodája, mégis annyira otthonosan érzem magam, akárhányszor belépek ebbe a szobába. Most mégis stresszelek. Nem szólalok meg, belefeledkezem a saját kis világomba, ahol minden szép és jó, de a doktornő ezt egy jól irányzott kérdéssel kipukkasztja.- Beszélt már Lucas-szal?

-Nem. -szalad ki a számon, s az ablakon kezdek kibámulni. Szürke még mindig az ég, s lassan hat órát üt a gong.- Tudta, hogy leáll a Big Ben? -nem próbálok meg Rebecára nézni, inkább tovább gyönyörködöm a látképben- Ez azért elég gáz London hírnevére nézve...

-Fel kell újítani. Szerintem nem gáz. Mindent le kell állítani egyszer, hogy meg lehessen renoválni. Nem gondolja? -érzem a tekintetét magamon.

-Megint ez a párhuzam... -ezúttal rá nézek mikor válaszolok- Mondja, nem unja még? Állandóan párhuzamot von a kinti, teljesen más világ és a magánéletem között. -szigorúan, szinte megbántottan várom, hogy erre mit válaszol.

-Így érzi? -csak ezt a kérdést teszi fel, de belőlem dőlnek a szavak.

-Igen. Akármit is mond, érzem, hogy hatni akar rám. Érzem, hogy talál egy párhuzamot a kettő között és azt várja, hogy felfogjam.

-Akkor mondja, mit akartam a tudtára adni az előző kijelentésemmel? -összehúzza szemöldökét, így igazán gonosznak hat, de ismerem már a mimikáját. Csak azt akarja, hogy kinyíljak és megosszam vele a gondolataimat. Ez az Ő extra képessége: megfélemlít a szemöldökével.

-Azt, hogyha nem állok meg egy percre, és nem gondolom végig a dolgaimat, akkor fölösleges itt lennem, mert akkor nem lehet meggyógyítani. És tudja mit! Nagyon igaza is van! -és ennyi kellett ahhoz, hogy elmeséljem az elmúlt egy hét történéseit. Persze teljesen negatívan, hűen a jelenlegi hangulatomhoz.- Félek attól, hogy minek mi lesz a következménye. Félek másoktól és félek magamtól. A héten kaptam egy orbitális lecseszést a főnökömtől, amit be kell látnom, megérdemeltem. Teljesen összekavartam két eseményt, így rossz helyre mentem, rossz időben, ami azt jelentette, hogy a másikon énekes nélkül maradtak. Az egyik kollégámnak kellett beugrania. Sosem fordult elő velem még ilyen! -felszínre tör az elégedetlenségem, a csalódottságom magammal szemben- Nem is tudom, hogy lehettem ennyire hülye! Komolyan! Mi járt a fejemben mikor azt hittem, hogy jó helyre megyek?!

-Stresszes időszakon megy át? -kérdezi, miközben írogat a lapjára.

-Igen. Maga azt el sem tudja képzelni! -forr a fejem, de mégis igazat kell adnom neki. Ismét.

-Meséljen, mi váltotta ezt ki. Miért stresszel?

-Tudjuk nagyon jól mind a ketten, hogy miért vagyok ennyire feszült és szétszórt. -sokatmondó pillantással méregetjük egymást, de ő a végén elmosolyodik. Ez valami pszichológus képesség lehet, mert néha Zoltán is csinált ilyet. Nem tudom hogyan lehetséges, de ez is megnyugtat valamilyen szinten. Az otthonomra emlékeztet.- A családom. -nehezen, de kimondom, ami miatt idegeskedek már egy jó ideje.

-Várja már, hogy újra lássa őket? -lágyan mosolyog még most is Steiner doktornő. Szereti, ha a családomról mesélek neki. Azt szokta mondani: ilyenkor felragyog az arcom.

-Természetesen. -bólintok, ahogy egyre nyugodtabb leszek- Felhívtam anyát a héten. Elmondta, hogy már nagyon várnak haza. A kedvencemet süti, megígérte. -elhomályosodik a látásom, amint felszínre tör a honvágy bennem- Nem sokszor gondolok bele, mennyire is hiányoznak, de mindig ez történik... -előhúzok egy zsebkendőt az aszatlon heverő zacskóból és kifújom az orrom.

-Sosem baj, ha hangot ad az érzéseinek, Audrey. -abba hagyja egy pillanatra a jegyzetelést és előre dönti törzsét, mintha egy titkot akarna súgni- Ha nem adja ki magából, nem lesz mit feldolgozni, és előbb utább felemészti. Ismerős, ugye? -visszadől, kényelmesen elhelyezi combján a vastag iratanyagomat.

-Igen. -halkan bólintok, s még mindig az orromat törölgetem.

-A munkába menekülhetett ez elől a nehéz kérdés elől, de annyira felkavarta, annyira szeretne ennek jó kimenetelt tulajdonítani, hogy észre sem vette, kicsit összcsúsztak a dolgok a feje felett.

-Igen. -hangom kezd visszatérni, s végre megválaszolom a mai terápián elhangzott első kérdését- Nem beszéltem még Lucas-szal.

-Miért nem? -egyáltalán nem megvetően kéri számon, hanem inkább kíváncsiság, izgatottság, de leginkább türelem sugárzik hangjából.

-Nem tudom. Talán félek, hogy nemet mond.

-Miért mondana nemet?

-Nem tudom! De benne van a pakliban... Lehet, hogy egyáltalán nem akarja megismerni a családomat. Vagy, az tántorítja vissza, hogy egy árva szót sem beszél magyarul, anyáék meg angolul. Vagyis csak anya nem beszél... Nick tudása pedig a béka segge alatt van... Vagy csak egyszerűen már nem szeret és ezért...

-Elnézést, hogy közbe vágok. -értetlenül ül a székében Rebeca, miközben tolljának kupakjával játszik az ujjaival- Még mindig ugyanarról a férfiról beszélünk? -bólintok- Arról, aki alig egy év ismerettség után feltette magának a nagy kérdést? -ismét bólintok, s kezdem megérteni mire akar rávezetni- Arról a Lucasról, aki mindent odaadna magáért, a szerelméért?

-Igen, arról a Lucasról... Igen, tudom, hülyeségeket mondtam az előbb, de tudja milyen a pánik... Minden kétség, ami eddig soha sem létezett felszínre tört. Csak azt szeretném, ha minden jól menne. Ha megkedvelnék egymást a szüleimmel. A barátaimmal sikerült, akkor velük miért ne menne?

-Pontosan most tette fel magának a legjobb kérdést. -sejtelmesen somolyog- Miért is ne menne? Emberekről beszélünk, Audrey. Emberekről, akik mind szeretik magát. Lehet, hogy nem beszélik ugyanazt a nyelvet, de meg fogják értetni magukat egymással. Álljon oda Lucas elé, és kérdezze meg. Nincs mitől félnie. -a doktornő ad pár percet, hogy mérlegeljek magamban és átgondoljam a dolgokat. Valójában, egyet kell értenem vele. Nincs mitől félnem, hisz ismerem Lucast. Szeret, s én is szeretem Őt. Ha meg nemet mond, akkor sem omlik össze a világ. Majd legközelebb... Nem tudom mióta ülhetünk néma csendben, de megelégelhette Rebeca, mert újabb kérdéssel bombáz.- És mi történt még a héten?

-Hát... -nem is tudom hol kezdjem, így random mondom, ami eszembe jut- Clara nagyban tervezi az esküvőt. Ki lett adva a feladat mindenkinek. Én, szerencsémre, a csokrokért vagyok felelős, illetve az asztali díszekről is nekem kell gondoskodnom. Szeretek eldolgozgatni ilyen pepecs munkákkal, szóval jól kitalálta ezt nekem Clara. Elvileg Spanyolországban lesz. Azt még nem tudja hogyan juttatja el oda az embereket, de ezt tervezi. Aiden persze már most sokallja a dolgot. Szerinte ráérnek még, ki akarja élvezni a jegyességet. -röpke kuncogást hallatok- Szegény, nem tudta mire vállalkozik! -elcsendesülök, ahogy újabb emlék ugrik fel- Egyre többet olvasok. Tényleg sokat formálja a személyiséget. De még nem kezdtem neki annak, amit maga adott. Túl gyászosnak ígérkezik, és ilyenhez mostanában nem volt kedvem. Aztán, lássuk csak... Ja, igen! Alex és Niall vitatkoztak, amiért Niall túl sokat utazgat. Alex szerint nincs tekintettel arra, hogy Ő meg várja itthon. Más a két személyisége, no, meg a világuk is. Erről eszembe jut egy film, amit nem soká adnak a mozikban. A címe: Mielőtt megismertelek. Lucas megígérte, hogy megnézi velem. Charles és Patrisha odavannak valami konferencián megint. A lányokkal úgy döntöttük, kihasználjuk és még a haza út előtt sütünk, főzünk, hogy legyen mit vinnünk. Persze csakis kizárólag tipikusan brit ételeket akarunk készíteni.

-Pudingot is?

-Igen. -szélesen elmosolyodom- Hozok magának is. A múltkor is finom lett, nem?

-Igen, de szükségtelen. Tudja, hogy... -belekezd a szokásos terapeuta-páciens kapcsolatának szabályaiba, de már kívülről fújom.

-Nem azt mondtam, hogy magához költözök. -jókedvűen nevetek fel Steiner doktornő tiltakozásán, hiszen tudja, ellenem nincs esélye- Csak hozok magának pudingot. Ismerhetne már annyira, hogy tudja, bármit is mond, akkor is kap belőle. -végül elmosolyodik Ő is és megadva magát, rábólint.

-Ha már brit étel, és szóba hozta Niallt is... Mikor beszélt utoljára Harolddal? -és így vet véget a boldog, már-már barátságos pillanatainknak. Elkomolyodva válaszolok, mert tudom arra kíváncsi, voltak-e azóta is rohamjaim.

-Két hete beszéltem vele utoljára. Tudja, mikor a csokrot küldte.

-Lucas megbékélt már azóta?

-Igen, igen. -hevesen bólogatok- Nem is Harryre volt mérges, hanem inkább arra, hogy Ő elfelejtette.

-Örülök, hogy rendezték ezt az ügyet. -leteszi a tollat a paksamétámra és lágy tekintettel egyenesen szemembe néz- Próbáljon meg beszélni a párjával. Nincs mitől félnie, tudja.

 

 

^^

Még egy fél óráig élvezhettem a bőr fotel kényelmét, mire véget ért a terápia. Egész úton haza felé azt mondogattam magaban, hogy nincs mitől félnem. Rebecának igaza van, nincs mitől félnem. Lucas szeret, én is szeretem. Ha meg nemet mond, annyi baj legyen. Túl éltem már egy autóbalesetet, voltam már kómában... Ez az esetleges visszautasítás meg sem fog kottyanni! Így hát nyugodt szívvel - már amennyire lehetséges - lépem át Lucas lakásának küszöbét. Az ajtó nyitva volt, tehát feltételezem, hogy már haza ért. Vagy, amilyen szétszórt vagyok mostanság, nem zártam be reggel. De amint bentebb lépek, a nappaliból kiszűrődik a televízió hangja. Felakasztom a fogasra a kabátomat és a táskámat, s gyorsan kibújok a cipőmből is. Mély levegőkkel töltöm meg tüdőmet, míg beérek Lucashoz, aki a kanapén terül el, fáradtan. Mellé érve látom csak meg, hogy elbóbiskolt, így óvatosan mellé ülök. Pillanatok alatt tanulmányozom az erős állkapcsát, a barna haját, ami tökéletesen keretezi karakáns, szép arcát. Elégedett mosollyal az arcomon, finoman megérintve vállát próbálom felébreszteni. Mocorog, s álomittasan kinyitja szemeit, melyek egyből megtalálják az enyémet. Szerelmesen néz rám, ami olyan hatást vált ki belőlem, hogy a szavak csak úgy kicsúsznak a számon.

-Haza jössz velem Húsvétra? -meglepetten húzza fel szemöldökét, de szinte abban a minutumban válaszol.

-Örömmel! -magához húz, és gyengéd csókot nyom homlokomra.

 

 

 

xx

2.évad 42.rész - Dübörgő ritmus

Alex

Március 19 - Szombat

 

Szűk miniszoknyámat húzogatom folyton-folyvást, minden egyes lépésemnél. Nem lesz a kedvenc anyagom a szatén... Már vagy százszor lehordtam magam, illetve barátnőmet, amiért hagytam, hogy rám erőltesse ezt a ruhadarabot. Pedig kitartóan küzdöttem ellene, mégis fölényben volt Clara. Kedves barátnőm szerint nem vagyok képes eléggé nőiesen öltözködni. Cöh... Bagoly mondja. Emlékszem még, hogy pár éve én tuszkoltam be egy ruha üzlet falai közé, egy rendes nyári ruhát keresve neki. Akkor is visszafogottan nőies volt, ahogy én is, de ez a mai napon megváltozni látszik.

Aiden kitett minket a klub előtt, ahol a ma estét tölteni szándékoztuk a lányokkal. A terv szerint "kicsapunk a hámból". Legalábbis ez a rövidke mondat ment körbe közöttünk, még az utolsó órákban is, nehogy bármelyikünk elfelejtse. Mindenkit össze tudtunk hozni: Jenna is végre kapott egy szabad szombatot, így nem lesz hiányos a csapat. Elvileg Joy, Jenna és Audrey együtt jönnek ide, s bent találkozunk majd. Kicsit késve érkeztünk, ezért is kapkodjuk a lábunkat Clarával. Azonban míg engem továbbra is feszélyezett a szoknyám, elégedetten néztem, amint Clara a mélyen kivágott zöld, ujjatlan blúzát igazgatta. Ő a szoknyára bírt rá, én pedig a felsőt erőltettem barátnőmre. Azért tudtam alkudozni!

Sorban álltunk, nem túl messze a bejárattól, mikor Jennát láttuk meg kijönni a villogó fényekből. Szőke haja kéknek-lilának, majd sárgának látszott a kiszűrődő lámpáktól. Körbenézett, majd mikor megtalált minket, mosolyogva odaintett. Közelebb lépett a sráchoz, aki az embereket engedte be, majd valamit súgott a fülébe és közben felénk bökött. Megnyerő mosolyt váltottak mielőtt Jenna teljesen kilépett volna a hűs tavaszi éjszakába. Pántos sötétkék tunikát viselt egy farmerral, de tűsarkúja úgy kopogott a betonon, akárcsak a jég.

-Gyertek utánam! -megragadta a karomat miután sokat sejtetően kacsintott ránk, s már iszkoltunk is be a zsúfolásig telt klubba. Jenna rutinosan mozgott ennyi ember között is, így hamar a bárpultnál találtuk magunkat.- Nézzétek kiket hoztam! -elég hangosan mondta ahhoz, hogy felfigyeljenek ránk az egy méteres körzetünkben. Azonban ez csak két embernek szólt.

Joy és Audrey szinte egyszerre pördült meg a széken. Joy haja kontyba volt fogva, és hasonlóképpen volt öltözve, mint Clara. Azonban Drey outfitjét látva tátva maradt a szám.

-Bőr cuccban vagy? -Clara szólalt meg először. Legalábbis én egy szót sem tudtam kinyögni. Arcán ugyanaz a döbbenet ült ki, mint az enyémre. Alaposan végignéztünk Audreyn: bőr szoknyája, mely combközépig ért, elég feszes volt ahhoz, hogy kidobja idomait, akárcsak a bőr hatású nyakpántos felsőrész. A kiengedett vörös hajkorona miatt pedig tényleg minden férfi szempár rászegeződött.

-Igen. Miért? -egyszerű válasz volt, mintha nem értené miért bámuljuk így. Magára nézett, végigsimított szoknyáján, majd mosolyogva felnézett.- Joy-jal fogadtunk, és vesztettem.

-A mosolyodból ítélve nem így fogod fel. -leültem mellé a bárszékre, míg Clara körbenézett.

-Nem keresünk valami nyugisabb helyet? -közelebb hajolt hozzánk, szinte üvöltötte, de még így is suttogásként hatott a dübörgő zene mellett.

-Nyugisat? -hitetlenkedve meredt rá Jenna- Egy éjszakai klubban vagy csajszi! Mit vártál?

-Úgy értettem, valami olyan helyet, ahova le tudunk ülni, mind. -Clara szemét forgatva válaszolt, majd keserűen elhúzta a száját- Már nyom a cipőm. -mind lenéztünk a lábán lévő csatos magassarkúra. Átéreztem, s ahogy láttam a többiek is. Megsajnáltuk, így Joy megragadta a táskáját és elkezdett tolakodni a táncoló tömegben. Mindannyian, libasorban követni kezdtük, míg egy kanapét nem találtunk. Amint leültünk, észrevettem, hogy Jenna mögött egy pincér jött, sok-sok felespohárral a tálcáján. A srác egy szó nélkül letette a kis dohányzóasztal féleségre a tálcát, amin ha jól számoltam tizenöt darab üvegpohár sorakozott. De amint felnézett csábos mosolyra húzódtak ajkai, amiről biztosra vettem volna, hogy bármelyik lányt befűzhetni.

-Tequila a hölgyeknek! -felegyenesedett- Csak kiáltsák a nevem, ha bármire szükségük van. -a névtáblájára mutatott a szőke srác- Luke vagyok. -utoljára még villantott egy száz wattos mosolyt, s már igyekezett is vissza a dolgára.

A feszültséget oldva, vagy talán azért, hogy minél hamarabb lerészegedjünk, szinte azonnal nyúltunk a felesek után. Mikor már mindenki kezében ott volt a saját tequilája, Jenna a magasba emelte az övét.

-Tósztot akarok! -azzal tip-top módon tűsarkaira állt- A vad, csajos esténkre! -körbenézett rajtunk, várta ki lesz a következő.

-A múltra! -Audrey pattant fel helyéről, széles mosollyal arcán.

-A jövőre! -a hangom alig volt hallható, pedig rendesen kieresztettem.

-A mennyasszonyunkra! -Joy is csatlakozott a kis játékunkhoz, állásba tornázta magát és az említettet is. Clara pirulása a változó fények ellenére is jól kivehető volt.

-Ránk! -ez volt a végszó mielőtt mindannyiunk tortkát marni nem kezdte az alkohol.

Így volt ez a következő három körnél is: nevetgélés közben sorra döntöttük le az italokat. Nem kellett tíz perc sem, hogy Joy Luke után kiáltson. Szó szerint! Kétszer hangzott el a srác neve, de egyikünk sem hitte, hogy tényleg megjelenik majd előttünk. Vártunk és vártunk, de annyira belemerültünk a csevegésbe, hogy meglepetten vettük észre a pincérsrácot a köreinkben.

-Hölgyeim, mit óhajtanak? -a mély bariton átszelte a discozenét és mind ámulva néztünk végig Luke-on. Arcán ott virított még a bájos, igazi vendéglátós mosoly.

-Kérnénk még ebből. -Clara próbált túlharsogni minden létező zajt, amivel engem egy időre megsüketített. Luke felkapta a tálcát, s mielőtt még megfordulhatott volna, Audrey helyesbített.

-Nekem whiskyt inkább.

-Rendben. -bólintott, megfordult, ám most Joy tartotta vissza.

-Hé, szépfiú! -rákacsintott, majd folytatta, mikor látta szélesebbre nőni a srác vigyorát- Valami rágcsát is hozhatnál. Mondjuk mogyorót! -lehet, hogy barátnőm már becsinccsentett, s ennek tudható be a próbálkozás miszerint szexin benedvesíti a felső ajkát. Megjegyzem: egyáltalán nem volt az. Borzasztó volt, Luke mégis udvariasan tovább mosolygott, bólintt, majd távozott.

-Neked nincs pasid, véletlenül? -kérdeztem közelebb hajolva a lányokhoz. Mondhatom, hogy mind homlokunkat ráncoltuk Joy viselkedésén. Ismertük: bohókás-vadóc lány, de sosem flörtölne egy pasival, amikor foglalt.

-Történetesen... Nincs. -zavartan tekingetett össze-vissza a táncoló tömegen.

-Mi? -négyünktől csendült fel a kérdés, és egy pillanatra a hozzánk közel állók ránk szegezték értetlen tekintetüket.

-Ez van. Nem nagy ügy. -ennyivel lerázott minket, ugyanis felállt és belevetette magát a discozenébe. Távolodó, eltűnő alakját figyelve próbáltam megérteni őt, mégsem tudtam.

Egyikünk sem szólt ezután egy darabig. Jobbnak láttuk, ha nem beszélgetünk sem Joy kapcsolatáról - illetve volt kapcsolatáról -, sem pedig máséról. Az valahogy nem lenne helyén való. Jól ismerem az érzést, mikor egyedül vagy, nincs kivel megosztanod a napjaidat, az élményeidet, a gondolataidat... Miközben a barátaid életébe beköszöntött a nagybetűs szerelem. Szóval, ezért nem is firtattam a dolgot. Ez nem az az este. Mind megpróbáljuk elengedni magunkat, élvezni a barátnők társaságát. Ezért is húztam magammal a táncparkettre Clarát. Rinyált egy sort arról, hogy ő nem tud táncolni, de nem nagyon érdekelt. Végül velem együtt táncolt az őrjítő Lady Gagára.

Szívesen mondanám, hogy ártatlanul, semmi hátsó szándék nélkül dörgölőztek hozzám a kevésbé jóképű és az igazán szívdöglesztő férfiak. Vagyis, titkon remélem, hogy azért volt, mert bejövök nekik, nem pedig azért mert már annyira részegek, hogy állni sem tudnak rendesen. Persze egyesek nem kerteltek és megkérdezték meghívhatnak-e egy italra. Velem ellentétben, Joy minden szánalmas probálkozásukat elutasította. Nem értettem, hisz bő egy órája még a pincér gyerekkel flörtölgetett. Így, a sokadik elutasítás után félre vontam barátnőmet, hátha végre kiönti a lelkét. Egy hely van az ilyen éjszakai klubokban, ahol el lehet vonulni megbeszélni a csajos dolgokat - minden nő rejtekhelye: a női mosdó. A táncoló tömeg zsivaja és a dübörgő zene egyre halkabban hallatszódik, ahogyan a szűk folyosó végére érünk. Kivételes dolog, hogy nem áll kígyózó sor a mosdóajtó előtt. Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, egy hatalmas és ijesztő köhögés váltja fel a csendet és tekintetem egyből a csukott vécé fülkére szegezem. Még egy-két csúnya krákogást hallat a lány, aki valószínű túl sokat ivott, majd hallom amint kiüríti a gyomra tartalmát. Elkap a hányinger. Sosem bírtam, hogyha a közelemben rosszul van valaki. Biztonságba helyezve magam és barátnőmet - aki épp csak áll a lábán - a mosdókagylóhoz topogok a mocskos csempén.

Joy csípőjével támasztja magát a falnak és a tükörben igazgatja sminkjét, míg én a csap vizével próbálo elhesegetni a rám törő rosszullétet. Eléggé sápadt lehettem, mert Joy keze nyugtatóan végigsiklik a hátamon.

-Nyugi, mindjárt végez. -de nem úgy tűnik, mintha végezni akarna. Bár lehet, hogy akar, csak éppen nem tudja abba hagyni. De mivel tudom, hogy nem lesz jobban a lány, legalábbis nem mostanában, megpróbálom elterelni a figyelmemet.

-Mi van veled? -oldalra döntöm a fejem, annyira hogy barátnőmre nézzek, de még érje a víz az arcomat.

-Hogy érted? Jól vagyok, jól érzem magam. -vállat vonva válaszol, szeme megdermed, mintha kihűlt volna.

-Komolyan? És Brandon? Vele mi a helyzet? -még utoljára megmosom magam, majd elzárom a csapot és felegyenesedek. Joy nem szól, még el is néz, csak hogy ne kelljen válaszolni, a nyilvánvalóan fájó kérdésre. Már épp újra rákérdeznék, de kivágódik mögöttem a fülke ajtaja és ezzel egy időben az öblítés hangja is felcsendül. Csak azt sajnálom, hogy a bűzt nem űzi el semmi. Egy csapzott, hosszú hajú lány lép ki. Miniruhája a combján felcsúszott, a vállán az egyik pánt elszakadt, s a hab a tortán: a sárga ruháján egész jól mutat a hányásfolt. Alig szúr szemet, mégis elég ahhoz, hogy ismét a mosdó fölé hajoljak. Mély levegőket veszek, s addig fel sem nézek, míg hallom a lány halk lépteit, amik végül megszűnnek az ajtó túloldalán.

-Legalább megmosakodhatott volna... -undorodva engedi meg barátnőm a vizet, hogy kezetmosson, majd elzárja. Nem fűzök hozzá semmit, inkább visszatérek az előző témánkra.

-Mi történt köztetek Brandonnal? -ismét felegyenesedek, s megnyugszom, hogy már nem érzem azt a borzalmasan erős hányás szagot.

Joy ismételten semmibe vett engem, ahogy a kérdésemet is. Ezúttal a cipőjének orra hegyét látta érdekesebbnek. Egyik lábáról a másikra állt, árulkodott a testbeszédéből a feszültség. Végül felnézett rám, egyenesen a szemembe. Kék íriszei csillogtak a feltörekvő könnyektől, melyeket ki is adott azon nyomban, amint feje a vállamra ért. Nyugtatóan öleltem, csitítgattam, elhitetvén vele, hogy minden rendben lesz. Fedetlen vállamról egészen könyökömig folyt fájdalma, ahogy tovább szipogott. Hosszú percekig vígasztaltam így, több-kevesebb sikerrel. Nem szólt semmit, mégis mindent elmesélt könnyeivel. Tudtam, hogy mennyire is szerelmes a srácba, egyértelműen látszott Joyon. Sugárzott. Amúgy is egy életvidám lány, de mikor Brandonról beszélt mindig ragyogóbb volt a mosolya. Így álltunk, kapaszkodtunk egymásba, mint két jó barátnő, mikor lendült a mosdó ajtaja ismét, de ezúttal ismerős arcokat pillantottam meg Joy válla felett. Audrey jött elöl, kérdésre nyílt szája, ám mikor észrevett minket, elhallgatott. Aggódó tekintettel mért végig, majd hozzánk sietett és átölelte Joyt hátulról. Clara és Jenna is hasonlóan cselekedett: gyorsan mellettünk teremtek. Nagy, csoportos ölelésbe vontuk szomorú barátnőnket, miközben a légkörben ott keringett a dübörgő ritmus.

 

 

 

xx

2.évad 41.rész - Csendesség

Aiden

Március 12. Szombat

 

Az év első igazán Napos és kellemes péntekje. Tökéletes egy kiruccanáshoz. Túl sok kedvem ugyan nem volt, de Clara nagyon meggyőző tud lenni. Végtére is, be kellett látnom, hogy igaza van. Túl sokat vagyok az egyetemen, lefoglal az utolsó félévem, az államvizsga, és emiatt már időt sem szakítok pihenésre. Pedig nem voltam ilyen. Régen minden szabad percemet a haverokkal töltöttem, együtt lógtunk a bárokban, elmentünk focizni a pályára, vagy beültünk egy filmre. Most viszont a társasági életem szinte nullára csökkent. Charles bácsikám ezt úgy szokta mondani, hogy: ,,Úgy viselkedsz, mint egy kiégett tanár". Ez nála annyit tesz, hogy a kiégett tanár nem törődik semmivel, csak monoton módon ellátja a kötelességeit. Neki is igazat kellett adnom. Akárhányszor nevettem ezen a beszólásán, végül rá kellett jönnöm, hogy nagybátyámnak teljesen igaza van.

Ezt a kis kimozdulást is csak azért csinálom, hogy elszakadjak az egyetem körüli gondolataimtól. Clara megígérte, hogy senki nem fogja szóba hozni sem a munkát, sem az iskolát. Nem hinném, hogy bárki is meg tudná állni, de én mindenesetre befogom a számat e téren. Bár kötve hinném, hogy a nap erről szólna, főleg, hogy Alex Niallt is hozza magával. A tripla randi gondolatától is már falra tudnék mászni. Na, nem azért mert nem csípem Niallt, vagy akár Lucast, de nem is a lányok miatt, hanem mert előre tudom mi lesz a vége. Az őrült rajongók oda fognak jönni hozzánk, leszólítják a szőkét, és mi majd kellemetlenül fogjuk érezni magunkat... Ehhez nincs egyáltalán türelmem és kedvem se.

-Aiden, gyere már! -Clara dugja be a fejét a szobánkba. Mosoly terül szét arcomon ettől a gondolattól. A szobánk. Hihetetlen, hogy eljutottunk idáig. Szinte magam előtt látom, amikor közel négy éve egy reggel megláttam a konyhában...


Álmosan bukdácsoltam le a lépcsőn, hogy sebtiben megigyam az ébresztő kávé adagomat és induljak is dolgozni. A lépcső nyikorgása jelezte, hogy már csak három fok van hátra. Gyerekkoromban is pontosan így, és ezen a helyen nyikorgott. Ez a nosztalgikus érzés, azonban rádöbbentett, hogy Charles bácsi azóta sem volt hajlandó megcsinálni. Pedig csak egy kalapács és pár szög kéne hozzá... Talpam a hiveg kövön topog már, amikor befordulok a konyhába és meglátok valakit a hűtőben kutakodni. Először azt hiszem betörő, majd kis fejtörés után, rájövök, hogy egy betörő nem a hűtőnket rámolná ki legelőször. Hosszú szőke loknik fityegnek az ajtajánál, egy kéz erősem markolja a fogantyút. Kék melegítő nadrágot visel a lány, akit tegnap este a fürdőszobában vígasztaltam. A másik lánnyal, Lilivel, még a kínos incidens előtt összefutottam a folyosón. Most viszont itt állok, falnak támasztott csípővel mérem végig az idegent.

-Mi a fasz? -káromkodása visszacsattan a falon, és megmosolyogtat. Sok lányt lehet hallani az utcákon, amint hasonló szép kifejezések csúsznak ki a szájukon, ám belőle nem néztem volna ki. Végül kivesz egy tányér sonkát és azzal fordul az asztalhoz. Ekkor vesz észre, és épp annyira ijed meg, hogy a hűtőnek verődik a háta.- Meg akarsz ölni? -bosszúsan húzódnak ráncok a homlokán, szemei résnyire szűköltek össze.

-Jelenleg Te nézel ki úgy, mint aki épp ölni készül. -intek az arca felé, majd megkerülve őt, a kávégéphez megyek. Kiveszem a kiöntőt, melybe engedek vizet. és a gép tartályába öntöm.- Kérsz? -kérdezem hátra sem nézve, míg a kávé örleményt is a megfelelő helyre tettem.

-Nem, köszi. -hangja sértettnek tűnt, s mikor elment mellettem, kicsit nekem is jött, mégsem azért kért bocsánatot- Figyelj csak... -halk volt, akár egy légy zümmögése- Elnézést akarok kérni a tegnap estéért. Vagyis a ma hajnalért... Vagyis... Na, érted. -muszáj voltam somolyogni esetlen bocsánatkérésén, de mikor szembe fordultam vele, rendeztem vonásaimat.

-Semmi baj. Mindenkinek vannak rossz napjai. -együttéreztem vele, mégha nem is tudtam mi okozta a szomorúságát. Láttam a baljós jeleket, szemei elhomályosodtak, a kiborulás határán állt. Nem törődve a kávéval, két elnyújtott lépéssel már ott is voltam előtte. Leguggoltam, ahogy tegnap, s kezeimmel térdét simogattam.- Sss... Nem baj, ha sírsz.

-Dehogy nem! -csattant fel, de egy könnycsepp így is végigfolyt arcán, eláztatva a kék anyagot.

-Már miért lenne baj? -gyengéden igyekszem megközelíteni a problémát.

-Mert a sírástól nem fog felgyógyulni... -újabb kósza könnycsepp és egy szipogás után, megkérdeztem mi történt és ki nem fog felgyógyulni... Ez a sztorija annak, hogy mindent megtudtam az idegen életéről, Claráról.

 

 

^^

Szinte egész úton nosztalgikus hangulatban vagyok, ám ezúttal a szép emlékektől. Ahogy hátra nézek a visszapillantóban, s meglátom a két lányt megnyugszom. Minden a helyén van, minden úgy történik, ahogy kell. Huszonhárom éves vőlegényként igyekszem a parkba, mint egy felnőtt, hogy a közös barátainkkal találkozzunk. Audreyt felvettük odafelé, míg Alex Niallel jön a megbeszélt helyre. Lucas pedig, mint jó férj jelölt, gondoskodik a piknikhez szükséges elemózsiáról. Én magam is megdöbbentem, amikor Clara elmesélte mi történt Audrey és Lucas között. Át tudtam élni Lucas helyzetét. Ha engem utasított volna vissza Clara, én is padlón lettem volna. De közdöttem volna, akár a végsőkig. Ám azt a nézetet vallom, ha valami nem működik elsőre, az másodjára sem fog. Szurkolok nekik, hisz tényleg összeillő páros, de szerintem is túlságosan előre szaladt ezzel a kérdéssel. Clarával beszélgettünk erről, volt is belőle konfliktus. Ő egyértelműen Lucas mellett állt ki, míg én igyekeztem pártatlan maradni ebben a szituációban.

Nagy meglepetésemre a park nem volt zsúfolásig tele ezen a szép márciusi napon. Nem gondoltam volna, hogy Niall tényleg beváltja gyerekes igéretét, miszerint hoz frizbit és focilabdát. Bár a parkoban nem igen látok focizó embereket, mi nem zavartattuk magunkat. Mi fiúk a labda passzolgatásával ütöttük el az időt, addig Clara és Alex frizbizett. Audrey egy könyvvel a kezében, egy fa árnyékában húzta meg magát,ahova letelepedtünk. Kapkodom a levegőt a sok rohangálástól, így szünetet kérve a srácoktól inni valért kullogok vissza a cuccainkhoz. Lucasék továbbra is passzolgatnak, miközben béna poénokkal fárasztják egymást.

-Mit olvasgatsz? -kérdezem Audreytól mikor mellé érek. Kikapok egy palack ásványvizet a piknikes kosárból, amit a lányok gondosan összekészítettek a mai napra. Felbontom a vizemet, és mielőtt még enyhíteném szomjúságomat, Audrey mellé telepedek a fűbe, hátamat a fa széles törzsének támasztom.

-Ütközés. -mutatja felém a borítót, amely elég pikáns jelenetet láttat.

-Tizennyolc plusszos? -szemem megakad a sarokban lévő jelölésen.

-Igen. -nevet fel, s kicsit el is pirul.

-Mi a sztori? -kíváncsiskodom- Már, persze azon kívül, hogy szexelnek agyba főbe.

-Nem hiszem el, hogy ezt a szókapcsolatot használtad. -hitetlenkedve nézett rám Drey, s tudtam miért. Tényleg nem szoktam így, ilyen nyersen fogalmazni, főleg, nem ha a téma intim. Mit tehetnék, Clara elront.- Valami baj van? -aggódóan méregetett, mélyen szemembe nézve, mialatt könyvjelzőjével megjelölte hol tart, s becsukta a könyvet.

-Semmi. Csak Clara elront. -vállat vonok, de akaratlanul is jegyesemre téved tekintetem. Drey valószínű észrevette ezt, s azonnal reagált.

-Jól döntesz. -két szó, mégis oly sok támogatást ad. Szélesen mosolyogva vezettem vissza szemeimet a mellettem ülő barátomra.

-Tudom. Efelől semmi kétségem sincs.

-Akkor meg ne vágj ilyen képet! -felháborodást tettetve a könyvet mellkasomhoz csapta, de velem nevetett.

-Oké, oké! -simogattam meg a fájdalmas területet- Szóval, miről szól ez a buja könyv? -megjegyzésemen elmosolyodott, majd válaszolt.

-Dióhéjban: egy csaj találkozik egy sráccal, első látásra megtetszenek egymásnak, de a csajnak barátja van. A srác próbálkozik tovább, mígnem kiderül, hogy a csaj pasija és az idegen srác jó barátok. Egy-két tiltott csók is elcsattan, majdnem lefekszenek egymással. Most ott járok, hogy a csajt eljegyezte a barátja, de még mindig fantáziál a másikról. -hadarta el gyorsan a lényeget- Amúgy a pasija egy rohadék. -tette hozzá undorodó arckifejezéssel- És tuti megcslja szegényt.

-Szegény? -csattanok fel- Nehogy már! Hisz a csaj is megcsalta! -Drey nevetve rázza a fejét.

-De a pasi előbb csalta meg a csajt. -informál, s így már én is megenyhülök.

-Az már más. -mondom, majd a következő percekben csak némán bámuljuk a barátainkat- Jól megvagytok?

-Igen. -egyből tudta mire értettem- Azon gondolkodtam, hogy talán bemutatom anyáéknak. -félbeszakad a mozdulat, mellyel újabb kortyot juttattam volna a szervezetembe- Tudom, tudom... -lengeti ide-oda kezét- Hirtelen ötletként jött, de ideje lenne, nem?

-Ezt tőlem kérdezed? -felé fordulok, nem várom meg a válaszát- Ha ezt akarod, tedd meg. -lágyan, bíztatóan mosolygok rá- Én melletted állok, tudod. -barátian átölelem vállánál és kicsit közelebb húzom.

-Köszi, Aiden! -sutyorog a pólómba nyugodt hangon.

-Nincs mit, Drey. -mondom, de meg is bánom azonnal. Érzem, ahogy megdermed, egy pillanatig mintha nem is vett volna levegőt.- Ne haragudj! -kezdtem volna a bocsánatkérést, mert tudtam jól mitől lett ilyen hűvös, de félbeszakított.

-Semmi baj. -elhúzódott kicsit, immáron lazább testtartással- Nem te vagy az egyetlen, aki így hív. -mosolya nem éppen őszinte örömről árulkodik.

-Ki szokott így szólítani? -szinte félve teszem fel a kérdést, mert tudom, hogyha egy valaki nevét kiejti a száján, akkor valami baj van.

-Ha arra gondolsz, hogy Harry hívott-e már így... -tekintetünk összeakad, mikor válla fölött rám néz- ...Nem tudom, nem emlékszem.

-Honnan tudtad, hogy... -úgy nézett rám, mintha hülyeséget kérdeznék. Valahol igaza van. Tényleg buta egy kérdés, de aggódom Audrey miatt.- Oké, igen, rá gondoltam.

-Nincs semmi baj Harryvel. -ezúttal tényleg őszintének hatott szája sarkában bújkáló mosolya. Ám nem sokáig láthattam boldognak. Egyik pillanatról a másikra vonásai megkomolyodtak, szemeit lesütötte.- Mondhatok valamit? -halkan, óvatosan tette fel a kérdést, mire bólintottam. Ugyan nem látta, de tudhatta, hogy nekem bármiről beszélhet, így hát bele is kezdett.- Nem rég felkerestem egy pszichológust. -le voltam döbbenve, és csak hallgatni tudtam- Nincs semmi baj, mielőtt megijednél. -kedves arckifejezéssel emelte rám ismét tekintetét, mely kicsit megnyugtatott- Csak mikor Lucas újra az életem részévé vált... Kicsit besokalltam. Hetente kétszer járok egy Zoli által ajánlott nőhöz. Nagyon aranyos, és érti a dolgát.

-Örülök, hogy harcolsz a démonjaid ellen. -újra átkaroltam, s csendben üldögéltünk tovább az árnyékban.

Néha jókat nevettünk a többieken, amikor eltaláltak valamit a labdával vagy a frizbivel. Alex például belerepítette a zöld frizbit az egyik szökőkútba. Míg Ő kínos szituációként élte meg, mi többiek jól szórakoztunk. Még Niall is kinevette, majd vigaszként megcsókolta barátnőjét. Nem zavartatták magukat. Úgy nyalták-falták egymást, ahogy nem bánták. Sok arra járó megbámulta őket, mégsem nagyon törődtek vele. Voltak akik jókedélyűen nézett végig a szerelmes páron, de voltak olyanok, akik rosszalló pillantást vetett rájuk. Na, meg persze volt olyan is, aki rosszallóan be is szólt nekik, miszerint: egy ilyen viselkedés nem egy kellemes, családias parkba illő. Niall elnézést kért, majd végül visszafogták magukat. Ennek oka nem csak a beszólás volt, hanem az is, hogy egyre több tinédzser figyelte minden mozzanatukat. Szerencsénkre, mire úgy döntöttünk, hogy vége a mai pikniknek, paparazzik nélkül el tudtunk lógni a parkból.

 

 

 

xx

2.évad 40.rész - Átkozott nőnap

Clara

Március 8. - Kedd


Mesés napnak indultam neki. Először kiestem az ágyból, mert a lábam köré tekeredett a paplan. Így arccal a padlónak zuhantam. Hallottam, ahogy hatalmasat koppan a fejem, s talán erre ébredt fel Aiden is.

-Te mi az istent művelsz ott lent? -latymatag módon feltornászta magát ülő helyzetbe, szeméből az álmosságot dörzsölgeti öklével, haja kócosan az égnek meredezik. Kikényszerítem magamból az erőt, s próbálok talpra állni. A takaró ide-oda húzogatásával sikerül kimenekíteni a lábfejemet, és azonnal fel is támaszkodok az ágyra.

-Megvizsgáltam a padló erezetét... -jegyeztem meg gúnyosan, hátra sem pillantva barátomra. Az ágy mellett ott pihent a mamuszom, ahogy mindig. Gyors belebújtam, és a mára kikészitett ruhámat, ami forgószék támláján csücsült, magamhoz vettem.

-Korán reggel harapós vagy... -alig hallhatóan morogta orra alatt, miközben visszahanyatlott a párnára.

Lassan egy hónapja lesz, hogy Aiden eljegyzett. Valahogy még most is hihetetlennek tűnik, hogy ilyen kevés ismerettség után, ennyire elszánt a kapcsolatunk iránt. Nem, mintha én nem lennék ennyire elkötelezett Ő iránta. Az első találkozásunk maga volt a kegyes tőr döfés a szívembe. El kellett viselnem az aggodalom és a szomorúság gyötrelmeit, míg egy imádott, csodálatos, idegen országban vendégeskedtem. Soha sem gondoltam volna, hogy abban az egy hétben talál rám a szerelem, ami végül - a sors fintorával - teljes mértékben kiteljesedhet.

 

A busz megállt az egyik park mellett. Legalábbis parknak néztem a nagy sötétben. Háromnegyed tizenegyet üthet az óra, de mi még a buszon is hangoskodva beszélgetünk, amíg várjuk a ránk vigyázó ,,helyettes szülőket". Az út során - ami mellesleg rosszul és egy ideig magányosan telt - sikerült összeismerkednem egy-két lánnyal. Például Lilivel, akiről mint kiderült, a szobatársam lesz. Nem így volt megtervezve, de Audrey... Akárhányszor drága barátnőmre gondolok mindig ugyanaz a kép villan be, amit ma reggel látnom kellett... Könnybe lábad a szemem, fojtogat a sírás, összerándul a gyomrom. Időben ott voltunk a megbeszélt helyen, ahonnan az autóbusz indult - a Hősök-tere környékéről. Elbúcsúztunk a szüleinktől, de Audrey tovább időzött náluk, így nem egyszerre értünk át a zebrán. Vagyis egyikünk át sem ért... Visszatartom legördülni készülő súlyos könnyeimet, mert mindjárt elhagyjuk a buszt, magunkhoz vesszük a csomagjainkat, és éjjel már egy kényelmes ágyban hunyhatom álomra szemeimet, remélve, hogy valami csoda folytán kitörlődik a reggeli rémkép.

-Clara, Lili! Gyertek lányok a csomagokért! -visszaránt a jelenbe a kísérő tanárunk hangja, s egy picit meg is ugrok ijedtemben. Kimászok a szűk ülések között és követem új szobatársamat a hűvös londoni levegőre. Összébb kell húznom magamon a dzsekimet, mert a szél igencsak feltámadt az utóbbi órákban. Egyenesen a busz hátsó részéhez sétálok, meg-meglökve néhány ott állót, ami ugyan meg sem kottyan most. Némelyik csúnya pillantással illet, azonban engem most ez sem érint meg. Egymás után teszem a lábamat, először a balt, majd a jobbat, de jelenleg ez a rutinszerű mozdulatsor is maga a csoda számomra. Hirtelen bevillan a kép, ahogy a mentő autó szirénázva elszáguld tőlünk, és én könnyekben törtem ki.- Lányok! -ismét a busznál állok, kezemben a bőröndömmel. Amint a csípős szél befurakszik a nyakam mellett, be egészen a kulcscsontomig, egész testem libabőrözni kezd. Egyértelműen hozzá kell szoknom a hőmérséklet nem csekély különbségéhez. Otthon, le merem fogadni, hogy így az esti órákban is a huszonöt fokot verdesi a higany.- Gyerekek, hadd mutassam be nektek Mr és Mrs. O'Conellt. -Erzsébet, a kísérőtanárunk, akit mellesleg Elizának kell szólítanunk, mert úgy angolosabb, a mellette lévő két alakot mutatja be nekünk. A sötét és a gyér fény ellenére ki lehet venni arcuk karakáns vonásait. Első ránézésre megmondom, hogy szigorúak.

-Nagyon örülünk nektek! -a férfi angolul beszél hozzánk, s igyekszem megérteni mit mond. A kedves mosoly megtévesztőnek hat, de most nincs elég erőm ahhoz, hogy kielemezzem. Megadóan bemutatkozunk, mielőtt elvenné a bőröndjeinket és a kocsi felé nem kezd terelni. Lilivel beülünk hátra, s azt a kevéske autóutat is csöndben töltjük.

A nő, Patrishaként, míg a férje, Charlesként mutatkozott be, mikor elhajtottunk a busztól. Röpke tizenöt perc után, egy téglaépítésű ház előtt álltunk meg, majd szálltunk ki és szívélyesen invitáltak bentebb minket. Charles segített a csomagjainkkal, megmutatta a házat, majd a szobánkba terelt, hogy kicsomagolhassunk. Túlzottan nem foglalkoztat, hogy minden a helyén álljon, elélek én bőröndből is napokig. Így hát csak a tusfürdőmet és a pizsomámat veszem magamhoz, mielőtt elfoglalnám a fürdőszobát. Azonban, amint átszelem a folyosót, becsukom magam mögött a fürdő ajtaját, minden feltör belőlem. Potyogni kezdenek a könnyeim, és hiába próbálok megálljt parancsolni nekik, nem hallgatnak rám. Hogy ne hallja az egész ház miként sírom ki minden bánatom, megengedem a zuhanyzóban a vizet, mely percekkel később már gőzfelkőket áraszt magából. De én csak ott ülök, a vécé ülőke lehajtott tetején és zokogok.

-Jól vagy? -hallom meg magam mellől a brit akcentust, ami segít észhez térnem. Felnézek, ám homályos látásom miatt semmit nem tudok kivenni, csak egy magas alakot. Mindkét kezemmel megtörlöm piros szemeimet, majd ismét megpróbálkozok azzal, hogy felnézzek. Ezúttal a könnyfátyol helyett egy magas, barna hajú, jó képű srácot látok meg, pár lépésre tőlem.- Azt kérdeztem: jól vagy? -teszi fel újra, s tekintetén látszik: mintha gondolkodna, értem-e egyáltalán a nyelvet. Aprót bólintok, mire közelebb férkőzik, leguggol elém, és rám néz. Szép barna szemeiben kíváncsiság csillan, s némi együttérzés.- Mi a baj? Miért sírsz? -s mintha ismét leperegnének előttem a történések, szemeimre tapasztom két tenyeremet, és újra sírni kezdek. Meleg érintést érzek a karomon, mely simogatással próbál nyugtatgatni, mely kicsivel később hat is.

 

-Elméláztál. Valami baj van? -Aiden hangja ránt vissza a jelenbe. Megrázom a fejem, hogy eltűntessem az emléket, s egyben választ is adok a kérdésre.

-Nem, nincs. Csak eszembe jutott hogyan találkoztunk. -hangom halk, érzéki, mintha megélném ugyanazt a percet. Érzem, amint az ágy pontosan mögöttem besüpped, majd Aiden leheletét a tarkómon. Erős karjaival átölel, orrát hajamba fúrja.

-Nem épp a legjobb időzítés volt, de kellett egy vígasz számodra. -mondja halkan, álmos hangján.

-Csak pisilned kellett! -háborodottan rácsapok felkarjára, de hangomból hallatszódik az öröm. Mélyről jövő nevetés kíséretében visszahuppan a kényelmes fekhelyére, ezzel magával húzva engem is.

-Mit szeretnél ma csinálni? -suttogja fülembe, míg jobb kezével szőke tincseimet birizgálja.

-Dolgoznom kell. Bár ez egyáltalán nem összeegyeztethető azzal, amit csinálni szeretnék. -jegyzem meg unottan, de Aiden még most sem enged fogásából.

-Nőnapkor dolgozni? -hitetlenkedve, incselkedve és magabiztosan teszi fel a kérdést. Aiden, mint szorgos barát, illetve már vőlegény, belevetette magát a magyar szokások, ünnepek megismerésébe. Két hete ejtettem el azt a mondatot, hogy nálunk hagyomány nőnapot is ünnepelni, ezekszerint felfogta, és készül valamire.

-Nem felejtetted el... -csodálkozva fordítom fejemet felé még jobban, hogy apró puszit nyomhassak szájára.- Imádlak!

 

 

 

Audrey

Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak...

Az óra kattogása olyan, mintha a dobhártyámat kalapáccsal ütögetnék, újra és újra. A halántékomon kidülledt az ér, érzem a vér áramlását, ahogy a nyakamból egyenesen a fejembe pumpálja. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy migrént kapok, vagy agyvérzést a nap végére.

Minden a kora reggeli órákban kezdődött... Először az ébresztőm adta be a kulcsot. Vagyis nem csak az, hanem minden egyéb elektronikai eszköz, mivel az egész utcában elment az áram éjszaka. Felriadtam valami reccsenésre, amitől annyira megijedtem, hogy fel akartam kapcsolni az éjjeliszekrényen lévő kislámpát, azonban mégsem lett világosság. Egyből a mobilomért nyúltam, megnézni mennyi az idő. Reggel hét óra negyvenkilencet mutatott a kijelző, aminek láttán egyből kipattantam az ágyból. Az irányt a nappali ablakaihoz vettem, ahol egy gyors mozdulattal félre rántottam a sötétítőket, s a lakás máris fényben úszott. A késés tudata arra ösztönzött, hogy öt percen belül indulásra készen álljak. Így is volt, és kevesebb, mint harminc perccel később már Rox irodája előtt ültem.

A délelőttöm azzal telt, hogy adminisztráltam. Ennyi időt még életemben nem töltöttem papírmunkával. Már egy ideje elmaradtam vele, így most - mikor Rox megelégelte lustaságomat - be lettem hívatva... A nap fénypontja akkor érkezett el, amikor délután egy óra magasságában a telefonom üzenetet jelzett. Pihenésképp egyből meg is néztem, s a szám felfelé ívelt a feladó nevek láttán. Mind apa, mind Nick - a bátyám, akiről már vagy egy hete semmit nem hallottam - egyszerre küldött nőnapi köszöntő SMS-t. Feltételeztem, hogy egymás mellett ültek a nappaliban és valami filmet néztek. Azonnal visszapötyögtem egy választ, majd rohantam egy meetingre.

Múlt héten megszerveztem egy találkozót Roxnak egy utazási irodával, ahol történetesen Alex is dolgozik. Alexnek kellett szereznie egy nagy befektetőt, Bernard Rox pedig tökéletes alany erre. Bíztatás képpen én is beültem a megbeszélésre, mert tudtam jól, hogy "drága" főnököm mindenbe bele fog kötni. Sajnos igazam is lett. Mindvégig fölényes tekintettel hallgatott, majd minden létező kérdést - ami csak zavarba hozhat egy embert - feltett. Szóval másfél óra szenvedés után, végre búcsút inthettünk Roxtól, ugyanis mára befejeztem a munkát.

-Hmm... Végre vége! -szippantott egy jó mélyet a márciusi levegőből, ahogy kiértünk a járdára barátnőm- Ebédelünk? -nézett rám, míg én egy taxit akartam leinteni. Tudtam, hogy Alexnek még vissza kell mennie az utazási irodába, tájékoztatni őket, hogy mi a helyzet az ajánlatukkal. Rox hűen önmagához, gondolkodási időt kért, minimum egy hetet.

-Persze. Hol? -kérdeztem, s mint egy végszóra megállt mellettem egy fekete autó.

Becsúszva, magam mellé engedtem barátnőmet. Miközben kitaláltuk hová is menjünk egy kései ebédre, a sofőr türelmetlenkedett. Végül megkönnyebbülten elindult a megadott címre, ami egy hagyományos angol étterem volt. Csacsogtunk össze-vissza az út során, de leginkább Clara eljegyzése volt a fő téma. Jó koszorúslányokhoz híven, beleélve magunkat, elkezdtük szervezni az apró dolgokat, ezzel is kisegítve Clarát. Szőke barátnőnkön annyira nem látszódik az izgatottság, annak ellenére, hogy még idén össze szeretnének házasodni. Gyorsan megtettük a tizenkét háztömböt, s már az étterem előtt parkoltunk. Felesben kifizettük a sofőrt, majd belibbentünk a vendéglő hatalmas kétszárnyű ajtaján. Magassarkúunk hallatán egy pincér, aki épp szabad volt, felénk kapta tekintetét és máris köszöntött minket. Egy kis takaros két személyes asztalhoz vezetett, majd egy percen belül távozott is a felvett rendelésekkel. Mindkettőnknek kopogott a szeme az éhségtől, úgyhogy nem volt nehéz dolgunk a rendelésnél.

-Szerinted Clara milyen ruhát fog választani magának? -kérdezte Aley miközben várakoztunk.

-Nem tudom. Őt ismerve semmi féleképpen sem valami habos-babosat. -húztam el a számat a giccses gondolattól- Ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs. -nevettem fel kicsit, amihez Alex is csatlakozott.

-Igazad van, én sem tudom elképzelni Őt olyanban, de azt sem tudom mi állna jól neki. Talán egy nyakba akasztós? Csipkés? -hangunk végére teljesen lecsillapodott és komolyan latolgatni kezdtünk.

-A csipkés kizárt, szerintem. -elgondolkodtató volt a ruhakérdés, mert tényleg nem tudtam melyik stílusút preferálná Clara- Legalábbis nem venné fel, ha az egész olyan lenne. De a magassága miatt biztos egy "A"-vonalút választ.

-Az tuti. -értett egyet két korty víz között- Arról tudjuk, hogy jól áll neki. És nekünk? Milyen ruhát szán a koszorúslányainak? -ismertem az Alex-fajta szájbiggyesztést. Azt jelenti, hogy reménykedik valami jóban, valami szépben.

-Szerintem ránk bízza. Legalábbis én nagyon nem akarok egyenruhát.

-Mi? Miért nem? -azonnal letette a poharat az asztalra, majd karjait egybefonta mellkasa előtt- Jó buli lenne, nem tudom miért tartózkodsz ettől ennyire.

-Csak nem szeretem. -vontam vállat- Szerintem elveszi az egyéniség lényegét.

-Te meg a pszicho-dumád! -mosolygott rám- Az ékszereket még mindig megválaszthatnád magadnak.

-Most próbálsz meggyőzni, de előre szólok, hogy nem fog sikerülni. -nevetnem kellett a durcás arckifejezésén- Most miért vágsz ilyen képet? -kérdeztem levegőért kapkodva.

-Olyan izé vagy! Keresztül gázolsz Clara elképzelésein...

-Nem inkább a tiéden? -még mindig nevettem, és sajnos amikor a pincér elénk tette az illatozó kacsát és bárányt, még akkor sem tudtam abba hagyni.

Viszont szerencsémre, perceken belül lenyugodott a kedélyem és neki láttunk elfogyasztani az ételünket. Isteni finomak voltak, az már egyszer biztos. A fél órás ebédszünet után, útjaink külön váltak. Alex visszament dolgozni, én pedig haza felé igyekeztem. Ismét fogtam egy taxit és megadtam a lakásom címét. Az étteremtől a Bedford Square fél órányira van autóval. Legalábbis normál esetben, amikor nem kapsz ki semmilyen dugót. Ezúttal nem volt szerencsém...

Tehát most itt tartunk. Negyven perce ülök a dugóban és kezdem megelégelni. Így, hát úgy döntök, hogy kifizetem a sofőrt eddig, majd gyalog teszem meg ezt a néhány sarkot. Fél óra múlva a piros ajtón lépek át, be a lépcsőházba, ahol először is megnézem a postámat. Egy-két számla pottyan a markomba, amikor felnyitom a levelesládát. Összegyűjtöm az összeset, majd felindulok a másodikra. Menet közben átnyálazom a leveleket, s mielőtt még a kulcsommal kinyithatnám a bejárati ajtómat, egy kedves hangot hallok meg a hátam mögül.

-Jaj, Audreykám! -a hang Mrs. Longborttól származik, aki az átellenben lévő lakás tulajdonosa. Reflexből felé fordítom fejem, és meglátom ősz göndörded haját, amint az élére vasalt virágos ruhájában a küszöbén áll.- De jó, hogy jön! -hevesen gesztikulál, s hirtelen arra gyanakszom, hogy valami baj van.

-Mi történt Mrs. Longbort? Rosszul érzi magát? -felé veszem az irányt, már nem törődöm a csekkekkel, a táskámba süllyesztem őket. Óvatosan megérintem a hölgy karját, megtámasztva Őt. Azonban az arcán árulkodó mosoly, amint megjelenik rájövök, hogy nagyon is jól van az öreglány.

-Jól vagyok, csillagom, minden a legnagyobb rendben. -legyint ráncos kezével, majd tágasabbra nyitja az ajtaját- Jöjjön be! Van magának itt egy csomag.

-Milyen csomag? -hallgatok rá, így beosonok mellette, de nem ülök le. Egy ideje ismerem már Mrs. Longbortot, hogy tudjam, ha egyszer beszabadul hozzá valaki, nehezen engedi útjára. Ami teljesen ütközik a személyiségével, mivel meglehetősen társas emberként éli életét. Eljár a barátnőihez teázni, vásárolgatnak, illetve színházba is el szoktak járni. Ezt csak onnan tudom, mert néha-néha a kelleténél jobb kedvűen tér haza.

-Egy kellemes fiatalember hozta délelőtt, de maga nem volt itthon, ezért átvettem, ha nem haragszik. -néz rám bűnbánóan, miközben a konyhájába igyekszik. Nem követem, maradok a helyemen, tisztes távolságot tartva az ajtótól. Mikor visszaér egy hatalmas, lágy rózsaszín rózsákkal teli vázát szorongat két kezében, erősen tartva, el ne eljtse.

-Szépek. -jegyzem meg udvariasan- Kitől kapta? -nem akarok tolakodó lenni, de csak úgy kicsúszik a számon a kérdés. Az idős hölgy hat éve vesztette el férjét, aki szívrohamban halt meg. Mióta itt lakom, nem hallottam semmilyen férfiról, illetve nem is láttam egy férfi társaságában sem hazajönni.

-Köszönöm, de ez a magáé. Ezt hozta a futár. -kitartja kezeit, jelezve, hogy vegyem át. A döbbenet kiülhetett az arcomra, mert Mrs. Longbort szélesen mosolyog.- Biztos nagyszerű párja van magának, ha csak úgy virágot kap.

Érzem, ahogy elönt a pír, miközben átveszem tőle a vázát. Nem gondoltam volna, hogy Lucas emlékszik a nőnapi megjegyzésemre, ám láss csodát, mégis az ellenkezője bizonyosodik be. Udvariasan megköszönöm a szomszédomnak a fáradozását, majd iszkolok a saját lakásomba, hogy megköszönjem Lucasnak a virágokat. Két napja oda van Skóciában egy fontos tárgyaláson, és alig tudtunk váltani pár szót, szóval ennek a gesztusnak hihetetlenül örülök.

Bevágom magam mögött az ajtót, a vázát a nappali dohányzó-asztalára helyezem, majd levetem a csizmám és a kabátom. A mobilomat előveszem a táskámból, majd azt is a kanapéra dobom. Miközben kikeresem barátom számát a névjegyzékből, meglátom, hogy van a virágok mellé kísérő kártya. Egy pillanatra abba hagyom a telefonon a keresést, hogy el tudjam olvasni. A kis fehér borítékból előhúzom a lapot, majd hangosan felolvasom a rá írott sorokat.

-,,Nem felejtettem ám el! Hiányzol... Boldog Nőnapot, drága Drey! Hamarosan hazautazom...Harry xx"

Alig hiszek a szememnek. Arra sem emlékszem, hogy megemlítettem volna neki... Hihetetlen ez a srác! Levakarhatatlan mosoly telepszik orcámra, ami miatt a telefont el is felejtem és a kanapéra teszem. A kártyát szorongatva felkapom a vázát, amit valamilyen oknál fogva a zongora tetejére helyezek. Innen több fényt kap. Igen, itt tökéletes lesz!

Gyorsan berohanok a szobámba, a kártyát elteszem a fiókomba, majd átöltözöm valami itthoni szerelésbe. Miután kényelmesebben érzem magam, átcsoszogok a nappaliba, felkapom a mobilomat és újra a névjegyzékben kutatkodok. Ám ezúttal nem Lucas, hanem Harry száma után.

 

 

 

xx

2.évad 39.rész - A Nagy Alma



Harry

Március 7. - Hétfő

 

Otthon, édes otthon... Hú, basszus, de hiányzik Anglia! Nehéz bevallani még saját magamnak is, de minden hiányzik. Az eső, mely kora tavasszal lehűti a várost, az apró fénynyalábok, melyekről tudjuk, hogy a Nap erőlködik. A londoni zsivaj, a kedves és mosolygós idegenek. A családom. Mindhiába, meglátogatott már Anya is Robinnal egyszer-kétszer, Apa is, sőt még Gemma is, mégsem volt ugyanaz.

Amerika és az ő Nagy Almája jó menedék volt. Egy ideig, legalábbis. A barátaim sokat akadékoskodtak, hol azért, mert itt vagyok, hol azért, mert Londonba vágyom. Az apró szarkasztikus megnyilvánulások és a poénözönök sosem maradtak ki az életemből, ahogy most sem. Mondhatom, hogy megtaláltam a helyem itt. Kellemes lakosztályt vettem annak idején, jó környék vesz körül. Semmi okom a bánatra. Liam ma meglátogat, aminek kiváltképp örülök. Sophiával nem régiben szakítottak, és azóta nem igen találkoztunk. Úgy gondoltam, jól fog esni mind a kettőnknek egy laza este valamelyik bárban.

Sajnos odáig még nem jutottam el, hogy kíséret nélkül kitehessem a lábamat a házból. Viszont egy rajongó sem áll az ablakom előtt, és ez megnyugtat. Imádom őket, és szerencsémre, eddig nem sokan terítettek le megszálottságukkal. Minden nap akad egy-egy lány, aki kissé elpirulva odajön, megkér, hogy készítsünk egy képet, amire örömmel rábólintok. Mi mást tehetnék? Imádom a rajongóinkat, és soha nem fogom elfelejteni azt a támogatást, amit öt éven át kaptunk tőlük. Értük éltünk. Most pedig a megérdemelt szabadságért.

Miközben azt várom, hogy a recepciós felcsengessen, miszerint megérkezett Liam, közben a neten vadászom a friss híreket a többiekről. Niall utazgat, ahogy azt már annak idején emlegette. Furcsa, hogy Alex nélkül is körbejárja a világot... Lehet nincs minden rendben náluk? Régen beszéltem Niallel, majd pár nap múlva felhívom. Annak ellenére, hogy mindig küld képet arról, hogy éppen merre jár, nem sokat tudok mostanság róla.

Louis pedig készül az apaságra. Hihetetlen, hogy apa lett belőle! Hogy jött ez össze neki, nem tudom... Mármint tudom, de hogy lehetett ennyire felelőtlen. Legalább húzott volna gumit. Nem ítélem el, hisz miért is tenném?! Huszonnégy évesen el tudja dönteni az ember mit kezd az életével. Én nem hiszem, hogy képes lennék felelőtlenül megtenni ezt a lépést. Szeretnék gyerekeket majd, valamikor a távoli jövőben. De egyenlőre élvezem a lehetőségeket, amíg meg nem találom a nagy Őt.

 

 

^^

-Haver, ez valami eszméletlen. -pattan le mellém Liam a másik bárszékre, miközben feje ide-oda tekereg, szétnézve a bárban- Most először nem állítottak meg minket a bejáratnál fotózkodni! -nevetett fel, s kénytelen vagyok vele tartani, mert ez így igaz. Mára tényleg viccessé vált ez a szokatlan cselekedet.

Volt idő, hogy egy centit nem tudtam - illetve a fiúk sem - mozdulni a rajongók hadától, mára pedig, a szünet harmadik hónapjában, úgy tűnik nem lesz több ilyen. Gyorsan, mielőtt bármit elkiabálnék, hármat kopogtatok a kemény faasztal lapján. Ezután csak egy intésbe kerül a bár felé, hogy valamelyik pincérlány elénk sétáljon, kezében egy notesszal.

-Mit kértek fiúk? -mosolyog előbb rám, majd Liamre, aki incselkedően a lányt nézi. Ismerem ezt a nézést. Bejön neki a csaj, de nem úgy ismerem Liamat, mint, aki egy éjszakás kalandokba keveredik. Pláne nem egy nehéz szakítás után. Végül két sört kértünk, s amint papírra vetette a rendelést, a lány vissza is iszkolt a pulthoz. Még utána nézve láttam, amint odasúg valamit a kolleganőjének, miközben fejével felénk biccentett. Mind a két lány széles mosollyal arcán nézett minket egy pár másodpercig, majd folytatták tovább a munkájukat. Ezt sosem lehet elkerülni. Az összesúgások, az ártatlan tekintetek, melyek végig követnek, de nem szólnak egy szót sem, talán még rosszabb, mintha megállítanának.

-És, miújság veled Hazza? -Liam könyökével támasztotta az asztalt, s egyben a fejét is. Barna szemei most is, mint mindig, megnyugtatták a lelkemet, tudtam: neki bármit elmondhatok. De hiába akartam mondani neki bármit is, semmi nem jött ki a számon. A távoli darts táblára meredtem, azon gondolkodva, mi is történt velem mostanság? Mondhatnám, hogy semmi, de akkor hazudnék. Először is az érzelmeimmel nem voltam tisztában, s ezt kevés emberrel tudtam megbeszélni. Köztük volt Liam is, de ismertem, s tudtam, hogy az én gondjaim apró kis borsószemek az ő szakításához képest. Ezzel nem akartam terhelni.- Hahó! Föld hívja Harryt! -az eres-szőrös férfikéz lengett orrom előtt, ezzel visszarántva a beszélgetéshez. Tekintetemet a kéz tulajdonosára vezettem, aki bárgyú mosollyal várta válaszomat.- Mivel nem válaszoltál, gondolom vannak gondok. -nevetett fel olyan halkan, hogy még én sem nagyon hallottam. Ujjaimmal végigszántottam kusza, rakoncátlan tincseimen, melyek össze-vissza álltak, keretezve arcomat, melyet nem tetszően megráztam.

-Semmi, amit kezelni ne tudnék. -villantottam egy bíztató mosolyt barátom felé, akit úgy tűnt sikerült meggyőznöm, mivel nem feszegette tovább a témát.- Te, hogy vagy? -kérdésemre, mint egy végszóként megjelent a pincér csaj, letette elénk a korsókat, majd kedélyesen elvonaglott előttünk. Konkrétan, nem viccelek, akár egy személyre szabott táncot láttunk volna. Vékony csípőjét ide-oda lengette, ezzel a fenekére felhívva a figyelmet. Meglehetősen vonzó volt. Tipikus amerikai akcentus, barna szem, szőke haj. Pont az ilyen lányokat szeretem.

-Az eseted. -vadul vigyorgott rám bandatársam. Lenyűgöző és egyben ijesztő is volt, mennyire ismer és mennyire bele lát a fejembe. Vállat vontam, mintha nem érdekelne a megjegyzése, amit épp a számból vett ki. Azonban arcomon kellőképp széles mosoly terült el, mikor visszafordultam Liam felé.- Amúgy megvagyok. Élem az életem. Szólózgatok. -a kétértelmű poén mellé kacsintott egyet, mely leginkább rám vallott.

-Látom, tanulsz tőlem. -kortyoltam bele elégedetten a sörömbe.

-Jó mesterem volt. -jókedvűen csatlakozott hozzám, majd pár korty után ki is itta a korsót- Na, de hallottad, hogy Louis apuka lett? -letettem a korsómat. Na, nem azért, mert annyira váratlanul ért a hír. Természetesen tudtam róla, mivel egy fényképpel és egy telefonhívással közölte velem a nagy örömöt.

-Aha. Küldtem is nekik ajándékot. De most itt van Danielle-nél, nem?

Louis a tavalyi évben mindannyiunkat megdöbbentett néhány döntésével. Először a szakítás Eleanorral, majd a röpke kaland, amiből életre szóló élmény maradt. Én persze örülök. Imádom a gyerkőcöket, s Lux már úgyis kezd felnőni. Lassan majd már csak azt fogom hallani tőle, hogy: Ő már nagy lány és nem kell, hogy babusgassam. Komolyan, szerintem olyan rosszul fog érinteni, akár az apját. Felrázva magam, elhesegettem a gondolatot, hagyva a jövő problémái közé terelődni.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszeriben ilyen hamar felnövünk. Idén lesz hat éve, hogy kis ábrándozó tinédzserekből popsztárokká neveltek minket, mindent megváltoztatva ezzel. Mondanám, hogy én egy cseppet sem változtam, de akkor hazudnék még magamnak is. Bölcsebb lettem, figyelmesebb, és óvatosabb. A reflektorfényben élés tönkreteszi a lelket, ha nem vagy elég óvatos, tehát kénytelen voltam megküzdeni vele. Szerencsém volt, s nem egyedül kellett végig vinnem ezt az utat. Négy barát kísért el, akik közül már csak hárman vannak mellettem. Zayn eltávozása a bandából megrendített minket. Még magamnak is alig bírtam beismerni, hogy ez tényleg igaz, s nem valami elcseszett álom része. Sokáig magunk alatt voltunk, de ezt igyekeztük nem mutatni. S végül minden jóra fordult. A turnézás szüneteltetése egy megoldás, hogy végre kiélhessük magunkat, megtaláljuk az utunkat. Úgy tűnik mindenki megtalálta. Louis pár hete boldogan hívott fel, hogy megszületett elsőszülött gyermeke, Freddie. Hihetetlen nagy büszkeség töltött el barátom iránt, aki merte vállalni a felelősséget, és részese lehet egy csodás életnek. Megígértettem vele, ha bármi van, csak szóljon és segítek. Akár vigyázok is a picire, míg csajozik. Legújabb fogása ezúttal Danielle Campbell. Remélem boldoggá teszi Louist...

-Igen, itt van az államokban. -Liam bátran int a pincérlánynak még egy kört kérve nekünk. Bár nekem még van a sörömből, tudom, hogy nem állok meg ennél az egynél.- Nem hittem, hogy Louis egyszer egy celebnél köt ki. Ebben ti vezetitek a sort. -sokat sejtető pillantásából egyből következtetek a következő kérdésére, amit nem is halogat feltenni- Mi újság Miss Jennerrel?

-Jól van. Néha összefutunk meginni valamit. -amint kiiszom a pohár fenekét, a pincérlány leteszi elénk az újabb teli korsókat. Ismét megvillantja csábos mosolyát, majd riszálva elandalog tőlünk egy másik asztalhoz. Pár másodpercig még nézem, ahogy az ott ülő férfiaknak is teszi a szépet, majd Liamra koncentrálok.- Tudod, hogy van ez.

-Igen, ismerlek. -nevet fel serényen, miközben a frissen csapolt sörért nyúl- De nem fáradsz bele?

-Mibe? -ráncba húzódik a bőr a homlokomon, mert most az egyszer nem értem mire céloz.

-Abba, hogy csak eljátszadozol a nőkkel...

-Mi? Én nem is... -szakítom félbe felháborodva, de időm sincs rendesen megvédeni magam, mert azonnal visszaveszi a szót.

-Nem úgy értem, haver! -megrázza a fejét, majd folytatja- Hanem, hogy nem vállalod fel mit érzel. És most nem csak Kendallről beszélek. -ismét az a pillantás, amivel egészen a csontomig hatol.

-Igen, igen, tudom... -legyintek, mintha semleges terület lenne ez a téma, mégis hirtelenjében gyöngyözni kezd a halántékom.

-Nem akarsz valamit tenni az ügy érdekében? -kíváncsi barna szemekkel méreget, s tudom mit akar kihúzni belőlem.

Mindenkivel - már aki nő nemű - elmulatom az időt, mégsem akarok végletekig belebonyolódni. Ez akkor veszélyes, mikor a barátomnak tekintem az illetőt. Valahogy mindig megállok, húzok egy határt, hogy tudjam meddig mehetek el. Mennyit bírok ki, s a másik mennyit bír ki. Ez nem azt jelenti, hogy nem élvezem ki az élet adta lehetőségeket. Kiélvezem, de vigyázok, hogy ne bántsam meg a másik érzéseit. S sajnos akad olyan, hogy közben a saját érzéseim bántódnak meg.

-Mire gondolsz? -teszem fel a kérdést, s reménykedve várom, hátha kapok valami jó tanácsot, mert tényleg tehetetlennek érzem magam.

-Inkább kire. -kacsintva szájához emeli újból a korsót, de előtte még az enyémre pillant, jelezve, hogy tartsak vele. Így teszek, bízva benne, hogy kisegít.- De először akár magadnak is bevallhatnád, hogy mit érzel iránta. Kezdetnek megtenné. Nem gondolod?

-De. -lenyelem a torkomban növekvő gombócot, amely már csak a hőn áhított nő gondolatára is feszélyezve megjelenik. Ritkán vagyok ideges, és ritkán nem tudok mihez kezdeni az ilyen szituációkkal, de most igaza van Liamnek. Tisztáznom kell az érzéseimet.- És, te hogy viseled a szakítást? -terelve a témát, iszok még egy kortyot.

-Túlélem. -mosolya hirtelen lefagy, ahogy Sophia szóba kerül, mégis tekintete nyugodtságot sugároz- Azt hittem nehezebb lesz. Sok mindent megéltünk együtt. De, mondjuk Danivel is ez volt. -hangában szomorúság cseng, mégis folytatja- Valahogy nem működött egyik lánnyal sem. -vállat von, kortyol, s ismét üresen koccan a korsó a barna asztallapnak.

-Majd jön más. -bíztatom, s ezúttal én intek a pincéreknek, a folytatást kérve. Gyorsan kiürítem második poharamat is, majd Liaméhez koccintom a szélét.- Szólózgass. -elsütöm saját poénját, mire mind a ketten hangos nevetésben törünk ki. Jókedvünknek az sem szab határt, hogy a bárban lévők felénk néznek, összesúgnak, de az sem, hogy a pincér ismét az asztalunkhoz érkezik.

-Látom jól mulattok, fiúk! -leteszi elénk a korsókat, végig ránk néz. Szemében vágy csillan, mintha azt hinné, valamelyikünket megkapja az éjszaka folyamán.- Két óra van a műszakomból. Nem bánnátok, ha csatlakoznék később? -Liammel összenézünk. Mind a ketten csodálkozunk a lány szemérmetlenségén. Ugyan látom Liamen, hogy szívesen meghívná a lányt egy italra, mégis elutasítja. A kiscsajt nem hatja meg annyira, mint vártam volna tőle, halvány mosollyal fordul meg, tesz pár lépést, majd a válla fölött még hátraszól.- Talán majd legközelebb jobban mulatunk. -kacsintva visszafordul és megindul a pult mögé. Alig bírom visszafogni magam, hogy hangosan fel ne nevessek, de ahogy látom Liam is pontosan ezzel küszködik.

-Nem semmi a csajszi. -emeli kezébe az italát, majd kicsit felém tartja- Koccintsunk! -veti fel az ötletet, amire nem mondok nemet. Erősen marokba fogom a korsó fülét és én is felemelem, hogy összekoccanjanak az üveg kemény falai.- Hogy minden csak rajtunk áll! -mosolyogva kortyolok bele a sörbe, s mire felnézek, Liam a helyéről már fel is állt.- És most felcsípem a csajszit! -kacsintva búcsút int nekem.

Tudom mire gondolt, amikor a tósztnak szánt mondata elhangzott enyhén ittas szájából. Ugyan több értelemben is magamra vehetném, most mégis egy dolog jut az eszembe róla. Elülső farmerzsebemből előhalászom a mobilomat, s gondolkodás nélkül, illetve tekintet nélkül az időre, tárcsázom egyik kedves barátomat. Odahaza hajnali kettő körül van az idő. Felkészülve egy káromkodással tűzdelt lecseszésre, várom, hogy felvegye Nick a telefont.

-Hallo! -meghallom álmos hangját, s magamban jót mosolygok.

-Szevasz, Grimshaw!

-Mit akarsz Styles? -ismer, mint a tenyerét, ezért rögtön a lényegre is térek.

-Szívesség kéne...

 

 

 

xx

2.évad 38.rész - ,,Bízom benned!''

Audrey

Február 19. - Péntek

 

,,Kedves Naplóm!

Mintha csak tegnap lett volna, mikor Lucas megcsókolt a reptéren, búcsúzás képpen. Na, jó, majdnem tegnap volt. Öt napja, hogy pontosítsak. Most magamon nevetek, ahogy ezt leírom, de mintha egy örökkévalóság telt volna el attól a pillanattól. És mennyi minden történt azóta... Először is, hogy világos legyen, elkezdem az elején.

Vasárnap késő este értem haza. Kihasználva azt a pár szabad órát, ami a gép indulásáig még volt, Lucas szívélyesen körbevezetett Bécsben. Ő már többször volt ott, mint én, pedig nekem csak egy "köpés" lett volna a szülőországomtól. Lényegtelen... A lényeg, hogy elmentünk egy-két "kihagyhatatlan" bécsi nevezetességhez, hogy lerójuk a tiszteletet a város előtt, de egy szót sem hallottam azok közül, amiket mondott Lucas. Egyáltalán nem figyeltem rá. Sőt, valójában azt sem tudtam merre megyek, csak követtem Őt, akár egy pincsi kutya. Na, mondjuk nem azért, mert egyből rá akartam vetni magam, hanem azért, mert fogalmam sem volt merre kell menni, s inkább a kis lelki világommal voltam elfoglalva menet közben. Tudom, szégyenletes, hogy meglep és én csak magamra tudok gondolni, de voltak kételyeim... Nem vele, hanem magammal. Tudom, hogy szeretem, de a két hónap elég hosszú idő volt. Még nekem is. Hiányzott már nagyon, s a várakozás nem adott okot csalódni. Tökéletes úriember módjára viselkedett végig, gyengéd érintésekkel hintette be bőrömet. Nem volt akaratos. Sőt, még nekem kellett kikönyörögnöm egy búcsú csókot! Tehát, így történt, hogy Lucas a bejárati ajtóm előtt elcsent egy pár csókot, majd mosollyal arcán megígérte, hogy reggel felhív.

Éjfél lehetett, mire ágyba kerültem, de a fáradtság ellenére, egyáltalán nem jött álom a szememre. Egész éjjel azon gondolkoztam, hogy mennyire van benne Clara keze a dolgokban. Na, és persze a drága Alexé. A sötét fogságában jókat mosolyogtam reménytelen barátnőimen. Sosem fognak megváltozni. És, hogy ez jó-e nekem? Erre még nem jöttem rá, de tartozom nekik egy köszönettel a hétvégéért - az biztos. Újra és újra átrágtam magam a történteken, mígnem végleg feladtam az alvást, mint kényelmes opciót. A telefonomat szorongatva ültem az ágyamban, a sötétben, mert lusta voltam felkapcsolni a lámpát. Ami mellesleg egy karnyújtásnyira lett volna, de hát na... Fáradt voltam, és nem mellesleg rohadtul izgatott. Végső mentsvárként tárcsáztam a számot, és csak reménykedtem, hogy felveszi terapeutám. Egy kisebb lecseszés után végül Zoli hagyta, hogy elmeséljem neki a dolgokat, majd gyors eldarált egy telefonszámot, és mielőtt letettük volna, megesketett, hogy soha többet nem hívom éjszaka, csak ha - idézem - iszonyatosan halaszthatatlan vészhelyzet van. Tudtam, hogy túl léptem egy határt, és a hétfő reggelt máris azzal kezdtem, hogy bocsánatkérő SMS-ekkel bombáztam barátomat, amikre csak annyi válasz érkezett, hogy:

,,Hagyd már abba, különben megetetek veled egy egész puffasztott rizst! ;) "

Hiába, tudta mitől hánynál el magam, és bevált: nem küldtem több szégyenkező üzenetet. Végül aznap még beszéltünk, és elmondta a lehetőségeimet. Többek között, az is szerepelt benne, hogy elmegyek egy nemzetközi ismerősének a rendelésére. Amennyiben így döntenék, muszáj szólnom Zolinak, hogy át tudja küldeni az anyagomat a kollegájának, Mrs. Rebeca Steiner-nek. Hosszas gondolkodás után, végül döntöttem. Hogy jól cselekedtem-e, azt még nem tudom, eddig csak két találkozón estem túl és egyenlőre csak ismerkedünk. Na, nem egymással, hanem a betegségemmel... Mármint... Nem nevezném betegségnek a kómát. Inkább egy olyan állapot, ahol az ember jobban kívánkozik a valóságnál, de ezt mind öntudatlanul teszi. Betegség a nátha, vagy a torokgyulladás. De a kóma nem. Szóval, Mrs. Steiner, ha ezt olvassa, örültem a találkozásnak, és köszönöm a segítségét!

Ja, igen, a legfontosabb dolog, amin kicsit megütköztem az első találkozásunkkor, hogy a doktornő szerint az lenne a legjobb terápia, ha mindig leírnám mit gondolok, vagy érzek. Emberekkel, filmekkel, tárgyakkal, vagy éppen érzésekkel kapcsolatban. Először furcsának találtam, hogyan tudnám leírni, hogy egy érzés miként hat rám, mit vált ki belőlem. De rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem hülyeség. Kicsit már túl is bonyolítottam a dolgokat. Kedden volt az első találkozásunk, s be kell valljam Zoli jó munkát végzett - mire odaértem, a doktornő már ismerte az életem nagy részét. Átbeszéltük a kómás időszakomat, s arra kért, hogy írjam le én magam, hogy most mit gondolok arról az "élményről". Igen, így hívta - és elnézést Mrs., de ez nagyon borzalmas szó a kómára.

A kóma nem élmény. Semmi féle képp nem élményként éltem meg. Mikor az ember arra sem emlékszik, hogy elütötték, és kórházban feküdt egy teljes hónapig... A könnyeimmel küzdök, csak, hogy tudja! Magának mit jelentene, ha kómában feküdne? Akkor is élménynek hívná? Nem szeretek visszagondolni arra, mennyire magatehetetlenül jártam a kózház folyosóit, előbányászva néhány kósza emléket, ami meggyőzne. Meggyőzhetett volna bármiről... Arról, hogy tényleg álmodtam, arról, hogy minden valóság volt... Bármiről, mert abban a lelki állapotban, bármit elhittem volna. Nem tudom mit írnak a szaklapok a kómáról, de nekem... Érezte már magát úgy, doktornő, hogy majd kiugrana a helyéről? A testéből? Csak, hogy valamit újra átéljen? Ilyen volt nekem, miután felébredtem egy hónap eltelte után. Egy teljes hónap odaveszett az életemből. Talán azért vagyok itt, hogy bepótoljam a lehetőségeimet. Mint azt már tudja - Zoltántól is -, az életem merő fordulatot vett, tavaly tavasszal. Három hónapja dolgozhattam és élhettem a Királyságban, mikor találkoztam vele... Fogalmam sem volt, hogy történt, hogy pont engem kértek fel arra a partira, és hogy jutottam haza, pont vele... Harold kivételesen, minden elképzelésemet felülmúlta. Először jó értelemben, aztán pedig... Hát, el kell ismernem, volt, hogy megbántott. De ezekről olvashat a kollegája feljegyzéseiben. Szóval, minden kiválóan haladt a maga útján, mígnem arra eszméltem, hogy egy újabb koncertjükre igyekszem. És ott, akkor, minden kétséget kizárólag, halálra voltam rémülve. A deja vú érzés hatalmába kerített, és nem engedett. A szívem összeszorult, nem kaptam levegőt, s kénytelen voltam kirohanni. Pedig mikor ez történt, még csak ott sem volt. De az egész kísértetiesen hasonlított a kómában átélt egyik pillanatomra.

Hogy voltak-e hasonló pánikrohamaim? Igen, akadtak. Érdekes módon, a pánikrohamok, Lucas megkísérelt eljegyzése után maradtak abba. Akkor kerültem közelebb Harryhez. Akkor avattam be, igazán az életembe. Onnantól kezdve, szinte napi kapcsolatban álltunk, és tényleg azt láttam rajta, hogy érdekli mi van velem. Nem ringattam magam álmokba, nem fantáziáltam semmiről. Egyrészt: tudtam, hogy nem történhet semmi közöttünk - már csak eltökéltségből sem engedhettem. Másrészt viszont: féltem. Féltem, hogyha megint arra ébredek, hogy az egész álom volt, minden odavész. Ismét. Nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, így hát tartottam a megfelelő távolságot, de közben jól éreztem magam. Úgy érzem, sikerrel jártam. Főleg most, hogy Lucas újra mellettem van.

Na, igen, most biztos kíváncsi mi a történet Lucasszal... Eljegyzés, nemet mondtam, Harryhez futottam, és senki másnak nem árultam el a kapcsolatom mélypontját. Szoros barátság alakult ki kettőnk között, legalábbis én így feltételezem. Harry már vagy három hete oda van, Amerikában. Nyaral. Szoktunk beszégetni, de most inkább hagyom, hagy pihenje ki az elmúlt évek munkáit. Nekem pedig itt van Lucas. Újra kezdtük. Ahogy megígérte, hétfőn felhívott. Majdnem két óra hosszán keresztül tartottuk szóval a másikat, míg kibökte amit akart - s amire én is vártam már. Randira hívott. Régen voltunk kettesben, már a szakításunk ideje előtt is, kevesebb időnk maradt egymásra a sok munka miatt, így hatalmasat dobbant a szívem mikor megkért tartsak vele ma este. Igen, ma este. Nem soká értem jön. Valami olaszos étterembe visz, a nevét nem bírtam megjegyezni. Tinilányos izgalommal tölt el, már maga a gondolat is, hogy elvisz valahová. Tudom, tudom... Huszonkét éves létemre... Na, jó, még csak huszonegy... De akkor is. Szerintem minden nőt feldob a randevú gondolata, akárhány éves is legyen.

Lépjünk tovább gyorsan... A szerdám lassabban telt. Jennával és Joy-jal ebédeltem, akikkel már rég volt ilyen kellemes a beszélgetés. Karácsony óra elvoltak havazva. Jenna állandóan tanul, ahogy Joy is, mivel pont vizsga időszak van az egyetemen. Vagyis csak volt, azt hiszem. Nem tudom, de a lényeg, hogy örültem nekik. Joy még mindig Patrickkal jár, és a kapcsolatuk kiváló. Jenna meg éli a szinglik életét. Jól teszi, használja csak ki, hogy egy csinos fiatal lány.

A csütörtököm már kicsit mozgalmasabb volt. Clara végre visszahívott, és ugyan azt mondta meglepetése van a számomra, azt mondta még nem árulhatja el. Ilyenkor megkopogtatnám a fejét... Minek említi, ha nem mond semmit? Mindegy... Sok pontot írok, nem Mrs. Steiner? Ez mit jelent? Kérem ezt írja fel, hogy erre kíváncsi vagyok, mert hajlamos vagyok elfelejteni."

Lopott pillantást vetek az éjjeliszerkényen heverő karórámra, és rá kell jönnöm, két perc és Lucasnak itt kell lennie.

,,Szóval, Clarával beszéltem, elmesélte, hogy Alexéknek is jól telt a hétvége. Bár erre rájöttem a címlapokból, amik már hétfő reggel az arcomba üvöltették a valóságot: Alex párra talált, még pedig Niall személyében. Egyáltalán nem lepett meg. Érezhető volt, hogy lesz itt valami. Örültem, hogy felvállalják a kapcsolatukat, viszont féltem Alexet. Tapasztalatból tudom, hogy ezek a piócák - újságírókra gondolok itt - mennyire ellehetetlenítik a dolgokat és elferdítik az igazságot. Csak reménykedni tudok abban, hogy Niall észnél lesz.

Este még Harryvel is beszéltem, miután hazaértem a terápiáról. Azért elég büszke vagyok magamra. Mindenre szakítok időt, úgy, hogy halálra dolgozom magam az ügynökségnél. Hm... Erre sem gondoltam volna soha, hogy Joy rávesz. A kis szemét, biztos előre kitervelte az egész mindent. Tudom, ez nem éppen értelmes mondat, nézze el Mrs. Steiner!"

 

Az ajtócsengő hangja késztetett arra, hogy abba hagyjam az írást. De mielőtt még letettem a tollat és a naplót a kezemből, gyors aláfirkantottam a dátumot, majd becsukva az ágyamon hagytam. Az előszobán át, gyors magamhoz kaptam a táskámat és úgy indulásra készen állva nyitottam ajtót Lucasnak.

-Szia! -örömteli mosoly díszelgett arcán, csakúgy, mint enyémen. Sapkája és kabátja hófödte volt, ezért odanyúltam és lesöpörtem onnan a hideg szemcséket.- Köszi. -közelebb hajolt mikor végeztem, és egy puszit kaptam az arcomra. Pír öntötte el arcomat, és valóban úgy éreztem magam akár egy gimnazista lány.- Mehetünk? -felém nyújtotta karját, amibe boldogan belekaroltam. Gyorsan bezártam lakásom ajtaját és könnyű léptekkel haladtunk le a lépcsőn, egyenesen ki a hózuhatagba.

Amint kiértünk a hideg londoni utcára, összébb kellett húznom magamon a kabátot. A hó és a szél annyira átfújta, hogy majd megfagytam. Lucas megérezhette a didergésem, így még jobban magához vont, miközben a túl oldalon parkoló autójához siettünk. Amint beültünk, már tekerte is fel a fűtést, így legalább a csontjaim átmelegedtek az út alatt. Nem sokat autóztunk, egy közeli kis olasz étterem bejáratánál álltunk meg. Leállította a motort, kiszállt, s megkerülve az autót kisegített engem is. Nagy lépteinknek köszönhetően, már benn is voltunk a meleg vendéglőben. Alig tettünk pár lépést, egy pincér máris köszöntött minket, és szivélyesen mutatott egy asztalt. Miután elvette a kabátjainkat, leültünk és a kezünkbe nyomta az étlapot.

Én calzonét kértem, míg Lucas Farfalle al tonno fagioli e peperoni-t. Fogalmam sincs mit jelent, de az íze és az illata isteni volt. A bab, a tonhal, és az a mennyei szósz rajta! Legközelebb is el kell jönnöm ide, fogadtam meg magamban. Közel két óra hosszát ücsörögtünk az étterem egyik eldugott zugában, lopva egy-egy csókot egymástól. Boldog voltam. Éreztem azt a szeretetet, amit minden pillanatban, mikor Lucasszal voltam.

-Szeretlek. -suttogtam két csók között az ajkaira. Meglepetten húzódott távolabb kicsit, egyenesen szemembe nézett. Szája kicsit felfele ívelt, s tudtam, hogy nem mondtam semmi rosszat.

-Én is szeretlek. -csókolt meg gyengéden, majd ismét a szemeimbe nézve folytatta- Bízom benned! Remélem tudod. -egyszerre volt örömteli és aggasztó mondata. Nem értettem mire fel említ ilyet, de nem is kellett megkérdeznem, magától adott választ.- Láttam a pletykalapokat... -fogta kezei közé apró kacsómat- Tudnod kell, hogy én bízok benned, tudom, hogy nem történt semmi. -nyugtatóan simított végig ezúttal arcomon, s mielőtt megcsókolt volna, még biztossá tette a dolgot- Ugye tudod?

-Tudom. -nagyot nyeltem, mert meghatott őszintesége és kedvessége. Hálásan húztam közelebb magamhoz a végre megérdemelt csókért.

Nem beszéltünk többet erről. Elfogadtam, hogy Lucas mindenről tud - már amit lehozott az újság -, és megnyugtatott, hogy egy cseppet sem kételkedik bennem. Valójában, én magam is meglepődtem, mennyire jól kezeli a dolgot. De hát én nem csináltam semmit, azon kívül, hogy élveztem az egyik barátom társaságát.

Lucas még közelebb húzott magához, vállamon átdobta karját és mosolyogva mesélte, hogy az anyja odáig volt a hírért, miszerint újra együtt vagyunk. Együtt... Ez az egy szó annyi boldogságot hozott a szívembe, hogy az szinte megfájdult.

 

 

^^

-Jó, most már tényleg leteszem. -suttogtam a telefonba. A szobámban ismét hatalmas sötétség fogadott mikor beléptem, de nem is nagyon zavart. Fáradtan, s hála a zuhanyzónak, tisztán huppantam le megvetett ágyamba. -Aú... -szisszentem fel halkan, mikor az oldalamba belemélyedt egy kemény tárgy. Kihalásztam magam alól a gyilkolni képes eszközt, ami, mint kiderült: a naplóm. Elgondolkodva forgattam kezemben, míg Lucas jó éjszakát kívánt.- Neked is. Szia! -nyomtam ki, amint elhangzott a búcsú. Telefonomat az éjjeliszekrényre helyeztem, és felcsaptam a lámpát az ágyam mellett. Újra elolvastam a mai napi írásomat, és átgondoltam az este átélt érzéseket. Újra papírra vetettem az érzéseimet, melyek kételyek ködös falai között tartanak.

,,Ez lenne az? Az igaz szerelem?

Megérdemlem ezt... Vele?"

 

Ezekkel a szavakkal búcsúztam el a naplómtól, majd hajtottam fejemet a puha párnára. Ám álom, ismét nehezen jött szemeimre.

 

 

 

xx

2.évad 37.rész - Változó érzelmek

Clara

Február 14. - Vasárnap


-Min mosolyogsz? -jött a hang jobbomról, mégsem fordultam felé. Éreztem, amint Aiden kezei hátamra simulnak, majd elnehezült vállaimmal foglalatoskodott.

-Remélem Audreyék kéz a kézben lebegnek odafenn. -utaltam az égen szálló repülőkre, amiket már egy ideje nézegettem az ablakon keresztül, miközben odakinn csípős szél hajligatta a magasra nőtt fák ágait.

-Nem üzent? -kérdezte míg erős nyomást mért görcsös izmaimra. Jól eső sóhaj szaladt ki a számon, s hátammal neki dőltem kezeinek.

-Azóta nem, hogy leszálltak. De, hát ugye még csak azt sem írta meg, hogy Lucas vele van... -mint az őrült, fordultam szembe Aidennel- Szerinted elküldte a francba? -Aiden arcomra helyezte kezeit, és jóízűen nevetni kezdett. Közelebb hajolt, finom kis csókot nyomott számra, majd nevetve nézett tovább.

-Te hülye vagy! -megragadta kezeimet és az ágyam felé húzott. Alig, hogy leült, már húzott is az ölébe, én pedig örömmel foglaltam el szokásos helyemet.- Miből veszed, hogy elküldte? Audrey szereti, te mondtad.

-Jó, néha én is tévedhetek! -fújtattam feszülten- Mi van, ha leüvölti mindkettő a fejemet, mert nem jöttek össze?

-Miért tennék ezt? -ölelte át derekamat, így próbált csitítani- A barátjuk vagy, nem lesznek mérgesek. Ha meg igen, akkor majd kibékültök.

-Köszi! -lemondóan temettem arcomat nyakhajlatába és mélyet szippantottam illatából. Éreztem a frissen borotvált bőrön a kedvenc arcszeszének illatát, amit én is úgy szerettem, ha nem jobban.

-Szívesen. -kuncogva puszilta meg fejemet.

Nem tetszett, hogy kinevetett és egy barátságot félvállról vesz, ezért bosszút álltam. Gyorsan, egy pillantás alatt villantottam ki fogaimat és haraptam bele a fiú érzékeny bőrébe, mire fájdalmasan felszisszent. Alig volt időm kiörömködni magam, már kaptam is a következő csapást. Könnyen gördített rá az ágyamra és oldalamat kipécézve, csiklandozni kezdett. Kapkodva vettem a levegőket, legalábbis próbáltam volna, de mindhiába. Aiden remekül küzdött, habár én sem adtam magam könnyen. Sikítgattam, könyörögtem, hogy hagyja már abba, de egyik fülén be, másikon ki... Amikor már önkívületi állapotban voltam a szenvedéstől, Ő pedig a féktelen nevetéstől, megelégeltem. Csak akkor jöttem rá mit csináltam, amikor Aiden már a padlónak csapódott. Ijedten ugrottam fel és azonnal mellé térdeltem. Aiden arcáról a mosoly kisebbre váltott, fejét fogta és úgy rántott le magához. Immáron mellkasán pihentettem fejem, szőke hajkoronám szétterült alatta. Aiden halk levegővételeit hallgattam, míg Ő nyugodtan simított végig karomon.

-Imádlak, de legközelebb légyszíves ne rúgj gyomorszájon, ha csikizlek.

-Ne haragudj! -tényleg sajnáltam, hisz nem akartam fájdalmat okozni. Legalábbis nem ekkorát. Szorosan bújtam hozzá, ezzel is kifejezve érzelmeimet.

-Szerinted melyikőtök fog először oltár elé vonulni? -szólalt meg hosszabb szünet után. Kérdését azonban ismét nagy csend követte, de lenyelve idegességemet, válaszoltam.

-Tuti nem Audrey. -vicceltem el, de nem hatott.

-Na, most komolyan! -ritkán hallottam ezt a hangszínét: lágy volt, mégis kemény.

-Öhm... Hát, ha az igazat akarod, remélem én. -éreztem, ahogy mély levegőt vett, majd egy apró puszit hagyott fejem búbján.

-Én is. -két szó volt, mégis elárult valamit. Talán azt tervezi, hogy együtt éljük le az életünket? Talán meg akarja kérni a kezem?

-Jesszusom! Te meg akarod kérdni a kezem?! -hirtelen pattantam fel mellőle, de Ő ezen is csak jót mosolygott.

-Jesszusom! Igen! -állt fel Ő is, leutánozva minden mozdulatomat, többek között az arcomra kiülő döbbentségemet is- De nyugi még nem most... -hatalmas vigyor terült el orra alatt, miközben ujjainkat összefonta előttünk. Kéz a kézben álltunk, farkasszemet nézve egymással.

-Miért nem? -néztem csillogó szemeibe. Kérdésem hallatán, ami talán kicsit felháborodottan csengett, mosolya még jobban füle felé kezdett nyúlni.

-Mert igent mondanál?

-Egyértelműen. -vágtam rá gondolkodás nélkül, s ezzel egyidőben rám ragasztotta a bugyuta vigyorát. Már csak arra eszméltem fel, hogy Aiden féltérdre ereszkedik előttem, kezeimet még mindig tartva. Szívem szaporán vert, úgy éreztem mintha ki akarna ugrani a helyéről. A vérnyomásom az egekben lehetett, vagy épp a padlót súrolta, de abban biztos voltam, hogy el fogok ájulni. Megszólalni sem bírtam. Ami engem tekintve ritkaságnak számít, valljuk be.

-Ugyan gyűrűm még nincs, de tudod hogyan érzek irántad. -pontosan szemeimbe nézve folytatta monológját- A kapcsolatunk nem akkor kezdődött, mikor leszálltál tavaly a gépről és haza hoztalak. Meg nem mondom pontosan, de... Három vagy négy éve lehetett, hogy belecsöppentél az életünkbe. Az életembe. Csak egy hét volt, de olyan közvetlen voltál és áradt belőled a szeretet, és a gondoskodás. -szemeimben már teltek a könnyek, ki akartak törni, de igyekeztem visszatartani határtalan boldogságomat. Legalábbis a bezséde végéig, tovább úgy se bírnám.- Minden apró dolog miatt beszóltál és ezt a jó szokásodat a mai napig tartod. -nem tudtam visszatartani mosolyomat- De jó látni azt is, hogy az én vicceimen nevetsz, vagy ha kedveskedsz velem. Ha munka után hulla fáradtan bedőlsz mellém az ágyba, megkérdezed milyen napom volt, de mire a végére érnék, addigra azt kell hallgatnom, hogy szuszogsz, mert mindig bealszol. -egy árva könnycsepp végig folyt arcomon, majd landolt a zöld garbómon. Aiden kedves mosolya és szerelemtől ittas tekintete nem segített a helyzetemen.- Látom nem sokáig bírod már! -halk nevetés szökött ki számon, s vele egy időben még egy pár kósza könnycsepp engedett utat magának. Meg akartam törölni nedves szemeimet, hogy ne csak halljam, de lássam is a férfit, akit szeretek. Aiden, azonban megelőzve engem, gyorsan állásba kapta magát, letörölte könnyeimet és két tenyerébe fogta orcámat.- Szeretlek! És lehet, hogy fiatalok vagyunk, de ha legalább annyira szeretsz, mint én téged, arra kérlek, hogy gyere hozzám feleségül!

Bolond bohóc módjára támadtam rá barátomra. Erős, szenvedélyes, mégis természetes csókba invitáltam, amit végül én törtem meg.

-Imádlak! -csókjaimmal árasztottam el boldogságomban.

-Ha jól sejtem ez egy igen? -nevette két csók között.

-Hülye! -játékosan megszorítottam körém fonódó karjait- Igen, az! -tőlünk zengett a ház, mégsem érdekelt egyikünket sem. Nem, mintha bárki más tartózkodott volna itthon rajtunk kívül. Patrisháék egy tanári konferencián ültek éppen, valahol New Castle-ben. Szóval nekik nem épp romantikusan telik a valentin nap. Alex - a mázlista - New Yorkban van a szőke hercegével. Bár, hogy melyikünk a mázlistább jelen pillanatban, az nem is kérdés.

-Már nagyon várom, hogy elújságoljuk a többieknek! -ugráltam örömömben.

-Mit szólnál, ha várnánk addig, míg találok valami szép követ az ujjadra? -bökte meg gyűrűsujjamat.

-Meddig kéne várnom? -összevont szemöldökkel néztem a srácra, akit ezentúl vőlegényemnek szólíthatok.

-A jövő héten elmehetnénk venni egyet. -ajánlotta fel készségesen.

-Jó, rendben. -dőltem mellkasára- De előre leszögezem, hogy egy egyszerű is megteszi. Nem kell nekem ezer fontokat érő.

-Majd te kiválasztod, Életem! -szűzies csókot nyomott ajkaimra, majd az ágyba feküdtünk és tervezgettük a közös jövőnket. De csak vigyázva, hisz kisbabával még várni szeretnénk.

 

 

Alex

Time Square, Empire State Building és még sorolhatnám a helyeket, amiket megmutatott Niall. Életemben először hagytam el Európát, s milyen csodás dolgokat láthattam! És ez csak neki köszönhető! Mégis szinte rosszul vagyok a gondolattól, hogy én ezt nem tudom viszonozni. Legalábbis nem olyan mértékben, ahogy azt Ő megérdemelné.

Szállodai szobám ablakán kinézve meglátok néhány rajongót, akik az ír srác nevét sikítozzák. Valahol a lelkem mélyén örülön ennek, hisz hatalmas sikerüket a rajongóknak köszönhetik. Akárhányszor megjelenünk a nyilvánosság előtt, mindig számolnunk kell a rajongó tinilányok haraival. Na, meg persze a médiával... Mostanra megértettem Audrey logikáját, miszerint: ,,Jobb nem tudni, milyen szennyel mérgezik az emberek agyát". Tehát - ugyan sokszor lehozták már egy-egy közös fényképünket Niallel - igyekszem kerülni az újságos bódékat. Időm sem igazán engedi, hogy foglalkozzak ezzel, hisz két munka között vagyok. Na, igen... Erről senki sem tud még. Komoly elhatározásra szántam el magam. Hívhatjuk új évi fogadalomnak is, mivel akkor kezdődött minden. Az Írországi út rádöbbentett, hogy mit is szeretnék kezdeni az életemmel. Ennek az lett a következménye, hogy az év első munkanapján, amilyen gyorsan csak tudtam, felmondtam a gyorsétterem láncnál. Két hét felmondási időm jövő héten jár le. Még öt nap és szabad vagyok. Megjártam a lépcsőfokokat, vécé pucolásból egészen a vevők szeme elé küzdöttem fel magam, mégsem éreztem jól magam a bőrömben ott. Használni szerettem volna a tudást, amit a szakmámmal együtt megszereztem. Így jutottam el addig a pontig, hogy egy hét választ el a munkanélküliségtől... És még sehonnan sem hívtak vissza... Elszomorít, mivel nem akarok ingyen élő lenni Charlesék nyakán. Még vár rám egy interjú, kedden, valahol London külvárosában. Azt hiszem Woodford-ban.

Kopogás zökkentett vissza kétségeim tengeréből. Behunytam szemem egy röpke pullanatra, mély levegőt vettem, remélve, hogy boldog mosolyom visszatér. Nyugodt léptekkel indultam meg a szoba ajtó felé, s mielőtt kinyitottam, gondosan belenéztem a kukucskálóba. A barna haj és széles vigyor láttán kitártam az ajtót vendégem előtt. Harold hosszú léptekkel engedte be magát a szobába, majd lehuppant az ágyra. Nem zavartatta magát, és engem sem zavart, hogy ilyen közvetlenül szemtelen. Gyorsan becsuktam az ajtót, majd mellé helyezkedtem, az ágy szélére.

-Niall? -kérdeztem azonnal, amint besüppedt alattam a matrac.

-Mindjárt jön, csak elintézi, hogy eltüntessék őket. -fejével az ablak felé biccentett, utalva a rajongókra.

-Érdekes, hogy nem a te neveddel zengik tele a várost.

-Már megszoktak. Végülis már két hete itt vagyok. -emlékszem mikor Audrey említette, hogy Harry hosszabb időre New Yorkba jön, de senkinek nem árulta el mit jelent pontosan ez az időtáv.

-Nem jössz velünk vissza holnap?

-Nem. -válaszolt egyértelműen, de észre vettem, hogy állkapcsa kicsit megfeszült.

-Miért nem? -faggadtam tovább, hátha kiderítek valamit.

-Nem köt oda semmi. Már mint a családomon kívül. -ekkor hátra vetette magát és kényelmesen elterült a franciaágyon.

-És a barátaid? -s kimondtam végül, amire igazán gondoltam- Audrey?

Szerettem, s szerencsémre tudtam is olvasni a jelekből. Kettejük barátsága elég erős volt ahhoz, hogy láttassanak bizonyos jeleket. Például az éjszakai csevegések, a mindennapos üzengetések, a belső poénok kettejük között. Féltettem Audreyt ezektől. Nem Harrytől féltettem, hanem önmagától. Mi van, ha túl kompenzálja a kómabeli álmát? Mi van, ha mindezt azért csinálja, hogy tönkretegye? Jó, persze, ezek ostoba felvetések, és én magam sem hiszem, hogy tönkre akarná tenni Harryt. Azt egyszerűbben is végre lehetne hajtani. Talán épp az ellenkezőjétől féltem. Attól, hogy Harold fogja tönkretenni Audreyt. Először lelkileg, majd fizikailag is... A göndör srác támasza volt Audreynak a nehéz időszakában és csak benne bízott meg. Fogalmam sincs honnan jött neki ez a lépés, de megtette. Kizárt minket, és csak Őt engedte be. Még ha Harry nem is, én tudom jól mennyit jelent ez Audreynak. De azt is nagyon jól tudom, hogy mennyire fontos neki is a lány, és a barátsága.

-Audreynak ott van Lucas. Jó kezekben van. -hangja rekedtes volt, szemeivel a plafont páztázta. A döbbenet az arcomra is kiült. Nekem nem is üzent.

-Honnan tudsz te erről? -mélyről jövő nevetést hallatott, miközben tarkója alá tette kezeit, majd rám emelte tekintetét.

-Audreytől. Üzent, hogy Lucas meglepte Őt. -kis csend támadt köztünk, mahd végül még hozzá tette- Amúgy jó ötlet volt.

-Köszi. -válaszoltam még kicsit döbbenten- Clara érdeme.

-Mondd meg neki, hogy jó munkát végzett. -pattant fel hirtelen, s olyan gyors volt, hogy már az ajtóból szólt vissza- Érezzétek jól magatokat a pasiddal!

Utáltam, mikor ezzel húzott. És pedig sokszor tette ezt. Meg tudtam volna ütni ilyenkor. Az ajtó felé fordultam és már épp kiabáltam volna utána, hogy Niall nem a pasim, mikorfelbukkant az ajtóban a szőke. Levakarhatatlan mosoly kúszott arcára mikor belépett a látóterembe, közelebb slisszolt hozzám, apró puszit nyomott homlokomra, majd mellém ült. Oda, ahol az előbb még barátja súlya nyomta a matracot. Vékony mosolycsíkra húzódtak az én ajkaim is, mikor kezét enyémre tette. Finoman simogatta, és apró köröket rajzolt bőrömre. Láttam, hogy picit mintha elpirult volna, s mintha mondani is akart volna valamit, de visszanyelte a szavakat. Elgondolkodtatott Harry. Mindenkinek van párja, akkor én miért vonom meg magamtól? Lehet, hogy Niall nem is akarja, hogy komolyabbra forduljanak a dolgok közöttünk?

-Mi a baj? -szólalt meg halkan, s ekkor vettem észre, hogy a kétség ismét felütötte fejét, és ezúttal a homlokom ráncai adtak bizonyítékot rá. Nehéz kérdés előtt álltam, de tiszta vizet akarok önteni a pohárba. Most, vagy soha!

-Niall, mi hol tartunk? -értetlenül meredt rám, ezért újra fogalmaztam kérdésemet- Mi most kapcsolatban vagyunk?

Mintha megkönnyebbült volna, arca ismét felragyogott. Másik kezével megigazgatta haját, és eszembe jutott egy emlék. Az első csókunk előtt is ezt csinálta, pontosan ezt. Megkérdeztem, hogy mikor akar már megcsókolni, mire zavartan összekócolta jól beállított frizuráját és lassan közeledni kezdett felém. Sosem fogom elfelejteni azt az estét. És a többit sem, amit együtt töltöttünk. Mindegyik randinkon halálra nevettettük a másikat, s mindezek mellett még jól is laktunk. Néha az étellel, néha a másik szájával. A csókok rendszeresek voltak közöttünk, nem túl gyakoriak, de elcsattantak. A kézen fogva járkálás elmaradt, hisz eddig még nem beszéltünk ilyen dolgokról. Mégis úgy hiszem, eljött az ideje.

-Szerintem igen. -nézett mélyen szemembe, majd várt egy kicsit- Már, ha te is szeretnéd. Csakis akkor.

-Szerintem egyértelmű, hogy mit szeretnék. -tarkójára helyeztem kezeimet és közelebb vontam magamhoz, hogy megcsókolhassam. Éreztem, ahogy belemosolyog a csókunkba, majd elszakad tőlem.

-Akkor most már Harry hívhat a pasidnak? -huncut mosollyal az arcán karolt át és húzott oldalához.

-Hallottad. -inkább tűnt kijelentésnek, mint sem kérdésnek.

-Persze, és láttam az ingerültséget is rajtad. -nevetett fel mellőlem. De akármennyire is a pokolra kívántam volna ezt a kínos szituációt, örömteli hangja melengette szívemet.- Nyugi, drága, mostantól ez a hivatalos felállás. -nézett le rám komolyan- Te a csajom vagy, én a pasid vagyok. -apró, érzéki csókot nyomott számra, s úgy éreztem, mintha ezzel minden gondom elpárolgott volna.

 

 

 

xx

2.évad 36.rész - Valentin idegenben

Lucas

Február 13. - Szombat

 

Mint egy kamasz, kanos tinédzser, úgy vártam, hogy végre meglássam Audreyt a reptér folyosóján. A tenyerem izzadt, a homlokom verejtékben úszott, nem bírtam egy helyben megmaradni. A gyomrom az idegességtől görcsbe rándult, akárhányszor láttam egy nőt, aki hasonlított rá. Ez a hétvége az egyetlen esélyem, hogy újra enyém legyen ez a szépség. Márpedig mindent el fogok követni ennek érdekében.

Amikor néhány nappal ezelőtt Clara felhívott, először furcsálltam, de fogadtam a hívást. Később hálát is adtam az égnek, hogy van egy ilyen ember Audrey életében, aki vigyáz rá. Clara elmesélte, hogy tud a kapcsolatunk válságáról, de tenni akar ellene. Meggyőzött, hogy repüljek el ezen a hétvégén Audreyval Bécsbe. Emlékszem, mikor Jennával és Joy-jal válogattak a hostes munkák között, és Bécs az elvállalt csoportba került. Valentin napra tervezték a rendezvényt, s még mondtam is barátnőmnek, hogy örömmel elkísérem. Örült neki, ha jól rémlik... Bár most már azt sem tudom, jól cselekszem-e. Kemény két és fél hónap áll mögöttem. Anyám a megmondója, hogy voltak mélypontjaim, amikből nehezen kecmeregtem ki.

Azon az éjjelen, mikor meglepetés bulit szerveztek nekem, minden megváltozott. Bennem legalábbis. Nem az volt az első pillanat, amikor meg akartam kérni Audrey kezét. Legalább már egy hónappal az előtt elmentem egy ékszerboltba és kiválasztottam a tökéletes gyűrűt. Minden remekül alakult közöttünk, egyre több időt töltöttünk együtt. Mégha a munka hátráltatott is olykor, mindig akadt időnk egy közös ebédre, vagy egy meghitt délutánra. Szinte már együtt éltünk. Volt nálam ruhája, fogkeféje, pipere holmijai, s én is hagytam nála dolgokat. Talán néha elővette... Talán néha gondolt rám... Talán néha hiányoztam neki... Mert nekem őrületesen hiányzott. Eleinte fel sem fogtam mi történt. Mikor beállított hozzám decemberben és arra kért, hogy tartsunk szünetet, hirtelen azt sem tudtam mi lesz a következő lépés. Romba dőlt minden, amit a közös jövőnknek hittem. Valahol mégis láttam a kiutat egyetlen szóban. A szünet sok mindenre lehetőséget adott. Átgondoltam a dolgokat, s ennek következtében át is értékeltem azokat. Rájöttem, hogy önző módon ki akartam sajátítani egy olyan gyengéd és érzéki nőt, mint Audrey. Belül remegtem, akárhányszor eszembe jutott a kétségbeesés a szemében aznap éjjelről. Most viszont itt ülök a terminál várójában, s figyelem mikor bukkan fel.

Hatalmasat dobban szívem, mikor végül meglátom Őt. Izgatottan pattanok fel helyemről, majd minden lépésével, ahogy közelebb ér a terminál kapuja előtti sorhoz, meghátrálok. Félelem fog el, de mégis magamhoz veszem bőröndömet és óvatosan, ne hogy észre vegyen mögé osonok. Magam elé engedek egy idős, magas férfit, így nem közvetlenül Audrey mögött állok a kígyózó sorban. Telefonját vállával füléhez nyomja, míg a táskájában keresi a beléptető kártyáját. Ki-kileskelődök a sorból, ahogy egyre halad az átjáróhoz, s próbálok fülelni. Sikerül is elcsípni néhány mondatot, mielőtt eltenné a készüléket.

-Igen, tudom... Persze, hogy váltottam pénzt, ennyire nem vagyok hülye. -ugyan nem látom, de így is érezhető a mosoly a hangjából- Értettem főnök! -egy parányival hangosabban nevet fel, majd visszaveszi hangját- Akkor biztos megkaptad a könyvet? Igen, tudom, hogy már negyedszerre kérdezem, de New York messze van... Jó, oké! Írok, ha rendben leszálltam. Add át üdvözletem Alexéknek! Szia!

Nagyokat pislogva nézek körül, mintha onnan jönnének a válaszok kérdéseimre. Hiába is töröm a fejem, nem jövök rá ki lehet Amerikában, de ezek szerint Alex is ott van. Már pedig ha Alex ott van, az csak egyet jelenthet: felejthetetlen valentin napja lesz. Remélem a miénk is jól alakul!

Tovább döcögök előre, majd végül sikerül nekem is feljutnom a gépre. A helyemet keresve követem Audreyt, ugyanis Clarának köszönhetően, sikerült pont Audrey mellé vennem jegyet. Igaz, be kellett vetnem magam, de sikerrel jártam. Szóval, ahogy egyre közelebb érek az ülésemhez, izzadni kezd a tenyerem, s szavak is alig jutnak az eszembe. Audrey épp a bőröndjét próbálja feltuszkolni a poggyásztérbe, nem sok szerencsével. Azonnal odasietek hozzá, megállítom magam mellett a saját bőröndömet, hogy segítsek neki.

-Köszönöm. -szól, ahogy megfordul, de a lélegzete elakad, mikor szemembe néz- Lucas? Te... Te mit keresel itt? -zavartan elsöpri arcába lógó tincseit, miközben tekintete ide-oda kószál rajtam. Kedves mosolyt öltök magamra, mielőtt a saját csomagomat is feltenném.

-Utazom. -válaszolok egyszerűen, bár belül majd szétfeszít az ideg. Kezembe kapom bőröndöm, s gyors mozdulattal Audrey-é mellé teszem. Zavartan mered rám, amit teljesen megértek. Vékony ujjaival végigszánt vörös hajkoronáján, mielőtt elszakítaná tekintetét rólam. Átsuhan a gondolat a fejemen, hogy marhaság volt idejönni, de gyors elvetem, és igyekszem a legjobbat kihozni ebből az egész távolságtartásból. Kihúzom magam, majd az ülések felé nézek.- Hölgyeké az elsőbbség! -felnéz rám újra, s a kezemmel jelzem, hogy üljön csak le nyugodtan.

-Ablak mellé szól a jegyem. -csak ennyit válaszol mielőtt bevetné magát a legbelső ülésre. Idegesnek tűnik, és talán kényelmetlennek érzi ezt a találkozást. Követem, de én a szűk folyosó melletti ülést foglalom el, így kihagyva köztünk egy helyet. Remélem nem jön senki, aki kettőnk közé ülne, ám mikor ez a gondolat kipattan a fejemben, már el is száll, mivel egy idős férfi bekéreckezik közénk. Ártatlan mosollyal állok fel és engedem be a helyére, de átkozom magamban. Nem szoktam ellenszenves lenni, de most csak egy cél lebeg a szemem előtt: hogy visszaszerezzem Audrey kegyeit. Félve pillantgatok a gyönyörű lány felé, miközben próbál elhelyezkedni a kis helyen, de végül nagy sóhajt hallatva lecsukott szemmel hátra hajtja fejét és az ülésnek támasztja. Ez az apró mozdulat arra emlékeztet, amikor egy fáradt nap után hazaért én pedig készítettem neki egy finom vacsorát. Szinte összeszorul a szívem, hogy csak úgy elhagyott... Nem hibáztatom. Vagyis... Mikor nem találtam a házban, sem a táskáját, tudtam, hogy nem látom egy darabig. Megijedtem, hogy mit tettem, de valahogy mégsem tértem még magamhoz a visszautasítástól.

Mintha csak tegnap lett volna... Körülbelül egy órát vártam rá a hálószobában, mikor elfogott egy érzés, és muszáj voltam átmennem a nappaliba, hogy megnézzem minden rendben van-e. Ám sehol sem találtam. Az addig feltakarított halom ott állt még mindig, érintetlenül. Minden ugyanolyan volt, mint egy órával azelőtt, de mégis minden megváltozott. Végig néztem minden szobát, de sehol sem találtam Audreyt. Csalódottan vetettem magam a kanapéra és átkozni kezdtem a világot. Forrt bennem a düh. Miért vagyok ennyire hülye? Ezt hajtogattam állandóan egymás után, megunhatatlanul. Mígnem odáig jutottam, hogy már Őt is hibáztatni kezdtem. Nem azért, mert elhagyott, hanem azért, ahogyan elhagyott... Egyszerűen csak kisétált az életemből, egyről a kettőre, egy szó nélkül. Nem tudtam hova mehetett. Szétvetett a szomorúság, mart belülről és sírni akartam. Elszállt az agyam, s az egyik váza a kezem ügyébe került a dohányzó asztalról. Éppen mikor már el akartam volna hajítani a szoba másik végébe, anyám sétált be a tágas térbe. Még a szemem sarkából is jól láttam, hogy milyen rémült arccal meredt rám. A kezem megállt a levegőben egy pillanatra, majd hirtelen magamhoz tértem. Csüggedten dobtam a vázát a kanapé puha párnáira, s szerencsére nem gurult le onnan. Anya odasietett hozzám, és próbált lenyugtatni. Nem értette mi történt, hogyan lehet, hogy a fia a saját szülinapján rombolni kezdi a lakást. Leült velem, s nehézkesen, de elmeséltem neki a történteket. Hol rám förmedt, hol kedvesen vigasztalt. De mellettem volt, s ez számított. Felvettem az asztalról a gyűrűs dobozt és megmutattam anyának. El volt olvadva, annyira tetszett neki a kis ékszer. Nyugtatgatott, és próbált meggyőzni arról, hogy Audrey vissza fog térni és megbeszéljük majd a dolgokat. Én is ebben reménykedtem, de valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy semmi nem lesz olyan, mint régen. Szóval csak vártam, és vártam, és még vártam. Majd mikor Audrey felhívott és átjött hozzám, a szívem hevesen dobogott. Ott ült fél méterre tőlem. Mégis amilyen közel volt, olyan távolinak tűnt. Csöndben néztem, ahogyan ajkai megformálják a szavakat. Szavak, melyek a szívemig hatltak, s megrepesztették azt. Egész végig csak az járt a fejemben, hogyha még mindig magam mellett akarom tartani ezt a csodás nőt, akkor bele kell egyeznem a távolságba. Egy hó apot kért, csak annyit, hogy új év kezdetéig ne találkozzunk. Iszonyat nehéz volt betartani. Azt meg pláne, hogy úgy tegyek, mintha semmi nem történt volna. Mivel Jennával szinte napi kapcsolatban voltam - a munka miatt -, így akaratlanul is megtudtam mit tervez Audrey a hétvégére, vagy éppen hogy érzi magát. De, ahogy múlt az idő, azt vettem észre, hogy már Jenna sem beszél annyit róla, nem kérdezősködik felőle. Valami nem stimmelt, s hirtelen arra tudtam csak gondolni, hogy Audrey elmondta barátnőjének az eljegyzést. De csak nem állhattam elé, hogy kiterítsem a lapjaimat! Nem tehettem meg se vele, se magammal, de leginkább nem Audreyval. Óvatosan közelítettem meg a problémát, barátként kérdeztem rá Jennától, hogy minden rendben van-e. Próbált meggyőzni, hogy minden a legnagyobb rendben, de ismertem már egy ideje - pontosabban négy éve -, s éreztem, hogy nem mond igazat. A mindennapi kérdezősködésem végül elérte célját. Bevallotta, hogy bűntudata van, mert hazudott egy régi családtagjának, és nem tudja elmondja-e az igazat neki. Nagy kő esett le a szívemről, mégis rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem tudok segíteni Jennának. Mint barátja, adtam neki tanácsot, amit ő meghallgatott, majd apró mosoly kíséretében megköszönte azt. Ez után kicsit oldottabb lett, többet is mosolygott.

Ekkor már bőszen vártam, hogy leteljen a maradék két nap a hónapból és végre tárcsázhassam a vörös szépséget. Végül annyira lázban égtem, hogy már magamat is idegesítettem. Nem tudtam mivel hűtsem le magam, ezért anyám a segítségemre sietett. Kitalálta, hogy szilveszterezzünk együtt, otthon, a szülővárosomban. Így történt, hogy a 2016-os évet Manchester utcáin töltöttem. Anyámmal. Nem erre készültem, mégis tökéletesen működött. Nem jutott eszembe Audrey, se London, se az alapítvány. Mintha minden gondomat megoldotta volna a város szeretete. Vagy inkább a két üveg pezsgő, ami könnyű módon csúszott le torkomon. Hülye fejjel másnap, amint felkeltem egyből a telefonomért nyúltam. Nem vette fel. Egyszer sem, pedig sokszor hívtam. Egészen addig túráztattam magam, mígnem a másnaposságom dühbe csapott át, és úgy döntöttem egy darabig nem megyek vissza Londonba. Édesanyámnak egyáltalán nem tetszett ez a fajta énem. Menekültem a bizonytalan elől - szerinte. Az otthon töltött idő alatt hol az alapítvány ügyeit intéztem, hol főztem. Ez a két dolog nyugtatott meg. Egészen addig a napig, míg meg nem láttam a mobilom kijelzőjén Audrey mosolygós arcát -  s kivételesen nem én hívtam. Abba hagytam mindent, amit akkor csináltam és idegesen fülemhez emeltem a telefont. Olyan jó volt hallani azt a lágy hangot, még ha a vonal túl végéről is szólt. Hallottam, éreztem, hogy Ő is ugyanolyan ideges, akárcsak én. Egy teljes órán át beszélgettünk, minden kínos csönd nélkül. Csak úgy dőltek belőlünk a szavak és a történetek, amiket átéltünk december óta. Ezért is olyan furcsa most itt ülni tőle egy karníújtásnyira. Mikor meglátott, mintha megfagyott volna benne a vér. Szinte minden héten beszéltünk azóta, úgy gondoltam most, szemtől szembe könnyebb lesz.

Tévednem kellett. Most mintha minden nehezebb lenne... Fél füllel hallom, ahogy a többi utas rendezkedik maga körül, de engem jobban leköt az ablaknak támaszkodó lány. Felé fordítom a fejem, átnézek az őszülő férfi feje fölött, hogy jobban láthassam. Szemeit csukva tartja, mellkasa szaporán fel-le mozog. Ráijesztettem. A felismerés keserű ízt hozott a számba, aminek következtében azonnal elnézek a másik irányba. Teljesen kizárom a világot, és egymás után mantrázom, mennyire idióta vagyok. Pár másodperccel később Audrey hangja zökkent vissza, ám kedves szavait nem hozzám intézi.

-Köszönöm, uram! -s mint egy végszóra az idős férfi feláll, kezébe fogja a mai híreket és csak néz rám, kissé türelmetlen arckifejezéssel. Hosszú másodpercekig farkasszemezünk egymással, mígnem ismét a bársonyos hang ér el tudatomig.- Lucas! -egyben kedves, egyben figyelmeztető is, ahogyan kicsúszik száján a nevem. Érintése a karomon váratlanul ér, mire verejtékben kezd úszni tenyerem. Ujjai belekapaszkodnak pulcsimba és megránta azt, míg fejével a közöttünk lévő, immáron üres székre int. Csak ekkor értettem meg mit is szeretne. Kapkodva állok fel, kiengedve a nagyokat fújtató öregembert, majd bemászom a helyére. Amint a férfi is letette magát, Audrey előrehajol, hogy még egyszer megköszönje. Ám ezúttal mindkettőnk nevében tette. Halvány mosoly jelent meg arcomon, miközben még mindig pulcsimat markoló kezére pillantottam. Visszadőlve a háttámlának döntötte fejét, de mégis felém fordult. Egy pillanat alatt végig mért szemeivel. Ekkor nekem is volt időm megcsodálni Őt. A koptatott kék farmere a nyugodt hétköznapokra emlékeztet, ahogyan a fekete szövetkabátja is. Az egész öltözéke olyan volt, mint Ő, maga. Kedves és kiegyensúlyozott.

Sokszor gondoltam arra, hogyan éli meg a szünetet Audrey. Értesültem a pletykákról, melyekben igyekeztem nem hinni, mégis mindig ott motoszkált bennem valami. Féltékenység... Igen, ez a jó szó. Nem a férfiakra voltam féltékeny... Vagyis, de. De mégsem... Inkább az volt a féltékenységem tárgya, hogy azok a férfiak beszélhettek ezzel a csodálatos lánnyal, míg nekem csak a közös fényképek nézegetése és az ábrándozás maradt. Viszont az új év cikkjei, melyben lehoztak egy képet róla, szíven ütött. Miattam ivott annyit, miattam kellett másnak hazavinnie, miattam látta egy egész "világ" milyen állapotban volt aznap éjjel.

Talán sejtettem is miért válaszolt oly sokára a hívásaimra, s mint kiderült, igazam volt. A Clarával való beszélgetés mindenre választ adott, amire Audreytól nem kaptam. Elmondta, hogy Audrey ugyanúgy fél mi lesz kettőnkkel, és annyira egyedül érezte magát, hogy inkább berúgott szilveszterkor. Clara boldog és őszinte mosollyal az arcán számolt be arról is, hogy amikor felhívta aznap este, még akkor is megemlített engem, s azt mondta milyen kedves ember vagyok. Clara sokat sejtetően somolygott és beszélt tovább, míg végül meggyőzött a bécsi útról. Tehát így kerülte ide...

-Régen volt rajtad ez a pulcsi. -jegyezte meg a megszokottnál halkabban Audrey. Megráztam fejem, ezzel elhesegetve az elmúlt hónapok eseményeit, majd megszólaltam.

-Régen volt ilyen hideg. -majd újból kezére pillantottam, ami még mindig karomon pihent. Meggondolatlan módon, kezemet az övére helyzetem, s apró szorítást mértem rá. Bátorítani akartam, de csak azt értem el, hogy idegesen elhúzta onnan kezét. Tekintetét kivezette az ablakon, végig a reptér aszfaltján. Nem tudtam mire gondol, de ölni tudtam volna, ha csak egy percre is, de belelátnék az elméjébe. Míg Audrey egy percig sem méltatott ismét figyelmével, addig nekem nagyon melegem lett. Nem akartam tovább vetkőzni, így is már csak a pulcsi volt rajtam. Sokat repültem már, de ennyire meleg egyik gépen sem volt. Hogy oldjam a közöttünk keletkező feszültséget, megböktem a lány vállát, mire rám kapta tekintetét. Semmit sem tudtam leolvasni róla, így egyből a lényegre tértem.- Szerintem jobb lenne, ha levennéd a kabátodat, kezd nagyon meleg lenni.

Audrey zavartan nézett le, majd ki az ablakon, ami immáron párásodni kezdett. Aprót bólintott mielőtt felállt és megszabadult a fekete anyagtól. Leülve próbálta maga alá tuszkolni a kabátot, több-kevesebb sikerrel. Kezdtem jól szórakozni, ahogy elnéztem ügyetlenségét, ám mikor végre leült, incselkedően nézett fel rám.

-Ne nevess ki! -ütött picit a bicepszemre, megvillantva egy apró mosolyt. Imádtam az ilyen helyzeteket, s mint mindig most is meg akartam csókolni azt az édes száját. Ám visszafogtam magam, s viszonoztam a gesztust. Ezúttal behunyt szemmel dőlt hátra, fejét elfordítva. Megint kétségbe estem, s már kezdtem feladni, amikor újra felém fordult.- Hiányoztál. -ez az egy szó akkora reményt adott, hogy akár a globális felmelegedést is képes lettem volna megállítani abban a pillanatban- Nem a ,,kérd meg a kezem újra" értelemben, hanem csak a hiányoztál értelemben. -kicsit elhallgatott, de nekem már ez is sokat jelentett. Maga a tudat, hogy hiányoztam neki.- Sajnálom, hogy...

-Ne! -vágtam egyből a szavába, mikor szabadkozni kezdett- Nem kell, hogy sajnáld. -ekkor mélyen szemembe nézett- Így volt a jó. Kellett mindkettőnknek egy kis szünet, hogy rájöjjünk mi a jó nekünk.

-És szerinted mi a jó nekünk? -kapásból jött a kérdés, s láttam rajta, hogy fél a választól.

-Szerintem egyértelmű, hogy miért repülök Bécsbe. -felbátorodva, bal kezemet combjára helyeztem, s türelmesen vártam. Audreyt szemmel láthatóan váratlanul érte az intimebb közeledés, és szinte azonnal kezem után kapott. Azt hittem majd finoman leemeli magáról és közli, hogy nem akar semmit már tőlem. De, ahogy eddig tekintete, most a tettei is mást sugalltak. Apró kacsójával közre fogta combján pihenő kezemet és megszorította, úgy, ahogy pár perce én az övét. Elöntött a boldogság, s már csak az érdekelt mit tartogat még számunkra a szerelem hétvégéje.

 

 

 

xx

2.évad 35.rész - ,,Baráti tanács"

Clara

Január 9. - Szombat

 

Hiába mutatott a rádió kijelzője fél tizenegyet, a köd csökönyösen a város minden szegletét betöltve borította el az utat, s emelett a kedvemet is. Közel két hét spanyol vakáció után visszajönni és munkába állni, visszaszokni a reggeli keléshez, és pláne a főnök csicskáztatásához... Mit ne mondjak, nem volt egy felemelő érzés. Pillanatnyilag az nyugtatja meg csak a lelkemet, hogy a hétvégém szabad, és a családdal tölthetem. Habár a szívem szakad meg attól, hogy távol vagyok ismét a szüleimtől, Teresától... És ha így belegondolok, még akár az öcsém is hiányozhat egy kicsit. De csak egy kicsit! Az a suttyó a reptéren megint elkobozta a sapkámat, így kénytelen voltam venni egyet mikor leszálltunk a Heathrow-i reptéren. Ezt még megbosszulom! Az ünnepek alatt sem hagyott minket nyugodni az "igazi" testvéri szeretet. Nagyanyánk kedvéért visszavettünk a piszkálódásokból, de azért jókat mosolyogtam amikor épp a nagyi szólt be drága testvéremnek. Nem is tagadhatnánk le egymást!

Ahogy visszagondolok a szép emlékekre, miközben a fagyos lépcsőn próbálok felszökkenni - esést megúszva - szívemet elönti a melegség és valahogy mégis azt érzem: Hazatértem. Jelenleg a családomat a két őrült barátnőm és a barátom, illetve Charlesék jelentik. Hihetetlennek tűnik, mégis annyira egyszerűen belopták magukat a szívembe, s ezzel együtt az életembe is.

A piros ajtón úgy lépek be, mintha csak a saját szobámba mennék, majd újabb lépcsőfokok segítségével elérem a második emeletet. Balra fordulok a kis folyosón és előkotrom a kulcsaimat a zsebemből. Végül kiderül, hogy hiába, mert Audrey ajtaját résnyire nyitva találom, ami kicsit aggasztó. Sosem hagyta nyitva, ezért mielőtt átlépném barátnőm küszöbét, hangosan bekiabálok.

-Hahó! -hangom szinte még visszhangzik is, a még mindig kevés bútor miatt.

-Hali! -bújik ki a konyhából Audrey, de csak a fejét látom. Ennyi nekem elég is, hogy bentebb merészkedjek. Szürke szőrős csizmám kopog a hajópadlón, ahogy lépteimet szaporázom.- Egy perc és mehetünk. -Audrey szinte eltűnik a konyhaszekrény előtt guggolva- Csak nem találom anyáék ajándékát. -hangos csattanással csukódik a szekrény ajtaja, majd Audrey kapkodva feláll és tovább kutakodik, de immár a nappaliban.

-Milyen ajándék? -a konyhapultnak dőlve nézem mire megy barátnőm, de a végén megsajnálom- Segítsek?

-Az jó lenne! -vet felém egy röpke pillantást, majd a tévé alatti fiókokban keresgél- Megnéznéd a szobámban? Lehet kitettem az éjjeliszekrényre... -hangja bizonytalannak hangzik, s ebből tudom, hogy egyáltalán nem emlékszik hová is tette.

-Mit is kell keresnem? -szólok már a szobája ajtajából, azonban ott teljes káosz fogad. A gardróbja tárva nyitva, míg a ruhák kicsit szétcsúszva helyezkednek el benne, arra kényszerítve, hogy megigazítsam.

-Egy vázát. Üveg, fehéres és van festve rá egy liliom. Legalábbis azt hiszem. -bizonytalansága eltántorít a dologtól, de inkább segítek neki. Hátha ketten többre megyünk. De még mielőtt igazán neki látnék a keresésnek, rendesen helyére teszem a kiesni vágyó ruhadarabokat. Amint ez megvan, rögtön a szerkény aljában kezdek matatni, véletlen nem-e ide rakta Audrey a vázát. Találok is egy nagy ajándéktasakot bentebb a fal tövénél, így hát azt nézem meg elsőnek. Már majdnem felkiáltok, jelezve, hogy megvan a váza, még sem teszem, mert hangom a torkomban ragadt. Amint kezembe akadt a bicska, tudtam, hogy valami nem stimmel itt. Mélyebbre ástam kezemmel a tasakban és megtaláltam a Lucasnak szánt mandzsetta gombokat, amiket Patrisháék vettek neki karácsonyra. Egyből felegyenesedtem, mikor rájöttem a megoldásra. Ezek ketten szakítottak... Akkor ezért nem láttuk Lucast már vagy egy hónapja! Akármikor kérdeztünk róla, hol a barátaival volt, hol nagyon lefoglalta az alapítvány... Mind csak gyors és egyszerű kifogások voltak, amiket mi jóhiszeműen bevettünk. Hogy az a büdös mindenit! A düh fortyogni kezdett bennem, idegesen járkáltam az ágy mellett és folyton kifelé pillantgattam, a nappaliban keresgélő barátnőmre. Majd mikor a fejemben a szálak teljesen összekavarodtak, nem láttam a méregtől, csapot-papot átszeltem a köztünk lévő teret és megálltam mellette. A televízió előtti kis ládikát nyitotta fel éppen, s mikor észrevette az árnyékomat, rám emelte szemeit.- Megtaláltad?

-Mondhatjuk így is... -hangom gúnyt sugárzott, bár nem így szándékoztam megnyilvánulni. A kezemben lévő tasakot felemelmet, az orra elé dugtam, s végre mindent megértett. Szemei elkerekedtek, szája szégyenkezve lefele görbült, majd feltápászkodott a guggolásból.- Elmondanád mégis mi a francot keres még itt Lucas ajándéka?! -meg sem vártam, hogy kellően reagálni tudjon, lerohantam, akár egy őrült- Ezért nem láttuk mostanában? Mert szakítottatok?

-Meg tudom magyarázni. -hangja elcsuklott, ahogy az őszinteség feltörni készült belőle. Türelmesen vártam, de csak feszengve és sokára kezdett neki a magyarázatnak.- Olyan nehéz erről beszélni...

-Kérlek, próbáld meg! -egyáltalán nem csengtem együttérzően, fel voltam háborodva. Ezek szerint régebb óta nincsenek együtt, és én, az egyik legjobb barátja, csak most tudom meg.- Mióta nem játszik szerepet Lucas az életedben? És miért nem mondtad el eddig? -Audrey megrökönyödve ült le a fotelba, de én jobbnak láttam állva maradni. Tudtam, hogy érni fognak még meglepetések, de az ami ez után jött, na arra egyáltalán nem számítottam.

-A szülinapi buliján, miután elmentetek... -kezdett bele félénken, a könnyeivel küzködve- Segített rendet rakni. Elmondta mennyire szeret, majd megkért, hogy legyek a felesége. -a döbbenet kiült az arcomra és fogalmam sem volt mit mondjak. Egyfelől örültem annak, hogy komolyak a szándékai Lucasnak, s boldog lettem volna a tudattól, hogy ők ketten együtt élik le az életüket. Mert kijelenthetem, ha valakit el tudtam volna képzleni Audrey mellé, az pont egy olyan talpraesett és kedves férfi volt, mint Lucas. Másfelől pedig a szívem szakadt meg Lucasért, hisz ha két hónap elteltével így kellett rájönnöm a lánykérésre, akkor ez csak azt jelenthette, hogy kettejük kapcsolata véget ért. Audrey óvatosan méregette reakciómat, majd mikor aprót bólintottam, folytatta.- Megijedtem, és nem voltam felkészülve erre. Hiszen még csak egy éve ismerjük egymást...

-Ezek csak kifogások, és ezt te is nagyon jól tudod, Drey! -elővettem a komoly énemet, s a becézgetéssel betaláltam nála. Könnyes, kék szemeit megtörölte pulcsija ujjával, s bocsánatkérően nézett újra rám.- Valójában, tényleg ezért mondtál neki nemet?

-Igen. -fátyolos hangja alig volt susmorgás- Szeretem, de túl korai volt és időt kértem tőle. Megkértem, hogy új évig adjon időt.

-Akkor már beszéltetek? Újra együtt vagytok? -kezdtem reménykedni, de mindent lerombolt egy nemleges fejrázással.

-Beszéltem vele, de nem vagyunk együtt. Két nappal ezelőtt beszéltem vele utoljára. Elfoglalt most ő is, ezért azt mondta, hogy majd megbeszéljük mikor találkozzunk.

-És mit akarsz? Kibékülsz vele, vagy újra elküldöd? Belegondoltál egyáltalán, hogy mit érezhetett szegény Lucas?! -elszakadt a cérna végleg. Nem volt visszaút, ki kellett adom magamból.- Te önző módon csak magadra gondoltál, de arra nem gondoltál min megy keresztül! Te jó ég! -csaptam homlokomra, mikor újabb kép villant be- Akkor nem is vele töltötted a szilveszter estét? Ezért pletykálják azt, hogy Harryvel voltál? Vele vígasztalódtál? -ekkor már tudtam, hogy érzékeny pontra közeledek, s leguggoltam elé, lecsillapítottam magam, és barátian szólaltam meg- Audrey, remélem nem akarod átélni újra... -tudtam, hogy hülyeség, amit kimondok, de nem tudtam másra gondolni.

-Egyáltalán nem! -felháborodottan felállt a fotelből, tett pár lépést a szobája felé, majd kihúzva magát kemény szavakat intézett felém- Nem akarok semmit átélni újra! Pláne nem vele! Szerinted, azért csináltam az egészet, ugye? Szerinted azért hagytam ott Lucast, mert Harryt akarom?! -meg sem várta, hogy cáfolhassam- Hadd világosítsalak fel! A szilveszter estét egyedül kezdtem egy bárban! Egy olyan bárban, ami rohadtul hasonlított a kómában szereplőre! -már kiabált velem, de tudtam, hogy nem akar megbántani. Most először beszél ilyen nyíltan velem a kómáról. Mindig próbálta takargatni, hogy semmi nincs rá hatással, azok közül, amiket álmodott, de tudtam, hogy nem így van. Ő nem látta magát kívülről, mikor Harry hazahozta, vagy mikor velük kellett fellépnünk. Láttam, milyen pánik töltötte el minden percben, de próbálta leküzdeni, elnyomni magában.- Ott ültem, egyedül, vártam az új és jobb évet, hátha szerencsém lesz. Erre mikor már mindent elfelejtettem, betoppant Harry és hazahozott. Nem akart úgy látni, és nem akarta, hogy hülyeséget csináljak, ezért fogott egy rohadt taxit és felcipelt ide! Kurvára egyedül voltam, és csak Ő volt mellettem! -patakokban folyt le az arcán a könny, amit mindig letörölt kezével. A jó és megértő barát előtört belőlem, ezért felegyenesedtem és közelebb lépve hozzá, magamhoz öleltem.- Én nem akartam... -szipogott kabátomba- Így alakult... Én... Szeretem Lucast.

-Akkor mondd meg neki! -nyugtatóan végigsimítottam hátán, majd távolabb húzódtam tőle- Szedd össze magad, Drey, és légy önmagad! Ha szereted, tegyél érte! Ez csak egy baráti tanács...

-Köszönöm! -igykezett lenyelni még kikívánkozó sós könnyeit- És ne haragudj, hogy kiabáltam veled. Nem rád vagyok mérges...

-Hanem magadra. Tudom. -szorosan megölelgettem ismét- Nem haragszom.

 

 

Audrey

Miután alaposan kibőgtem magam Clara vállán, és sikeresen megtaláltuk a vázát is, összeszedtem magam és átjöttünk O'Conellékhez. Mint kiderült Aiden autóval lent várt minket a lakásom előtt, így tőle is bocsánatot kértem, amiért ennyi időbe telt elkészülni. Nem tudom, Clara elmeséli-e majd Aidennek a történteket, de egyenlőre nem akartam ezzel foglalkozni. Habár a gyomrom igencsak görcsbe rándult, ha arra gondoltam, hogy az ebédnél kifecsegi és mindenkinek magyarázattal kell szolgálnom. Amit őszintén bevallok, megérdemelnék. Két teljes hónapja hazudtam Lucasról, kitaláltam bármilyen megfelelő kifogást, amivel el tudtam terelni a témát kettőnkről. Még azt is mondom, hogy elég sokáig bírtam. Most, hogy körbe üljük az asztalt, minden olyan meghittnek tűnik. Kellemesen végig hallgatom én is, milyen élményekkel gazdagodtak barátaim az új év első kilenc napjában, hisz eddig egyikükkel sem találkoztam. Múlt héten, ahogy felhívott Alex, ugyan megígértem, hogy benézek hozzájuk, de mégsem tettem. Ahogy akkor Harry is mondta, beszélnem kellett Lucasszal, és beszéltem is. Meglepő módon nem kérdezett rá az újságban megjelent képre, sőt nagyon semmiről nem kérdezett, ami a kapcsolatunkat érinthette. Átlagos dolgokról csevegtünk, de egyszer kétszer mégis elhangzott a szájából, hogy hiányzom neki. Olyankor visszafolytottam a könnyeimet és elmondtam neki, hogy Ő is hiányzik nekem. Ennél többször és mélyebben nem ástuk bele magunkat. Tudta, legalábbis érezhette, hogy nem telefonon szeretném megvitatni a jövőnket. Találkoznom kellett vele, de sajnos eddig ez még nem jött össze.

-Lucas merre van? Azt hittük, hogy átjön veled! -jegyezte meg Patrisha mikor a sült pecsenyét az asztal közepére helyezte.

Gombóc nőtt a torkomban, s levegőt is alig kaptam. Kijelenthetem, hogy ez az egyik legrosszabb napom az új évben. Mielőtt Clarára pillantottam volna, gyorsan felmértem a többieket. Mindenki kíváncsian várta a válaszomat, még a szőkeség is.

-Igen, Audrey, olyan rég láttuk Lucast. Merre van? -mély levegőt kellett, hogy vegyek, mikor Clara feltette a kérdést. Nem gondoltam volna, hogy baszogatni fog még ő is, miután annyira kiakadtam a lakásomban. Mintha hátba szúrtak volna... Nem értettem miért csinálja ezt, hisz még vígasztalt is. De mielőtt válaszoltam volna, rájöttem: hozzá akar szokatni ahhoz a fájdalomhoz, amit Lucas érezhetett. Legalábbis gondolom, hogy erre megy ki Clara játszmája, mert ha nem, akkor nincs más tippem...

-Nem tudom. El van havazva és mostanában nem sokat tudtunk beszélni. -nyögtem ki a fél igazságot. Clara csak egy bólintással nyugtázta, majd szeletelni kezdte a húst a tányérján.

-Kár. Ha legközelebb beszélsz vele, mondd meg, hogy hiányoljuk és meg van hívva egy vacsorára! -közölte Charles, majd ő is neki látott a fenséges ebédhez.

Nem került szóba többet Lucas. Sőt nagyon semmi sem. Nyugodtan, békében tömtük degeszre magunkat, majd miután mindenki jól lakott, felajánlottam, hogy elmosogatok. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem, ha már hazudtam nekik. A férfiak elvonultak a nappaliba megnézni valami versenyt a tévében. Patrisha ledőlt kicsit a szobájukban, így Alex és Clara besegített az edények eltörölgetésében. Volt mosogatógépjük, de nem szerettem használni. Na, jó, bevallom, hogy fogalmam sem sincs hogyan működik, de nem is bízom ebben a masinában. Csak feleslegesen eszi az áramot és a vizet. Tehát míg én mosogattam, Alex segítőkészen állt mellettem és vette el a tiszta tányérokat és törölte el, majd tovább adta Clarának, aki a helyére pakolta azokat.

-Ugye nem a cikk miatt nem találkoztok Lucasszal? -jött a kérdés ezúttal Alextől. Tudtam, hogy látta a képet, hisz Ő volt az egyik, aki felvilágosított, hogy megjelent rólam és a szupersztárról egy képes cikk.

-Nem. -nyugtattam meg mind a kettőjüket. Clara mélyen a szemembe nézett, komolyság és fegyelem sugárzott tekintetéből, de láttam rajta azt is, hogy mennyire aggódik.- Lucas tudja, hogy becsiccsentettem. Még örült is neki, hogy segített valaki hazakecmeregni.

S kivételesen az igazat mondtam. Lucas ugyan a képet nem tette szóvá, de azt mondta, hogy sajnálja, hogy nem ő volt mellettem akkor, de egyúttal örül, hogy nem valaki ismeretlen kísért haza. Egyértelműen jelezte, hogy látta a cikket, mégsem borult ki. Még eggyel több ok, amiért szeretem. A lányok kicsit furcsállva néztek rám, főleg Clara, de nem szólt semmit. Alex, mintha megérezte volna a közöttünk lévő feszültséget és ügyesen témát váltott. Hahotázva számolt be arról, milyen vicces dolgokat látott Írországban Niallel, aminek feledtébb örültem. Legalább hármunk közül, ketten boldogok voltak. Viszont volt egy mondata, amin mind a ketten meglepődtünk Clarával.

-Hogy mondtad? -kérdezett vissza elsőként a szőke, mert én alig tudtam kinyögni egy értelmes szót is a döbbenettől.

-Sajnos jól hallottátok. -keseredett el Alex is- Nem mennek idén turnézni a srácok. Ahogy Zayn kivált a bandából, elhatározták, hogy idén tartanak egy hosszabb szünetet. Idén koncert nélkül maradunk csajok...

Alig fogtam fel a szavak súlyát. A One Direction nem indul turnézni? Hogy hogy én csak most hallok először erről?! Mondjuk az elmúlt egy hétben nem voltam túl aktív társasági lény, kerültem minden sajtóterméket, televíziót sem néztem, illetve az internetet is hanyagolni kezdtem. Sőt, még a barátaimat is... Egy hete semmit nem hallottam Harry felől sem... Lehet el akarta mondani, csak én nem voltam vevő akkor erre a hírre, sokkal jobban lekötött a szerelmi életem. S mostanra jutottam el odáig, hogy a barátaimon kívül, én is csalódtam magamban...

 

 

 

xx

2.évad 34.rész - Megáll az idő

Audrey

2016. Január 3. - Vasárnap

 

Szemeimet dörzsölve ébredtem ágyamból az ajtócsengő hangjára. Nagy ásítások közepette keltem ki és topogtam végig a folyosón egészen a bejárati ajtóig. Pizsomám pacuhául állt rajtam, mégsem érdekelt annyira, mielőtt átnéztem volna a kukucskálón. Göndör sötét fürtöket és fehér arcbőrt láttam a kis résen és zavartan ugrottam hátrébb egyet.

-Mi a francot keres itt? -motyogtam orrom alatt alig hallhatóan.

Az ominózus éjszaka óta egyszer sem kerestem Harryt. S ami talán még meglepőbb, ő sem engem. Nem mintha szerettem volna, de meg kellett tárgyalnunk a történteket. Szóval míg Harry egyáltalán nem keresett, addig Lucas annál többször. Beváltotta az egyezségünket és már az év első napján próbálkozott. Nem róhattam fel neki, hisz tudom, hogy már várja a végleges válaszomat. Valójában még most sem tudtam választani a két lehetőség közül.

Az otthonlétem alatt Zolival is megvitattam a dolgokat - nem egyszer és nem is kétszer. Ezerszer rágtuk át magunkat a lehetőségeken, azon, hogy nekem mi a jobb, hogy én mit érzek. De csak annyit tudott mondani drága barátom, hogy: ,,Tégy, amit tenni szeretnél. De vigyázz, mert nem lesz könnyű sehogy sem." Micsoda tanács! Sokra mentem vele... Persze nem hibáztatom, segíteni akart. Én vagyok az egyedüli, akinek döntenie kell ebben a helyzetben, de mihamarabb. Vagy Lucas dönt és azon már nem tudok változtatni...

Míg ott álltam az ajtóm előtt csodálkozva és elgondolkodva, Harry folyamatosan nyomta a csengőt és néha kopogott mellé. Egy pillantás erejéig átnéztem a szobán, fel a falra. Az óra délután egy órát jelzett. Nem hittem volna, hogy már ennyi az idő és, hogy ennyit bírtam aludni. Az elmúlt két napban gyötört a lelkifurdalás... Állandóan a "puszi" körül forgott az agyam és azon, hogy mit gondolhat most Harry. Vagy egyáltalán emlékszik-e rá. Na, és persze arra, hogy Lucast akár, ha úgy vesszük, most megcsaltam. De hisz szünetet tartunk nem? És csak egy ígéret volt, egy hagyomány betartása... Ezzel nyugtattam magam izzadt rémálmaimból felkelve, hogy elbírjak aludni újra. Végül meguntam göndör türelmetlenségét és miután elfordítottam a kulcsot a zárban, kitártam előtte az ajtót.

-Hát te? -kérdeztem azonnal, amint tekintetét rám szegezte. Ráncba szedte homlokát, felemelte kezét, melyben egy nagyobb karácsonymintás tasakot tartott.

-Ajándékozunk, nem? -surrant bentebb mellettem, halvány mosollyal arcán.

-Ja, igen. Bocs, totál elfelejtettem... -zártam vissza az ajtót.

-Semmi baj, nem gond, ha nem vetté... -nézett vissza válla fölött, miközben egyenesen bentebb lépkedett.

-Nem úgy értettem! -fordultam felé, majd megindultam a szobámba- Van ajándékod, csak azt felejtettem el, hogy mára beszéltük meg. -egy gyors pillantást még vetettem rá, mielőtt becsuktam magam mögött a szobám ajtaját. Gyors leráncigáltam magamról a pizsit és előkotortam néhány viselhetőbb darabot a szekrényemből. Túl sokat nem cicóztam, a kezem ügyébe egy szürke csőfarmer és egy sárga ing került, na meg persze fehérnemű. Magamra kaptam a göncöket és mezítláb tértem vissza Harryhez. Értetlenül figyeltem, amint még mindig ott áll a kanapém mellett, abban a testhelyzetben ahol hagytam.- Leülhetsz ám. -tekintete követte enyémet, mellyel a kanapét céloztam meg, ahová már ugyan ledobta fekete szövetkabátját.

-Persze, tudom. -bólintott és letette a dohányzóasztalra a tasakot, de nem ült le- Csak nem tudtam, hogy van egy eredeti KAWAI-d. -szemeivel folyamatosan a fehéres zongorámat nézte. Igen, mára már eljutottam addig, hogy a sajátomnak nevezem. Nem érdekel honnan jött vagy ki küldte, annak ellenére, hogy lehet nem ártana aggódnom, de szeretem ezt a vackot.- Nem újságoltad, hogy vettél egyet. -tett egy lépést a zongora előtt heverő ülőkéhez és elhelyezkedett rajta.

-Mert nem is vettem, inkább azt mondanám, hogy kaptam. -válaszoltam halkan, s én is megközelítettem a hangszert oldalról. Mereven álltam Harry oldalán. Egyrészt a bennem rejlő idegességtől, melyet a jelenléte váltott ki, másrészt pedig a gondolattól, hogy fogalmam sincs mi folyik körülöttem.

-Lucastól? -tekintetünk egybe fúródott, amint lenyomta a C hangot.

-Nem. Róla azóta sem hallottam. -vágtam rá egyből- Vagyis ez nem igaz. -könyököltem rá a zongora tetejére, két tenyerem közé fogtam elnyomott arcomat- Elseje óta hívogat.

-És felvetted? Beszéltetek? -kérdezte, míg egy lassú dallamot kezdett el játszani. Ujjai végig siklottak szinte az összes billentyűn, mégis tökéletes harmóniát keltettek életre.

-Nem, nem beszéltünk. -ráztam meg nemlegesen fejem. Nem mondtam mást. Kedvem sem volt erről beszélgetni most, sem vele, sem mással. Lucas az én ügyem, és egyedül kell meghoznom a döntést. Túlreagálom. Túlfilózom és ez lesz a vesztem. Harry egyszer csak elkezdett énekelni, ami még labilisabbá tett érzelmileg. Szemhéjaim lecsukódtak és csak hallgattam a meleg, mélyről feltörő hangokat, melyek gyönyörűen zengték be a lakásomat. Harry nem énekelte végig a dalt, csak az első refrénig hallatta hangját. Amint minden elhalkult, halvány mosollyal néztem le rá.- Miért ezt játszottad? -csúszott ki számon az értelmetlen kérdés.

-Ez jutott eszembe. -nevetett fel és ujjai végigszántották haját. Kecses mozdulattal állt fel és torpant meg ismét.- Sosem jártam még nálad. -bökte ki miközben minden egyes négyzetcentijét átvizslatta a lakásomnak. Először az erkélyre nézett ki, de csak az üvegen keresztül. Halkan hümmögött, majd tovább sétált át a nappalimon. Barna bakancsának sarka végig kopogtatta útját, amely a konyháig a fürdőszobát sem hagyta ki. Magamban jót szórakoztam rajta. Mintha valami ÁNTSZ tag lenne, úgy néz körül mindenhol. Persze csak viccelek, és egyáltalán nem tűnt frusztrálónak a kíváncsisága. Végül megállt előttem, orra alatt már éppen húzódott felfelé a szája.- Szép lakásod van. -nem tehettem róla, kirobbant belőlem a nevetés- Mi az? -kérdezte jókedvűen.

-Olyan higgadtan néztél végig mindenen, mint egy ellenőr. -ráztam fejem a nevetéstől- Kérsz valamit inni? -megindultam a konyha felé, mögöttem Harolddal.

-Egy csésze tea jól esne. -ült le a bárszékre- De nem ajándékozunk előbb? -kezeivel felkönyökölt, s úgy ahogy én az előbb, most ő támasztotta fejét a kemény alapon.

-Ennyire kíváncsi vagy? -feltettem egy kancsó vizet a gázra, s míg forrt elővettem két bögrét, az egyik polcról. Ő hatalmas mosollyal arcán bólintott, majd felállt és gyors lépteinek köszönhetően már a kezében tartotta a nekem szánt ajándékot. A bögréket letettem a pultra, s követtem barátom cselekedetét. Iparkodva én is megjelentem előtte a neki szánt meglepetéssel, mellyel remélem igazán meg tudom lepni.- Készen állsz?

-Igen. -nevetett fel serényen- Boldog karácsonyt! -nyújtotta át nekem a nagy tasakot.

-Boldog karácsonyt, neked is! -azzal a lendülettel én is így tettem. Örömmel vetettük bele magunkat a csomagoló letépésébe és még nagyobb örömmel fogadtuk magát az ajándékot.- Egy csizma? -hitetlenkedve mértem végig a csinos darabot, amely majd lábamat fogja ékesíteni.

 


-Nem akármilyen csizma! Barna csizma! Magamnak akartam megvenni, annyira megtetszett, de túl kicsi a lábamra. -poénkodott jókedvűen, mígnem meglátta Ő mit kapott a Jézuskától- Dzsudzsák mez? -nézett fel a mezről Harry- Dedikált? -hagja a magasba szökött, s ezzel párhuzamosan magára is húzta.

 

 

 

 


 

 

 

-Nem tudtam, hogy ismered-e vagy szereted-e. -ültem le a kanapéra, hogy felpróbálhassam a cipőt.

-Foci drukker vagyok, és Dzsudzsákra egész Európa felfigyelt. A legjobb magyar játékos, nem?

-Gondolom, nem tudom. -vontam meg vállam, majd mikor sikerült belebújni új szerzeményembe talpra ugrottam- Ez iszonyat kényelmes! -topogtam egy helyben.

 

 

 

-Reméltem, hogy jó lesz. -huppant le nevetve a fotelba. Míg én próbálgattam a jövés-menést, addig ő csak nézte a bemutatót és nevetett.- És, hogy teltek az ünnepek? -törte meg a csendet.

A kérdés egyben szívmelengető volt, egyben kétségbeejtő is. Először mama könnyáztatta barna szemei lengett emlékezetemben, majd a szilveszter éjszaka. Sokat gondolkodtam, vajon miért borultam ki ennyire. S a válasz egyszerű. Harry talán nem is tudja, sőt százszázalék, hogy nem tudja , de ezzel az álmom egy részét valóra váltotta.

-Karácsonyosan. -poénkodtam egy halvány pillantás kisérletében. Rövid időn belül a teafőző sípolni kezdett, így gyors átfutottam a szobán, lekaptam a tűzről és a forró vizet a hideg bögrébe öntöttem.- Milyen filtert kérsz? -kérdeztem miközben már az üres fémkancsót a mosogató mellé tettem hűlni.

-Ha van, akkor valamilyen gyümölcsöset. -Harry is csatlakozott hozzám a konyhába, és helyet foglalt a bárszéken ismét. Két agyagbögrét tettem Harry elé. Választhatott, habár mind a kettő ugyanolyan volt. Csak a pöttyök voltak másmilyenek. Harold egyik ujját beakasztotta a barna-zöld pöttyös fülébe és birtokba vette. Így nekem maradt, az egyébként is csajos rózsaszín-kék pöttyös. Nem bántam, hisz rendszerint ebből iszok.

-Én csak olyat tartok. -válaszoltam könnyedén, s a filteres fiók felé nyúltam. Kivettem két erdei-gyümölcsöset és azokkal tértem vissza a pulthoz. Míg Harry a nappali felől eső részén foglalt helyet, addig én a konyha felől. A cukortartó már ott csücsült a pulton, hiszen mindig tartok ott is egy keveset.- És neked milyen volt a családdal? -jól érinthette a kérdésem, mert egyből szélesen elmosolyodott.

-Nagyon jó. Örültem, hogy láthattam a családomat és az unokatestvéreimet. Hiányoztak. -míg mesélt, addig mindketten elkészítettük teáinkat ízlés szerint- De sajnálom, hogy ott kellett hagynom őket.

-Mindig ilyen? -kérdeztem hirtelen- Tudod, mármint ott hagyni őket... -Harry bús szemekkel mégis mosolyogva bólintott.

-Igen, persze. Eleinte nehezebb, de majd megszokod. -kortyolt bele gőzölgő italába.

Néhány percig némán ültünk egymással szembe. Érezhetően kerültük a másik tekintetét. Míg én azért féltem felhozni a témát, mert a kómára emlékeztet, Harry pedig valószínű azért kerülte, mert kínos lehetett neki az incidens. Végül kénytelen voltam megtörni a közénk férkőző csendet.

-Ne haragudj a szilveszter estéért. -bocsánatkérésemre csak megersztett felém egy mosolyt.

-Te ne haragudj, amiért címlapra kerültünk... -szavaitól mintha villám csapott volna belém.

-Mi van? Hogy mondtad? -majdnem kiesett a bögre a kezemből, ezért jobbnak láttam stabil felületre helyezni.

-Hogy hogy nem tudod? -csodálkozott Harold- Minden magazin leközölte. -s e mondat hallatán, mint a gyalogkakukk úgy lőttem ki magam a szobámba, hogy megkeressem a laptopom. Elvettem az éjjeliszekrényről, bejelentkeztem és vártam. Megrökönyödve ültem le ágyamra, mikor végre betöltött a The Sun online oldala. A címlapon szerepeltünk, úgy, ahogy azt már Harry is említette. A szalagcím  durvább volt, mint a cikk mellé leközölt kép. Akkor kaptak le minket, mikor a taxihoz tartottunk kifelé és Harry segítőkészen megtartott. Csak most rémlett fel, hogy ennyire talajrészegre ittam magam... Szégyenérzettől vezérelve sütöttem le szemeimet, majd újult erővel megpróbáltam elolvasni a cikket. Többször meg kellett állnom, hogy felfogjam a hazugságok és fiktív történeteket, melyeket az újságíró oly bátran vetett papírra. Szemem sarkából azért észrevettem, amint göndör ismerősöm az ajtófélfának támaszkodva várja reakciómat. Azt írják le lényegében, hogy milyen jól megvagyunk és hogy már régóta egy párt alkotunk, csak még nem osztottuk meg a világgal. Még trükkösen egy benfentesre is hivatkoztak. Végére értem az írott szennynek, mert sajnos nem tudok rá szebb szót, és azonnal el is tettem a laptopot a közelemből. Döbbent arccal néztem Haroldra, aki szinte idegesen tördelte ujjait a küszöbön.- Durva, mi?

-Durva? -hőköltem meg az enyhe kifejezésen- Ezek paraziták! -háborodtam fel- A magánélet az egy szent dolog... Legalábbis annak kéne lennie... -immáron idegesen járkáltam a hajópadlón fel, s alá.

-Reméljük Lucas nem látta még... -ejtette ki halkan a szavakat, de tisztán csengtek a fejemben. A sokktól a lábaim kővé dermedtek, nem mozdultak semerre. A gondolat, hogy Lucas emiatt nem ad esélyt újra kettőnknek... Valahol megrémisztett... Hirtelen lerogytam ismét az ágyra, de Harry meg sem mozdult. Pedig majdnem félre ültem és akkor aztán koppant volna a hátsóm a padlón.- Figyelj, szerintem nem kell aggódnod. Nem hinném, hogy látta... -s mintha Isten jelet adott volna, megszólalt a mobilom. A szívem hevesen vert, majd kiugrott a helyéről. Reszketve kotortam elő a párnák közül a készüléket, és hatalmas kő esett le szívemről, mikor a kijelzőn Alex nevét pillantottam meg.

-Alex. -közöltem monoton hangon, mégis megkönnyebbülve, majd megnyomtam a fogadás gombot- Szia! Mi újság? -igyekszem lelkesedést vinni hangomba.

-Hali! Figyu, most szálltunk le a reptéren. Niall haza visz. Nem jössz át? -tért rögtön a tárgyra. A háttérből sikolyok hallatszódtak, ami arra adott következtetést, hogy már az autóban ülnek, de a rajongók még most is rabul ejtik őket.

-Most nem tudok, de mit szólnál a holnaphoz?

-Jó... Legyen. De mi dolgod van? Ugye nem dolgozol máris?

-Nem. Harry átjött ajándékozni. -válaszoltam természetesen, ámbár egyáltalán nem éreztem annak. Ekkorra azonban címlaptársam már nem állt az ajtómban. Ha jól hallottam, épp túlcukrozza a teáját.

-Oh. Gondolom láttad a címlapokat. -Alex hangja bizonytalanul csengett a vonal másik feléről.

-Igen. Akkor ezek szerint te is... -motyogtam orrom alatt szégyenkezve.

-Ki nem?! -s igaza volt. Belegondoltam, hogy Britannia egész területén, sőt az egész világon terjeng a képünk és ez az undorító pletyka. Tényleg undorító lenne? S mintha elvágtak volna, se nem hallottam, se nem láttam. Megállt körülöttem az idő. Minden olyan gyorsan történt... Hogy lehet ezzel együtt élni? Egyáltalán szeretnék ezzel együtt élni? Mit fog hinni Lucas? Mit gondol most Harry?- Hahó! Audrey! -barátnőm hangja zökkentett vissza mélázásomból.

-Itt vagyok... Öhmm... Holnap találkozunk, oké?! Szia! -s meg sem vártam, hogy elköszönjön. A telefont visszadobtam a párnák közé, s én is mellé feküdtem. Percekig feküdtem így, mígnem kopogásra figyeltem fel. Fejemen aprót mozdítva megláttam, hogy Harold ismét a hálószoba küszöbén álldogál zsebre dugott kézzel. Nem szólalt meg, de tudtam mit szeretne kérdezni.- Mindenki látta, úgyhogy esély sincs rá, hogy Lucas lenne az egyetlen ezen a bolygón, akihez még nem jutott el... -szóltam oda fejemet visszaejtve a párnára.

-Beszélj vele! Így is napok óta keresett téged. Nekem gyanús lenne, egy ilyen cikk után. -fejezte be végül, s idegesen hajába túrt- Jobb, ha megyek. -mosolyt erőltetett magára, kezébe vette ajándékát, amit ahogy látok már levetett, és a bejárat felé indult. Erőtlenül, de kikeltem és követtem őt, de csak a nappaliig jutottam.- Azért remélem, írsz, ha van valami fejlemény. -nézett vissza immáron az ajtóból. Aprót bólintottam, s már csak a csukódó ajtót néztem a kanapé tövéből.

 

 

 

xx

2.évad 33.rész - Különös Szilveszter

Audrey

December 31. - Csütörtök

 

-Mi a picsa... -szaladt ki a számon, amikor bentebb léptem a lakásomba. Minden csomag hangos csattanással a földre esett, ahogy a bőröndöm is hangosan eldőlt a parkettán.

Ijedten álltam a lakásom közepén és nem tudtam mit tegyek. Körbe-körbe néztem, keresve valamit vagy valakit, magyarázat reményében. A szívem rohamosan vert, a vérnyomásom az egekbe szökött, hogyha arra gondoltam esetleg betörtek hozzám.

Ugyanis rettegésemnek az oka egy versenyzongora. De nem akármilyen versenyzongora. Egy fehér, régi - talán 1980-as zongora. Némileg voltak sárgás foltjai, de ezektől eltekintve egészen tisztának nézett ki. Fogalmam sem volt, hogy került ide. A szobám és az erkélyajtó közötti részen helyezték el. Szerencsére volt bőven hely, így sem a falat nem sértette fel, sem a szabad ki-be járkálást nem akadályoztatta. Hogy a büdös francba került ide?

Nem tudtam mit kezdjek. Ott álltam lefagyva, mígnem megláttam egy borítékot a billentyűkön, ami egy szál - hervadozó - piros rózsa mellett hevert.


A borítékon semmi írás nem állt, így remegő kézzel nyitottam ki. Egy cetli pihent benne, majd mikor kihajtottam, hogy elolvassam, azonnal elejtettem. A papír a lábaim elé hullott, nyitva... Kezemet szívemhez szorítottam és azt hittem, menten elájulok.

-Megkésve, de boldog karácsonyt, Meseszép! -olvastam fel hangosan, miután felvettem a papírfecnit.

Rögtön a mobilom után kaptam. Kihúztam a zsebemből és a rendőrséget akartam tárcsázni. Ám akkor eszembe jutott valami. Simán ki tudtam nyitni a kulcsommal az ajtót. Tehát a zárat nem feszítették fel. Az erkély felől pedig lehetetlen lett volna behozni ezt a böhöm hangszert. Vagyis, aki ezt nekem szánta, annak... Van kulcsa hozzám! Uram atyám!

Így még rémisztőbbnek tűnt az egész. Ahelyett, hogy a rendőrséget hívtam volna, sorra hívtam a barátaimat, akiknek kulcsuk van a lakáshoz. Clarát, Alex-szet és Aident kihagyhattam, hisz róluk tudom, hogy nem voltak itt az elmúlt egy hétben. Vagyis az első személy a listán Charles és Patrisha volt. Az otthoni számukat tárcsáztam, amit néhány percen belül fel is vettek.

-Igen, tessék? O'Conell ház. -dörmögött a telefon végén Charles.

-Charles, szia, én vagyok az, Audrey. -hangom remegett még mindig, de próbáltam csillapítani magam.

-Szia! -örömmel köszöntött- Hogy vagy? Milyen volt otthon lenni?

-Jól vagyok, köszönöm... -vetettem egy pillantást a hátam mögött lévő zongorára, majd a kanapéra rogytam- Ööö... Nem jártatok véletlen nálam, míg nem voltam itthon?

-Nem. Miért? -tartott egy kis szünetet, majd mint a felismerés, újra felszólalt- Jaj, a csomag miatt kérdezed?

-Csomag? Akkor te tudsz róla? -döbbenten vártam a férfi válaszát, hisz sosem gondoltam volna, hogy köze van a titokzatos emberhez, aki Meseszépnek hív.

-Igen. Mivel elutaztál és minket hagytál meg kezesnek, felhívtak miszerint csomagod jött. Pár napja történt az egész, mi épp Wales-ben voltunk, így felhívtam Jennát, hogy menjen át és intézkedjen.

-Akkor felhívom őt is.

-Rendben. De mesélj, milyen volt? Nem jössz át? Négyig itthon vagyunk.

-Majd máskor, jó? Most inkább pihennék. Tudod, hogy nem szeretek repülni.

-Persze, megértem. Pihenj csak, majd beszélünk!

-Oké, szia! És üdvözlöm Patrishát!

-Feltétlenül átadom. Szia, Audrey!

Amint letettük, már meg is kerestem barátnőm számát és tárcsáztam. Ám nem jártam sikerrel. Egyből a hangpostára kapcsolt, így kénytelen voltam üzenetet hagyni.

-Szia. Hazaértem és... Egy zongorával bővült a lakásom bútorzata. Charles mondta, hogy te többet tudsz erről, mint ő... Hívj vissza, amint csak tudsz! Fontos! Puszi.

 

Félve pillantottam hátra a vállam fölött. Legszívesebben megcsíptem volna magam, hátha álmodok, de mindhiába. Nem álmodtam. Valóban állt egy nagy zongora a lakásomban. Bizonytalanul álltam fel és lépkedtem a fehér ülőkéhez. Lassan csiptettem hüvelyk- és mutatóujjam közé egy piros szirmot. Szélei érdesek voltak, de a közepe még mindig puha volt, és az illata még mindig érezhető. A rózsafejet és szirmait feltettem a hangszer tetejére. Még mindig rajtam volt a kabátom, s a csizmám is, sőt még a sapkámtól és a kesztyűmtől sem szabadultam meg. Finoman érintettem fedett ujjaimmal a billentyűket, lejátszva egy dallamot. Gyönyörű zene csendült fel, tiszta és mámorító. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy egy vadidegen üldözőtől kaptam ezt a csodát, s vele együtt minden bánatom szertefoszlott. Ahogy a selymes melódia átjárta a lakás minden egyes zugát, visszaverődve a falakról még hangosabbnak hallatszott. A lelkemet simogatta, melengette a szívemet és mosolyt csalt fagyos orrom alá.

Leütöttem a dallam utolsó hangját, majd nagyot sóhajtva lefejeltem a billentyűsort. A brutális ricsajtól megfájdult a fejem, de nem volt elég erőm ahhoz, hogy mozdítsak magamon. Az idegesség egész testemet uralta, a vér egyre gyorsabban száguldott ereimben, pumpálva a bennem rejlő feszültséget is. A zaklató gondolatára már a gyomrom is felfordult és legszívesebben mindent kiadtam volna magamból.

Végül sikerült valamennyire megnyugodnom és kicsomagoltam a bőröndjeimet. A szennyest rögtön a mosógépbe dobtam és elindítottam egy gyorsprogramot. Az otthonról hozott ajándékokat és amiket még Szent Estén kaptam az itteniektől, szépen elrendezgettem a polcokon, a megfelelő helyekre. Miután mindent kipakoltam ide-oda, megpillantottam a szobám sarkában néhány érintetlen tasakot. Nem kellett belenéznem, ahhoz, hogy tudjam mik vannak benne. A barátaimtól van, és mind Lucasnak szánták...

 

 

^^

Kedvetlenül jártam a belvárosi utcákat, kerülgetve a fiatalok tömegét. Hat óra volt még hátra ebből a napból, a hónapból, és egyszersmind az évből. Fekete szövetkabátomat szorosabban fogtam magamon, sapkámat lentebb toltam, mert hihetetlenül fáztam. Lehetett vagy -18°C, de még így is akadtak olyanok, akiket fűtött az alkohol. Emberek dűlöngéltek jobbra-balra, szitokszavakat kiabáltak vagy épp hangosan énekeltek. A szembe jövők közül, szinte mindegyiküknél láttam egy üveg szeszt. Már előre látom, mi lesz London utcáiból holnap reggelre...

Sokáig bolyongtam és bevallom már azt sem tudtam a város melyik részén jártam, vagy, hogy mennyire messze vagyok a lakásomtól. Annak viszont kifejezetten örültem, hogy megcsappant a lézengők száma. Addig róttam az utakat, mígnem valahogy egy bárban találtam magam.

Hangulatos zene dübörögte be az épületet. A falakat sötét faburkolat fedte, ahogy a talajt is. Halvány sárgás lámpafények világították meg az asztalokat és boxokat a fal mellett. A bárpult közvetlenül a bejárat mellett volt, amit egyből meg is céloztam. Fokozatosan léptem a pult felé, alaposan körülnézve, s egy pillanatra meg is álltam.

-Ne már... - nyögtem fel szinte fájdalmasan.

-Valami baj van? -a távolról jött hang felé fordultam, ami a pult mögött álló pincérlánytól származott. Tekintetemet elszakítottam a galériától, amihez egy vaslépcső vezetett, majd közvetlenül a lány előtt lévő székre felpattantam. A lány alig volt magasabb, mint a másfél méteres pult, amin sóskeksz pihent és egyéb rágcsa. Rövid fekete haja egy fiúéra emlékeztetett. Vékony pántos felsőt viselt, bő kivágással, mellyel minden férfi tekintetet mellére irányíthatott. Fel sem merült bennem, hogy fázna, hisz olyan forró volt a levegő a pub-ban, akár egy szaunában.- Kérsz valamit? -elvett egy poharat a háta mögül, de végig engem nézett.

-Valami erőset.

-Jim Beam? Vagy esetleg Finlandia? -kérdezte és mind a két italhoz megfelelő poharakat tartott kezeiben.

-Vagy esetleg mindkettő. -vetettem fel, de rögtön át is gondoltam- Mindegy, csak legyen mellé kísérő. Mondjuk víz. -közöltem, miközben levetettem kinti viseletemet. A hó olvadozva hullott kabátomról a földre, majd percekkel később már egy nagy tócsa közepén ültem. A lány elém rakott egy felespoharat, megtöltötte vodkával és mellé egy vizespoharat tett, víz nélkül. Kérdőn pillantottam rá, már majdnem szóltam, hogy hiányzik valami, amikor megtöltötte a poharat.- Ez mi? -emeltem fel a zöld folyadékkal telt üveget. Beleszagoltam, de még így sem tudtam minek beazonosítani.

-Kiwi üdítő. Szénsavas. Ezzel könnyebb lesz felönteni a garatra, mint a vízzel. -mosolygott rám, majd magának is öntött az üdítőből. Nem vártam meg, nem koccintottam vele, csak lehajtottam az erős italt és kortyoltam egyet a keserű kiwiből. Egy fintor kúszott számra a két íz egyvelegétől. Vállam fölött hátranéztem, egy újabb pillantást vetve a galériára.

-Még egyet. -közömbös hangom alig ütötte meg a mércét, de már kaptam is a következő felesemet. Gyorsan csúszott végig torkomon, végigmarva nyelőcsövemet. A lánynak igaza volt, hatott a kiwis cucc. Sokkal jobban elvette az ízét a vodkának, de egyszerre jobban ki is emelte. Nem értettem ezt, de nem sokat törődtem vele. Intettem még egyet a pincérnek, aki szorgosan újratöltötte az üres poharat. A harmadikat ittam és nem volt kedvem megálljt parancsolni sem magamnak, sem a kedves pincércsajnak. Hátat fordítottam neki, kezembe vettem a felest és azt a néhány embert néztem, aki rajtam kívül igénybe vette a szolgáltatásokat. A zene magával ragadta a fesletten öltözött lányokat, míg a pasijaik csak úgy csorgatták a nyálukat utánuk. Bár nem tudom, hogy valóban a pasijaik voltak-e, de ez lényegtelen is. Pár idősebb férfi ült fennt a galérián, hangosan nevetgéltek és iszogattak. Számhoz emeltem a poharat, lehörpintettem és szemem könnybelábadt. A belülről feltörő kínzó fájdalom mart, látásom elhomályosult és igencsak türtőztetnem kellett magam, nehogy elbőgjem magam. Kezemben a pohárral intettem egy újabb körért.

Egymás után gurítottam le a Finlandiákat, melyek segítettek megszabadulni a problémáktól és egyben a gátlásaimtól is. Egyre hangosabb volt a hangom, sokak tekintete rám iránylott, ahogy táncoltam a többi szilveszteri lotyóval. Még egy képet is csináltunk a csajokkal, ami azonnal ment is fel Twitterre egy rövidke szöveggel - idézve az Auburntól -: You can be the vodka and I can be the chaser. A hangulat csak hatalmasodott. Ekkorra már a pub címét és elhelyezkedését is tudtam. Egyre többet és még többet ittam, bár Katie - mint kiderült neve is van a pincérlánynak - nem örült ennyire ennek. Mindegyik "következő kör" felszólalásomnál baljósan ingatta a fejét és nem is akart kiszolgálni. Végül megoldottuk és a helyes srácok az egyik boxból meghívtak. Jócskán volt már bennük is alkohol és az ítélőképességem híján, boldogan elfogadtam az ingyen italt.

Nagyon jól éreztem magam. Komolyan, minden bánatomat magam mögött hagytam, nem gondoltam a holnapra, nem gondoltam a tegnapra és, ami a legfontosabb: nem gondoltam a mára. A fiúk felkérték a lányokat táncolni, míg engem ott hagytak egyikükkel. Nem merem biztosra mondani és talán totál más a neve, de én Chris-re emlékszem. Na, szóval Chris-szel öntöttük magunkba a feleseket, mikor a táncolók közé vezetett. Épp Demi Neon Lights száma dübörögtette a hangszórókat. A testem átvette a kontrollt és kihívóan táncoltam a sráccal. Fenekemet ide-oda ráztam, míg Chris olyan közel tartott magához, hogy éreztem tarkómon a leheletét. Mikor a dal lassabb részhez érkezett, Chris kezei a csípőmön pihentek, míg én a magasba emeltem mindkét karomat. Testünk egyszerre mozgott, szinte összepréselődtünk. Miután vége lett a számnak, mosolyogva elnézést kértem és friss levegő ígéretében kirohantam az utcára. Előkotortam zsebemből a mobilomat és tárcsáztam.

-Boldog új évet! -kiabáltam bele, mire Clara jót nevetett.

-Még nincs új év, Audrey! Részeg vagy? -kérdezte nevetve. Hallottam a háttérből szűrődő zenét és a családtagjainak hangját.

-Én? -csuklottam- Egyértelműen nem. -felröhögtem- Szeretlek! Nagyon hiányzol! Nem jössz át ide? Sokkal jobb a hangulat. -vetettem fel, hátha igent mond és közösen bulizhatnánk- Hívjuk át Alexet is!

-Hát, te megőrültél. Spanyolban vagyok, elfelejtetted?Alex pedig Írországban Niallel! -hangja komolysággal volt teli- Hívj egy taxit és menj haza! Egyáltalán Lucas, hogy engedhette, hogy ennyire seggrészegre idd magad?

-Oh, Lucas! -vidulva ismételgettem nevét, miközben a pub előtt járkálgattam a hóesésben és szál rövid ujjú felsőben- Lucas, az én Lucasom... Ugye milyen rendes fickó? -szétterpesztett lábbal bámultam fel az égre, amikor sikerült megállnom valamennyire stabilan.

-Igen, az. De Audrey, azonnal menj haza. Kérlek! -mondta teljes komolysággal.

-Jó, jó. Indulok. -forgattam szemeimet anyáskodására. Mintha nem tudnék vigyázni magamra.- Csáó Belló! -s ezzel megszakítottam a hívást.

Próbáltam Alexet is elérni, azonban ki volt kapcsolva. Kár, pedig neki is el akartam mondani, mennyire ferge... Most figyelj... Tegesen érzem magam! Fagyosan, de jókedvűen sétáltam vissza a tömeghez, vagyis leginkább Chrishez. Hatalmas vigyorral nyugtázta, mikor mellé szegődtem az asztalnál és ittam egy korty kiwit. Órámra néztem és meglepve láttam, hogy negyed tizenkettőt mutat. Bő negyven perc és ünnepélyesen is új évbe kezdünk.

Chris folyamatosan flörtölgetett velem, ami különösen ínyemre volt. Kócos rövid, szőke tincsei a zselétől felfelé ágaskodtak, s ahogy elnéztem, nem csak ott ágaskodott. Incselkedően végigsimítottam karján és visszahúztam a parkettre. Karjaival szorosan átölelt, tarkójánál összekulcsoltam kezeimet. Szép ritmusosan táncoltunk, kéjesen egymáshoz simulva. Tetszett, hogy bejövök neki. Felingerelt annyira, hogy már azt is elfelejtettem ki az a Lucas. Az meg pláne tetszett, hogy nem nyomult. Csak óvatosan megközelített. Akár a vad az őzikét. Ám a szám végén könnyed csókot nyomott nyakamra. Zavarban voltam és egyáltalán nem tetszett cselekedete. Lágy mosolyt küldtem felé, majd igyekeztem elhagyni a teret, hogy a mosdóba mehessek. Azonban szemeim összeakadtak egy ismerős szempárral és mintha elvágtak volna, úgy rohantam oda hozzá és estem karjaiba.

-Imádlak! Jöttél velem bulizni? -csipkedtem meg piroskás arcát, mikor elengedtem.

-Nem. Eleget ittál már. -hangja kemény volt, szemei szikrákat szórtak. Kezében ott tartotta táskámat és kabátomat.

-De olyan jól érzem magam! -nyafogtam, mint egy kislány, aki nem kapta meg a játékot, amit kért.

-Örülök, de látszólag túlzásba vitted. -kiegyenesedett és felém nyújtotta a kabátomat- Gyere, hazaviszlek. -egyáltalán nem akartam elmenni még. Durcásan hátra léptem egyet, de ő csak forgatta szép szemeit, amiken már így is látszott a testében felgyülemlett alkohol mértéke.- Ne csináld! -kérlelt kedvesebben.

-Egy táncot kérek. Utána mehetünk, ha ennyire szeretnéd. -kacsintottam rá. Nagy sóhajtva ledobta a mellette lévő székre a cuccaimat és rádobta sajátját. Fekete passzos nadrágjába bele volt tűrve fekete ingje.- Sármos vagy. -mondtam ki hangosan és végignéztem rajta. Egy halk kucogást elfolytva terelt hátrafele.

Újabb pörgős szám kezdte megadni a hangulatot. Kacsóimmal nyakát körbeöleltem, míg nagy lapát kezeivel végig-végig simított hátamon. Megnyugtató érzés volt és végigjárt a borzongás. A hangulat fokozódott, a levegő forrósodott, és a távolság csak csökkent. Fejemet mellkasára hajtottam, szemeimet becsukva tartottam. Minden egyes lélegzetnél orromat átjárta a mentol illata, ami rágójának volt köszönhető. Szorosabban ölelt és kísértetiesen hasonlított a helyzet az előzőre, amit Chris-szel éltem át. Ám mikor Ő csókolt a nyakamba, egész testemben libabőrös lettem.

-Harry... -sóhajtottam fel még mindig csukott szemmel.

Ekkor, mintha kitisztult volna feje és távolabb húzódott. Hátamról elvette kezeit, de ugyanakkor vállamat körbeölelte velük, állát pedig fejem búbján pihentette. Kényelmességi okokból, és csak is azokból, kezeimet lecsúsztattam derekára és úgy táncoltunk tovább.

-Annyira hülye vagy. -jegyezte meg rekedtes hangján. Mélyről jövő nevetése csilingelt fülemben. Válaszra sem méltattam, helyette jól eső nevetés rázta testemet. Még, hogy én vagyok a hülye?

Szavamon fogott, s amint véget ért a szám, már húzott is a kijárat felé. Persze gyors magunkra kaptuk a kabátokat. Harry rendezte a fogyasztásomat, s mikor átnyújtott Katienek hetven fontot a szemem duplájára nőtt. Drága mulatozás volt ez...

A hűs levegő ébresztően hatott rám és kicsit rosszul is lettem tőle. Harry egyből egy taxiba tuszkolt, ami a járdaszegély mellett parkolt. Miután beszállt ő is, bediktálta az én címemet, majd az autó már indult is. Kótyagos fejem jobbra-balra ingott, testem elernyedt, s nehéz buksimat Harold vállára ejtettem. Szemeim automatkusan lecsukódtak az út zötykölődésétől. Sokszor meg-megálltunk menet közben. Fogadni mertem volna - így elnehezült szemhéjakkal is -, hogy nem csak a piros lámpák miatt. Egy-két dudaszó beszűrődött az autóba, és akadt olyan is, hogy percekig nem mozdult semerre a jármű.

-Hová megyünk? -ásításom elnyomta kérdésemet, de Harry biztosan értette, mert válaszolt rá.

-Haza viszlek.

-Jaj, ne már! -nyafogtam, de szemeim meg sem rezzentek- Én még bulizni akarok!

-Nem, te most haza mész. -erősködött. Éreztem, hogy teste megfeszült, mereven ült mellettem.

-De így nem fog senki megcsókolni éjfélkor! Menjünk vissza! -nyaggadtam tovább, felnézve lapos szempilláim alól.

-A sárgaföldig ittad magad. Nem mész vissza. -hangja parancsolóan nyugodt volt, kezeit egybefűzte ölében.

-De akkor nem kapok új évi csókot...

-Ez csak egy új év. -szólt közbe.

-De az én újévem is és én a csókomat akarom. -jegyeztem meg dacosan.

-Ah... -éreztem, ahogy hitetlenkedve ingatja fejét- Miért ennyire fontos ez a hülye csók?! -hangja felháborodottnak tűnt.

-Mert még sosem csókolóztam újévkor. Nálunk nem hagyomány... És végre itt vagyok egy olyan országban, ahol így köszöntik és részese akarok lenni! -dobbantottam egyet lábammal, akár egy kisgyerek.

Nem szólt többet Harry, így csendben utaztunk a lakásomig. Jó sokára szálltunk ki a taxiból. Ha Harold nem segített volna ki, tuti felbukok a saját lábamban. Míg Harry szentségelt, én ezen is jót nevettem.

-Itt várjon! -hallottam hátam mögül Harryt, amint utasítja a sofőrt, hogy ne mozduljon sehová. Táskámból valahogy sikerült előhalásznom és bedugnom a lyukba a kulcsot. Harry szorosan követve szökellt fel velem az emeletemig. Megálltam az ajtómnál és harmadjára ki is nyílt előttem. Bárgyú mosollyal az arcomon megpördültem tengelyem körül és a felém magasodó férfira néztem. Harry lazított testtartásán, bal kezével nekitámaszkodott az ajtókeretnek, másik pedig csak úgy lógott teste mellett. A sötét folyosón alig láttuk egymást, csak a lakáson átnyúló fénycsóvák itt-ott megvilágítottak egy-egy sötét foltot. Így volt az, hogy láttam Harryt, amint karórájára vetett egy pillantást és szélesen elvigyorodott.

-Mit somolyogsz? -kérdeztem felszegett állal.

-Semmit. -vigyorgott tovább, majd hangos kiabálásra lettünk figyelmesek.

-5... 4... -zengte körbe az utcát a visszaszámlálás, amibe én is besegítettem.

-3... 2... -s az egyet már nem sikerült kimondanom. Harry közelebb hajolt hozzám, lógó kezét farmerzsebébe dugta, míg a másikkal ugyanúgy megtámaszkodott. Vészesen közeledett, orra érintette enyémet. Végig borzongott rajtam a hideg, amint ajkait enyém ellen nyomta. Hosszú, hosszú másodpercekig hagyta édes, pirosló száját enyémen. Nem csók volt ez, inkább egy hossúra nyúlt puszi a számra.

-Boldog új évet! -suttogta ajkaimra, miután elszakadt tőlem. Ha lehetséges volt, akkor még az előzőnél is bugyutább vigyor terült el arcomon.

-Most már biztos az lesz.

-Nekem is. -nevetett fel serényen, s ujjaival átszántott kócos haján- Jó éjszakát, Audrey! -mondta még utoljára, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

 

 

^^ 2016. Január 1. - Péntek

Mondanám, hogy madárcsicsergésre ébredtem, de hazudnék. Kibaszottul fejfájásra ébredtem. Megmozdítani a fejemet egy centire is kellemetlen volt. A sajgó, villámként lecsapó nyilallás kínzásként ért. Egyből fejemhez kaptam és próbáltam felülni az ágyban. Ágy... Hogy kerültem ide? A gondolkodás is megeröltető volt, de kénytelen voltam felidézni a történteket. Végignéztem magamon és meglepve tapasztaltam, hogy teljes harci díszben feküdtem a paplan alatt. Annyira részeg lettem volna, hogy még ez sem sikerült? Próbáltam emlékezni... A pub megvan és az is hogy rengeteget ittam... De utána... Volt valami csávó... Meg egy másik, meg még több. Aztán táncoltam, azt hiszem és jött...

-Harry! -mondtam ki hangosan- Basszus, basszus, basszus! -csengett a vészjelző a fejemben, amikor bevillant a csók- A rohadt életbe!

 

 

 

xx

2.évad 32.rész - Családi légkör

Audrey

December 28. - Hétfő

 

Még csak három napja vagyok itthon, de már két tucat családtaggal találkoztam. Tegnap előtt, amint hazaértem, már mentem is mamához, mert ebédet főzött nekünk. Mindenki ott volt. Olyan jó érzés volt a szerető családommal lennem, és, hogy mind örülnek a viszontlátásnak. Anya és apa, na, és persze mama is sírva öleltek magukhoz, mikor megláttak. A régi viskóban terjengett a töltöttkáposzta illata. Habár nem vagyok odáig érte, most valahogy mégis örültem neki. Azt jelentette: itthon vagyok.

A rokonok általi karácsony és, hogy végre mind együtt vagyunk, felemelő érzés. Körbe ülni az asztalt, beszélgetni, és mindeközben falni a finom falatokat... Leírhatatlan és megfizethetetlen. Tegnap a közeli családi barátokkal ünnepeltünk. Minden fantasztikus volt: a hangulat, a beszélgetés és a sütemények is. Rengeteget meséltek, kivel mi történt. Mint kiderült, egyik régi ismerősünk megnősült, a másik pedig kisbabát vár. Csupa családalapítás... S ez eszembe juttatta Lucast. Hogy talán nekünk is lesznek gyerekeink... Vagy talán soha többé nem látjuk egymást... Mind a két verzióba nehéz volt belegondolni, sajgott a szívem mindkét gondolat miatt. Az elválás nehéz, főleg akkor, ha szeretjük egymást, mégis mások a céljaink. A gyerekek elképzelése, a tervezés pedig csak olaj a tűzre. Szeretnék családot, sok gyermeket szülni, de honnan tudhatnám, hogy ez lenne a helyes?! Honnan tudhatnám, hogy Lucas a megfelelő személy?

De, mintha csak rendőrségi vallatáson lettem volna, úgy röpködtek a kérdések az életemről. Szóval, akárhányszor új embert láttunk, aki kérdezett rólam, vagy esetleg Claráékról, mindig elhadartam röviden a sztorinkat. Naomiék is meglátogattak minket. Imádtam azt a napot, mikor végre olyan ember vett körül, aki tudott rólam mindent, vagyis azt, hogy mi van velem mostanság. S ha még az kevésbé volt érdekes, hogy újra és újra el kellett mondanom a történéseket, az már inkább mókásabb volt, hogy tértem vissza a magyar nyelvre. Volt ahol meg-megbotlott a nyelvem és angolul akartam folytatni, de végül észbe kaptam. Tehát visszarázódni a régi közegbe igenis nehéz. Baromira nehéz!

Mivel mára nem volt beígérve semmilyen rokon sem, így fogtam magam és felhívtam Zolit. Anyáék persze hevesen ellenkeztek, hogy hagyjam pihenni a ,,Doktor urat"... Még most sem nagyon akarják felfogni, hogy nekem Zoli igenis nem csak orvos, hanem barát is. Szóval - elfelejtve a családom egyéni véleményét - felhívtam drága barátomat és egyeztettünk időpontot. Most itt ülök a nappalijában, várva, hogy elaltassa négy éves kisfiát.

-Itt is vagyok. -jön a hang mögülem, majd már mellettem is terem az asztalnál. A konyhában telepedtünk le egy kávé mellett. A felesége, Erika, most oda van a nagyszüleiért, hogy áthozza őket estére. Míg leült a helyére, addig én tovább szürcsölgettem a feketémet.

-Elaludt?

-Igen. Nagy nehezen. -fujtatott egy nagyot- De, hol is tartottál? -tér vissza előző témánkra.

-Ott, hogy végül tök jól összehaverkodtam Harryékkel. -összegeztem az elmúlt pár óra lényegét.

-És most már nincs semmi feszkó közöttetek? Semmi harag a másik irányába? -kételkedően nézett rám Zoli barna szemeivel.

-Száz százalék! -vágtam rá azonnal- Semmi bajunk egymással, sőt még... -hallgattam el hirtelen.

-Sőt még mi? -kérdezett vissza, míg lehörpintette csészéjének tartalmát.

-Elmondtam neki valamit, amit senki más nem tud. -barátom kétségbeesett arckifejezéssel nézett vissza rám, sejtve, hogy még előtte is titkolok valamit- Lucas megkérte a kezemet. -amint kiejtettem számon ezt a mondatot, Zoli szemei kitágultak.

-Nemet mondtál? -alig találta hangját, kicsit még köhögött is.

-Ahogy mondod. -bólintottam- Nem voltam képes igent mondani.

-Szereted?

-Persze, hogy szeretem. -tekintetünk összeütközött, amint felnéztem az üres csészémből. Újra felötlöttek bennem a gondolatok, melyek csak Lucas körül kószáltak.- De olyan hamari, nem? -ráncoltam szemöldökömet, mintha tőle várnám a megoldást.

-Annak érzed? -jött a következő kérdés és már tudtam, hogy nem mint barátok társalgunk egymással. Zoliból előtört a pszichológus, aminek most örültem.

-Igen, annak. -vallottam be neki is- Egyébként meg Lucas egy nagyon kedves férfi. Sokkal jobb, mint az eddigiek. Mármint érted... -magyarázkodtam- Vele jól érzem magam.

-Mennyire jól?

-Hogy hogy mennyire? -értetlenkedtem- Nagyon. De ez nekem sok volt így hirtelenjében.

-Nem terveztél vele előre? -Zoliból csak úgy dőltek a kérdések, le sem tagadhatná mivel foglalkozik.

-De. Csak nem a gyerekeket... Olyanokat terveztünk meg előre, mint például, hogy mit csináljunk a következő hétvégén, vagy kinél töltjük az estét... Honnan rendelünk kaját a heti akciófilm-sorozatunkra. Nem azzal foglalkoztam, hogy milyen lesz az esküvőnk! -hangom megemelkedett a mondanivalóm végére.

-Szóval akkor nem is tervezted az esküvődet képzeletben, mint a többi nő a világon?

-Viccelsz? -nevettem fel nyugodtabban- Már mindent tudok. Már a ruha stílusát is kiválasztottam. -velem együtt mosolygott Zoli, majd felállt és mindkettőnk csészéjét a mosogatóba tette.

-A helyszín is? -nézett vissza háta fölött, de csak egy pillantással illetettt.

-A helyszín a vőlegény származásától függ.

-Szóval, ha tegyük fel... -fordult meg, így szemben állt velem. Kezeivel a mosogatópultnak támaszkodott és gondolkodni kezdett. Már az ismerős mondatkezdés hallatán tudtam hová akar kilyukadni.

-Igen, ha Lucas lenne a vőlegényem, akkor lenne egy szertartás Londonban is. -szóltam közbe.

-Is? -kérdezett vissza újból, miközben elfoglalta helyét újra mellettem- Itthon is tartanál egyet?

-Gondolom igen. Vagy nem tudom... -könyököltem az asztalra mélázásom közben- Lehet nem. Ha nagyon szeretném az illetőt, akkor egy magyar papot átrepültetnék Britanniába és ott, a család jelenlétében megeskedhetne.

-Így kézeled el? -hangja ezúttal együttérzőbben csengett.

-Igen. Ez a legvalószínűbb egy ilyen helyzetben.

-És vele képzeled el? -jött a kérdés, amire valahol lelkem mélyén tudtam a választ. Valahogy mégsem jött ki a számon semmi. Hosszú percekig csak bámultam magam elé, mígnem Zoli megelégelte.- Volt, hogy belegondoltál és megjelent előtted a közös jövőtök lehetősége?

-Igen... -hangom alig hallható volt- És gyönyörű családunk lenne...- vallottam be, most először magamnak is hangosan. Szemhéjam alól félve felnéztem a csöndben ülő pszichológusomra. Arcán lágy mosoly pihent.- Mit gondolsz?

-Őszintén? -ebből a kérdésből már érezhető volt, hogy átcsapott barátnak a jelenléte. Mosolyogva bólintottam és vártam.- Szerintem szereted annyira Lucast, hogy merj kockázatot vállalni. De félsz a változástól. Kis lépésekkel kell előre haladnotok ebben a kapcsolatban, akárcsak az életedben. Ha együtt akartok lenni, akkor legyetek, de meg kell beszélnetek a félelmeidet.

Bölcs tanácsát a telefonom pittyegése szakította félbe. Zoli szélesen vigyorogva nyugtázta, amint idegesen kotorásztam a táskámban keresve azt a nyamvadt telefont. Végül a százas papírzsebkendő csomagjában találtam rá. Feloldva a billentyűzárat, apró mosoly jelent meg orrom alatt. A kép, ami elémtárult a kis képernyőn örömmel töltött el. Harry küldte. Az édesapjával boldogan néznek a kamerába az otthon meleg falai között.


Boldog karácsonyt mézike! :D Hogy telnek a napok? Mint látod, apával a szokásos módon elvagyunk! Üdvözöl és reméli, hogy egyszer találkoztok.. Ami fura mert még egy barátomnál sem említett ilyet (már aki nő) szóval lehet fel akar szedni téged :P Nyugi, csak viccelek! Áll még a 3-a? Üdvözlöm a csajokat és a családot! Ui.: Mit csinálsz épp?

 

Nem tudom megmondani miért, de az első gondolat, ami eszembe jutott a kép láttán az az, hogy Harry igazán hasonlít Desre. Leginkább a szemük, amiről felismerhető apa és fia. Tudom milyen, ha elveszít az ember valakit, ezért örülök magamban annak, hogy a válás ellenére is ilyen jó kapcsolatot ápolnak. Harry mesélte, hogy ritkán adódik alkalom, hogy vérszerinti apjával együtt tölthetik az időt. El szokott menni egy-egy nagyobb fellépésére, de mégsem ugyanaz. Valahol ezen a szinten, ugyanolyan vagyok, mint Ő. A családot alig látom, félévente járok haza, s hiába tartom a kapcsolatot velük telefonon, az nem hozza vissza azt az érzést, hogy minden rendben van így. Néha borzasztóan hiányoznak, néha pedig úgy eltelik az idő, hogy azt sem tudom, milyen hónapot írunk. Ugyan furcsának találtam a semmiből jövő megszólítást, de nem tettem szóvá, hisz egyszeri esetnek tekintendő. Legalábbis nagyon remélem.

-Lucas? -nyújtóztatta nyakát Zoli, hátha ki tudja lesni mosolyom forrását.

-Nem. -mondtam, míg a választ pötyögtem vissza a srácnak- Harry küldött képet. -toltam kíváncsi szemei elé, amik kicsit elkerekedve néztek rám a kép után.

-Ilyen jóban vagytok, hogy az ünnepek alatt üzengettek?

-Igen, mondtam, hogy minden oké közöttünk. -nyugtattam meg- Képzeld felvetette, hogy ajándékozzuk meg egymást. -jutott eszembe- Tényleg, még ajándékot kell vennem neki! -befejezve a mondatot, amit begépeltem, a telefont felemeltem és közelebb húzódtam Zolihoz- Mosolyogj! -széles vigyort öltött arcára, ahogy én is és már villant is a vaku. Az üzenetet a képpel együtt küldtem el Harrynek.


Nektek is boldogságos karácsonyt Harry! :) Igen, látom, jól telik a pihenőd. Apukád pedig biztos rendes, de most megijesztettél a gyanúddal :D Remélem nem akar rám hajtani, mert nem épp az esetem... :D Én sem unatkozom, az egyik barátomnál vagyok látogatóban, Zolinál. Magyar név, meg se próbáld kiejteni, nem fog menni :P És igen, áll még a 3-a. (csak hogy lásd, tényleg nem vagyok magam alatt küldök képet, jó vigyorgósat) Jó legyél!

 

-Most ezt el akarod küldeni neki? -csodálkozva nézte, amint hevesen újra pötyögésbe kezdtem.

-El is küldtem. -emeltem tekintetemet fel rá.

 

 

Alex

A ház a megszokott csendjében állt, üresen. Apáék kimentek a busz elé, ami a rokonok seregét szállítja egyenest ide. Vagyis nem egyenest, előbb le kell szállniuk a megállóban. Semmi kedvem ehhez. Nem vagyok egy ünneplős fajta, soha nem is voltam. Az én kis csaádom nagyon még a szülinapokat és a névnapokat sem ünnepli. Amúgy sem tudnám megjegyezni. Ezért is jó az, hogy Angliában nincs névnap. Bajban lennék, hisz a magyart sem tudom fejben tartani, nem hogy még az idegen kiejtésűt.

S mindhiába, most sem úgy sikerült a karácsony, ahogy szerettem volna. Anyám sajnos - mint mindig - dolgozott. A gyár, ahová minden nap bejár, hogy kidolgozza a belét is értünk, kitalálta, hogy most karácsonykor is üzemelnek. A pünkösd és a húsvét még elmegy, hisz tudom és megértem, az ünnepek a leghúzósabbak. Szerintem mondanom sem kell, hogy a cég külföldi és ennek okán agyon hajszoltatják a beosztottakat. Ezért sem szeretek itthon lenni. Igen, ez valószínű durván hangzik, de így gondolom. Sokkalta jobban szeretnék most is a barátaimmal lenni, de nem lenne fair. Félre értés ne essék, imádom a szüleimet, nagyon hiányoztak, hisz több mint hét hónapja nem lehettem velük.

De hiányzik a nyüzsgés, a hűs szél - bár mondjuk abból itt is van elég - vagy például a reggeli pörkölt kávé illata, az utcán a rohanás és a kedvesség. Az itthoniak nem épp a segítőkészségükről híresek. Mit ne mondjak, nem is Magyarország lenne... De lényegtelen a haza, mikor a család ölelő karjai vesz körül. Mindannyian nagyon vártak engem. És most én várom őket. Egyedül a megterített asztalnál.

A legjobban azt várom, mikor csörren meg a telefonom. Niall megígérte, hogy felhív ma is, ahogy azt tegnap is tette. Nagyon édes srác, zabálni való! Izgatott leszek már csak a gondolattól is, hogy együtt, közösen töltjük az új esztendő első perceit! Én, Niall Horannel! Egyszerre tudnák sikítani a félelemtől és az örömtől. Teljesen olyan, mint mi, normál emberek. Hagyta, hogy megnyíljak neki, és ezt kölcsönösen is visszakapta. Szerintem elmondhatom magunkról, hogy nagyon jó barátok vagyunk!

 


Clara

Spanyol Karácsony! Ez az, ami leginkább hiányzott. Mégis minden évben csak egyszer van. Viszont öröm az ürömben, hogy az egész Ambrose család hazatér, vissza az ősi szülőföldre. Ez almúlt napokban csak a szűk családi légkörben voltunk Aidennel, akit mellesleg mindenki örömmel fogadott. Ez így volt ma is, amikor meglátogattuk a dédmamámat, Terézt. Az öreg dimbes-dombos hegyen lévő házacska minden spanyolos beütéssel díszesen fel volt szerelve az ünnepekre. A dédi már majdnem a 90-et tapossa. Szó szerint, mivel az öreglány olyan, akár egy gyerek. Szemei sajnos már nem funkcionálnak olyan jól, de a beszélőkéje semmit sem változott az évek alatt. Széles mosollyal arcomon kopogtattam párat a kék ajtón, majd amint benyitottam felcsendült a szélcsengő, amely közvetlen az ajtóhoz volt felfüggesztve. Örömmel töltött el a csillingelő hang, s eszembe jutott az emlék, mely hozzá fűz. Gyerekkoromban akárhányszor meghallottam ezt a hangot, berohantam a mama szobájába és felugrottam az asztalra, ahol épp a palacsinta készült. Régebben sűrűbben utaztunk haza, s olyankor mindig kedveskedett nekem Teréz.

-Que sorpresa [Micsoda meglepetés!] -köszöntött minket dédmamám, mikor meglátott bennünket a szobája küszöbén. Anyáék mögöttünk jöttek, s csukták be az ajtót, hogy bent maradjon a meleg.

-Mit mondott? -suttogva karolt át Aiden, ahogy bentebb lépkedtünk.

-Csak örül nekünk. -mondtam rá sem nézve, s egyből a dédi karjaiba rohantam.- Como estas, mamá? [Hogy van, mama?]

-Estoy feliz! [Boldog vagyok!] -alaposan megszorongatott, majd szokásához híven, ahogy minden családtagot is, homlokon csókolt kétszer. Miután elengedett, tekintete mögém keveredett. Csodálkozva fordultam hátra, s szinte már meg is feledkeztem kísérőmről.

-Mamá, él Aiden. [Mama, Ő itt Aiden] -vontam közelebb magamhoz a srácot, aki mintha kicsit megszeppenve figyelte a történéseket. Nagyon izgatott voltam a dédi reakciójától. Tudni illik, tipikusan az a kritikus fajta, de a legjobbat akarja számomra. Látni fogja, hogyha boldog vagyok valaki mellett és arra áldását is fogja adni.

-Como estas, Aiden? [Hogy van, Aiden?] -Teréz ülve maradt, de kezét nyújtotta barátomnak, aki visszafogottan elfogadta azt.

-Mit mondott? -válla fölött visszapillantott rám, várva, hogy kisegítsem.

-Azt kérdezte, hogy vagy. -Aiden válaszként bólintott, így én fordítottam a dédinek. Eleinte a homlokát ráncolta az öreglány, majd olyat tett, amin még anyáék is meglepődtek.- Dios mío! [Te jóságos ég!] -szaladt ki a számon, szinte abban a pillanatban, ahogy a dédi ajkai elváltak Aidenétől.

-Lo que un chico guapo [Milyen jóképű fiú!] -mosolygott szemtelenül Teréz és párszor barátságosan arcon pofozgatta barátomat. Aident még sosem láttam így elpirulni. Sőt, ha jobban belegondolok még egyszer sem láttam elpirulni... Szóval, ahogy észrevehető, nem csak Aiden arcára ült ki a sokk.

-Ez... Ezt most hogy értsem? -vonult vissza mögém a srác. Hangja a légy zümmögésével volt egyenlő, de mégis érthető volt.

-Úgy, hogy a drági dédim, ha örökbe fogadhatna, megtenné. -mosolyogva magyaráztam még mindig az öreglányt nézve, majd Aidenre emeltem tekintetem- Gratulálok, befogadott a családba! -egészen közel hajoltam hozzá, s mielőtt megcsókoltam volna, alaposan letöröltem a szájáról a mama rúzsát.

 

 

 

xx

2.évad 31.rész - Első közös Karácsony

Audrey

December 24. - csütörtök

 

Hogy is lehetne ennél szebb ünnep az évben?! Az emberek kedvesek, jó kedvűek, lelkesen várják a családtagokat. Legalábbis többségük. Én mindenképp örülök, hogy haza utazhatok és kellemesen eltölthetem a karácsonyt a szüleimmel és a bátyámmal. Elvileg pár nap múlva Naomiék is csatlakoznak hozzám, hogy az egész család együtt legyen. Minden évben, ez az egyetlen alkalom, mikor valóban együtt ünnepelünk. Ők Skóciában, míg anyáék Magyarországon élnek, és ez nagyban akadályozza a kapcsolattartást.

Ünnepi hangulatban térek magamhoz a feldíszített lakásomban. A sok munka mellett azért hagytam időt arra is, amit szeretnék csinálni. Ilyen volt például a vásárlás, az ajándékok szép becsomagolása, a lakás 15%-ának feldíszítése. Nem vagyok az a nagy ünneplős típus, de a díszeket ilyenkor sosem hagyom ki. Megalapozza a hangulatomat. Bár karácsony reggel általában mogorván állok neki az egész napnak, mert egyszerűen a bátyám sajátos humorát nem tudom mindig tolerálni, mégis úgy érzem a díszek segítenek átszellemülni. Ezt szeretem a legjobban, a díszítést. Sajnos idén nem szántam rá magam, hogy vegyek egy fenyőfát. Egymagamnak felesleges. És amúgy sem leszek itthon az ünnepek alatt. Vagy hát... Még gondolkozok rajta, hogy az új évet hol töltsem. Alex Niallel tölti a szilvesztert valami buliban, Írországban. Engem is hívtak... Rosszul mondom, MINKET is hívtak. A MI alatt itt Lucast és magamat értem. Szolidan visszautasítottam. Még most sem tud senki a történtekről, sem arról, hogy jelenleg külön vagyunk.

Külön... Olyan fura kimondani. Maga az, hogy szüneteltetjük a kapcsolatunkat, a szerelmünket... Felér egy kínzással. Legalábbis nekem biztos. Leginkább azért, mert lelkileg teljesen leszedált a döntés és a maga után vont következmény. A magány. Kimondhatatlanul magányos vagyok. Hozzászoktam Lucashoz. Hogy velem van éjszaka, s nappal. Hogy, ha rossz napom volt magához ölelt. Hogy egy gyors reggeli után - akármilyen korán is keljünk - mindig van időnk egymásra, egy pár perc boldogságra. Hiányzik minden, ami Ő. Mégsem tudom magam elhatározni magam. Nem tudom azt mondani neki, hogy Igen. Nem mondhatom, hogy szeretném mind azt az álomképet, amit ő. Saját álmaim vannak. Céljaim, amiért idáig repültem és itt is maradok. Ha kell egyedül... Akármennyire is szeretem Őt.

Egyúttal borzalmas érzés hazudni a barátaimnak. Ahogy észrevettem, senki nem sejt semmit. Ugyan kérdezgetnek, hogy van Lucas, merre van, miért nem tartott velem. És én mindig találok valami remek kifogást, amivel tovább titkolózok. És a mai nap az egyik legnehezebb feladat elé állít. Karácsony elő estéjén, azaz Szent Estén, kénytelen vagyok egyedül megjelenni és kitalálni valami röhejes indokot, amiért Lucas ezt a közös programot is kihagyja. Mivel Charles és Patrisha, de leginkább Aiden és Clara ötlete volt az elő-karácsonyozás, így az egész napot náluk töltjük és csak holnap kora reggel indulunk útnak. Clara most először viszi haza Aident. Szegény fiú, nem, hogy a családdal találkozik, de szinte egy egész klánnal. Spanyolországban töltenek két hetet, és az újévet is ott köszöntik. Örülök, hogy ennyire jól megvannak. Teljesen összeillenek. Pont úgy, ahogy Alex Niallel. Eszeveszettül kedvelik egymást, látom, amint minden percben a telefont bámulja barátnőm várva, hogy mikor pittyen.

Tehát, mint mondtam, kivételes nap a mai. Nem csak az év egyik legszebb és legszeretetteljesebb napja, hanem különleges is, mert mindnyájan összegyűlünk, hogy együtt ünnepeljünk. Be kell valljam, nagyon meglepődtem mikor Clara közölte, hogy Joyt és Jennát is meghívta. Nem azért, tudom, hogy jóban vannak, de ahogy az elején viszonyultak egymáshoz, ahhoz képest ez váratlanul ért.

Úton vagyok Haydonba. A frissen esett hó ropog a kerekek alatt. Néhol a fékezésnél meg-meg csúszik előre az autó, de a sofőr mindig remekül tartja az irányítása alatt az autót. Ahogy kinézek a párafoltos ablakon, meglátom az ismerős immáron hó fedte környéket. A fehér varázsban játszó gyerekeket, a jeges csatákat, mosolygó arcokat. A honvágy alaposan a markában tart, s hirtelen csak arra gondolok, bárcsak lehetnék újra gyermek. Bárcsak minden könnyű lenne, minden menne magától. Minden rendben lenne. Anyával sütögetném a fenyőfa alakú mézeseket, kavargatnám a levest, fitoktatnám az erőmet a vajkrém keverésekor. Várnám mikor ront be Nick a kérdéssel, hogy mikor díszítjük fel a házat. Neki mindig az volt a legfontosabb, hogy a ház szépen fel legyen díszítve, mire jönnek a vendégek. Én a fa díszítését vártam már kicsiként is. Hisz azt jelentette, hogy bármikor jöhet a Jézuska és én imádtam szétszakítani a csomagolópapírt, ami az ajándékomat takarta. Arcomon a mosoly, mely tükrözte boldogságomat mindent felülmúlt. Nem gondoltam a reggeli veszekedésre, ami a karácsonyi zenét illette, nem gondoltam a baconra, ami elvette a hal finom ízét. Csak az ajándék és én voltunk. Ma már, felnőtt fejjel rájöttem, hogy nem az ajándék számít, nem az, hogy mit veszel a másiknak, nem a pénz. Mindennél fontosabb, hogy együtt, vidáman és szeretve töltsük az év ezen szakaszát.

Ezért is állapodtunk meg a kis társasággal, hogy semmi egetverő költekezésbe nem kezdünk. Mindenki próbál valami személyeset adni a másiknak, ami nem került többe, mint tíz font. Volt ugyan olyan közülünk, aki húzta a száját rá, de végül mindenki elfogadta a kikötést. Mert hát valljuk be, vagyunk egy páran a csapatban és mindenkinek ajándékot venni... Nem csak lelkileg megterhelő tetszetőset találni, de a pénztárcánkba is mélyen bele kellett nyúlni.

-Megérkezdtünk, kisasszony. -nézett bele a visszapillantóba a rétegesen öltözött sofőr- Huszonegy font lesz. -előhalásztam a zsebemből a huszonöt fontot, amit már előre elkészítettem a taxira. Átnyújtottam a kis reteszelhetős ablakon, a férfi elvette, majd számolni kezdte.

-Tartsa csak meg! -villantottam felé egy békés mosolyt- Kellemes ünnepeket! -hálásan fodult hátra, s viszonozta a jókívánságot mielőtt rácsuktam volna az ajtót.

Kezemben a hét karácsonyos tasakkal indultam meg a kivilágított családi ház felé, ahonnan már hallani lehetett a Csendes Éj-t. Hála' felvételről ment és nem Aiden próbált sztárként viselkedni. Imádom a srácot, de nincs valami szuper hangja. Hiába tudja, szereti kínozni a társaságot vele.

Csengetés nélkül, szinte betörök a házba, hisz az ajtót alig bírtam kinyitni a csomagjaim miatt. Még alig léptem át a küszöböt, de az éterben szállingózó dió illat megkapja orromat és egyből a konyha felé igyekszem.

-Sziasztok! -köszöntöm a lányok hadát, akik Patrishának segédkeznek a sütésben. A hangos ének ellenére mégis meghallottak és felém tekintettek. Boldogan köszöntöttek, de egy percre sem hagyták abba a munkát.

-Szia! -jön oda egyből Clara és megölelget- Boldog karácsony! -nyom egy cuppanósat az arcomra, majd elveszi a csomagokat a kezemből és a nappaliba megy velük. Csak sokkolva bámulok utána. Gyönyörűen fest. Haja hullámokban bal vállára van engedve, zöld kötött garbós ruhát visel, mely a térdéig ér. Alatta pedig egy fekete vastag, átlátszatlan harisnya feszül.

-Gyere, elkél némi segítség! -támad le Joy. Valamit keverget és folyton bele-bele nézeget, de az arcára van írva, hogy nem tetszik neki, amit lát. Ledobom a kabátomat, s vele együtt a csizmámtól is megszabadulok. Gyorsan mindkettőt kiviszem az előtérbe, a többiekéhez, majd visszarohanok barátaimhoz. Joy mellé szegődök, s meglátom a fazékban Patrisha szokásos húslevesét. Joy nem egy konyhatündér, így átvettem tőle a fakanalat és arrébb irányítottam. Szívesen látott neki a zöldségek pucolásához.

-Mi finom készül? -ezernyi alapanyag volt itt is, ott is a konyhában.

-Húsleves... -pillantott fel a hámozásból Patrisha- Pirított lilakáposzta kacsával, édes törtburgonya... -nézett körbe- Áh, igen, zöldségágyas bélszín és angol puding a desszert.

-De van egy csomó süti még, nyugi. -jegyezte meg Alex, inkább a saját maga megnyugtatására, mintsem az enyémre. Csak nevetni tudtam rajta. Mióta Angliában vagyunk, és az már igencsak hosszú idő, azóta sem tudta megkedvelni az itteni hagyományok szerint elkészített pudingot. Pedig nem is olyan rossz. Én például sok-sok, de tényleg nagyon sok lekvárral meg bírom enni.

-Jenna? Nem jön? -kavargattam tovább az alaplét.

-De, csak segít az egyik barátjának pakolni. -válaszolt Joy fel sem nézve.

Kis idő elteltével Clara is visszatért köreinkbe, de addig és az azután sem láttam a ház férfiait. Mint a boszorkát a tűz, úgy tartotta távol őket az illatok mámora a konyhától. A hangos nevetéseket és a televízióból kiszűrődő hangokat tisztán hallottuk, mert sokkal hangosabb volt, mint általában. Következtettem, hogy biztos valami komédiát nézhettek, hamár ilyen jó a kedvük.

Jenna viszonylag elég soká érkezett meg hozzám képest, hisz én már itt voltam tízkor. Épp delet ütött az óra, mikor lihegve betoppant a házba és elkiáltotta magát.

-Hello! -zengett az egész lakás, s még a fiúk is meghallották.

-Szia! -jött a viszonzás a nappali felől. Jenna miután levetette havas csizmáját és kabátját, bekukkantott a fiúkhoz, ahol letette a csomagjait, majd felénk igyekezett.

-Szia! -köszöntünk mi is neki.

-Segíthetek valamit? -lépdelt a mosogató felé, ahol megengedte a vízcsapot és megmosta kezeit.

-Jó sokáig oda voltált. -jegyeztem meg halkan, hogy szinte már csak ő hallotta.

-Oh, igen. -nézett rám- Az egyik barátom hirtelenjébe kitalálta, hogy mégis hazautazik az ünnepekre. Segítettem neki csomagolni és kivittem a reptérre.

-Akkor máris mozgalmasabb a napod, mint kellett volna, mi? -viccelődtem, de még mindig a levest kavargattam. Közben Alex beletette a fazékba a fehér- és a sárgarépát, illetve került bele némi kömény is. Igen, ne kérdezzétek, de Patrisha húslevese sajátos. Mégis isteni íze van!

 

 

Clara

-Szólnál a fiúknak Clara, hogy jöhetnek enni? -kért meg Patrisha, miután minden a helyére került az asztalon.

Amint letettem az utolsó borospoharat, vállam fölött átnéztem a nappali irányába, ahol még mindig nagy zajjal voltak Aidenék. Áttipegtem a közlekedőn, majd barátom mellé szegődtem le a kanapéra.

-Kész a kaja. -közöltem, mire mind a ketten rám vezették tekintetüket a képernyőről. Charles azonnal felállt, kikapcsolta a készüléket és a konyhába igyekezett. Aiden is felállt, kezét felém nyújtotta, melyet szívesen el is fogadtam. Mikor felálltam, kezünket összekulcsolta és nyomott egy csókot számra.- Ezt miért kaptam? -kérdeztem mosolyogva.

-Mert nagyon csinos vagy kötényben! -szélesen vigyorgott, ahogy lenézett és alaposan végigmért. Finoman meglöktem a vállát, majd a többiek felé húztam a srácot. Már mindenki elfoglalta a helyét, s mi is igyekeztünk beférkőzni a fal melletti két üres helyre. De előtte még gyors ledobtam magamról a kötényt. Audrey mellett is üres volt a hely, Lucas helye.

-Lucas nem jön, Audrey, drágám? -tette fel a kérdést Charles. Valójában mindenkit érdekelt merre van Lucas, hisz úgy volt, ő is jön. Barátnőm feszengve ült a széken, a maga mellett lévő székre nézett, majd válaszolt.

-Közbe jött neki valami és sajnos hamarabb haza kellett utaznia emiatt. -félmosolyt erőltetett magára. Látszott rajta, hogy mennyire bántja, hogy nincs mellette a szerelme egy ilyen csodálatos ünnepen.

Együttéreztem vele. Hihetetlenül hiányzik a családom. Ha nem láthatnám őket az év ezen szakaszán, egész nap az ágyban sírnék. Fél éve, s talán több is, hogy nem ölelhettem őket magamhoz. De valamelyest kárpótol az érzés, amit Aiden iránt érzek, s az, amit ő érez irántam. Komolyan gondoljuk mindketten ezt a kapcsolatot, s nem csak azért, mert egy fedél alatt lakunk. Úgy érzem megtaláltam a páromat. Persze, ez lehet csöpögős és mesebeli, de hiszem, hogy Ő az igazi.

-De attól még együtt szilvesztereztek, ugye? -szinte már félve kérdezte meg Alex. Gondolom azért, mert nem akart visszautazni egyedül Britanniába.

-Igen. -életteljesebben mosolygott ezúttal Audrey, s merni kezdett a levesből- Elvileg Isaac rendez valami házibulit és odamegyünk.

-Mondjuk áldást! -jelentette be a semmiből Patrisha. Még a férje is furcsállva és meglepetten nézett feleségére, akinek arcán kellemes mosoly ült. Mindenki tekintete a másikét kereste, nem tudtuk mit mondjunk.

-Akkor ezt most visszaöntsem? -emelte feljebb Audrey a tányérját, amiben már ott gőzölgött a húsleves egy része. Nem bírtuk ki nevetés nélkül, mindenkiből kirobbant, még Patrishából is. Audrey is nevetett, de észrevehető volt, hogy tényleg komolyan elgondolkozott rajta, hogy visszaöntse-e.

-Nem kell, Audreykám. -mosolygott tovább a ház asszonya, majd mindkét irányba kinyújtotta a kezét. Férje azonnal megfogta, s a másik oldalról Alex sem habozott. Így hát mindenki megfogta a mellette ülő kezét. Audrey hátra tolta Lucas székét, amennyire csak tudta, hogy jobban elférjünk, így közelebb tudott hozzám csúszni.- Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nekünk! Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott! Ámen.

Sosem volt részem asztali áldásban, nem egy hívő családból származom, így nagyon nem is ismertem a szöveget sem. Egyedül Patrisha mondta végig, de az "Ámen"-t mindannyian megismételtük hangosan. Jó étvágyat kívánva szedtünk minden finomságból, ami csak az asztalra fért.

 

 

Alex

Jól lakottan dőltünk ki a nappali különböző szegleteiben. A fa az ablak előtt volt felállítva, teljes díszében, alatta az ajándékok rengetegével. Legalább két tálca süteményt hoztunk be, azonban az elmúlt fél órában senki sem nyúlt hozzá. Én még csak gondolni sem bírtam több ennivalóra. Hasamat fogva dőltem a kanapé háttámlájának. Kezdtünk éledezni az ebéd után, s ideje volt átadni az ajándékokat.

Először a házigazdák álltak fel és léptek a fához. Charles és Patrisha mindekit körbejárt, és egy puszi kíséretében megkapta mindenki a kis csomagját. Én egy gyönyörű nyakláncot kaptam, melynek medálján kirajzolódott a nevem. Hálásan öleltem magamhoz mindkettejüket, majd azonnal nyakamba akasztottam az ékszert. Aiden és Clara következett a sorban. Úgy döntöttek, együtt vesznek ajándékokat, ezzel is megkönnyítették a helyzetüket. Clara szélesen mosolyogva tartott felém, s már tudtam, hogy valami csintalanság van a háttérben. Nem is csalódtam, hisz mikor kinyitottam a tőlük kapott ajándékot, irdatlanul nevetni kezdtem. A dobozka egy, a telefonomra illeszkedő műanyag hátlapot rejtett. Már magában ennek is örültem volna, de a hátoldalán nem más, mint Niall arcképe nézett vissza.

-Őrültek vagytok! -jegyeztem meg és őket is magamhoz öleltem.

Én következtem, tehát felálltam és kivettem a tasakjaimat a karácsonyfa alól. Mr. O'Conelléknek egy-egy antik könyvet vettem. Egy menő bolhapiacon akadtam rájuk, és hülye lettem volna ott hagyni, miközben tudtam, hogy őket érdekelné. Clarának egy bőrdíszes karkötőt szántam, míg barátjának egy tíz darabos kondomot. Mikor a srác meglátta a lila dobozt, a fejét csóválva nevetni kezdett. Megölelt és azt súgta a fülembe, ha szükségem lenne rá, nyugodtan kérjek tőle. Nem gondoltam még ilyenre, sőt még arra sem, hogy lefeküdnék Niallel. Legalábbis nem most még. Irtó helyes, szexi, de nem fekszem le vele csak úgy. Mindegy, mert jót mosolyogtam Aiden megjegyzésén. Jennának és Joynak a stílusukhoz illő fülbevalókat ajándékoztam. Audreynak gravíroztattam az egyik tollát, s látszólag meghatotta a gesztus. Lucas ajándékát is odaadtam neki. A férfinak egy bicskát vettem, amit ugyanazon a bolhapiacon találtam, ahol a könyveket is. Joy váltott engem, körbejárt a nappaliba, mindenki kezébe nyomott egy tasakot.

-Ezúton szeretnék boldog karácsonyt kívánni nektek, és köszönöm, hogy itt lehetek veletek ma! Nyissátok ki!

Nem kellett kétszer mondani senkinek sem. Beletemetkezve nyitottuk szét a tasakokat, melyek egy-egy személyre szóló apróságot leplezett. Meghőkölve néztem fel barátnőmre, miután megláttam a csomag alján lévő kék karórát. Pár héttel ezelőtt jártunk a kivilágított Oxford Street-en, ahol az egyik óra-ékszerbolt kirakatában megláttam ezt a tengerkék színű órát. Nem gondoltam volna, hogy visszamegy érte. Azonnal felcsatoltam, csak úgy, mint az újonnan kapott nyakláncomat.

Nem utolsó sorban Jennára is sor került, aki egyenként köszönte meg, hogy befogadtuk a mi kis társaságunkba. Nem mondom, hogy eleinte voltak aggályaim, de mára már tudom, hogy feleslegesek voltak. Mind a két lány kedves és őszinte barátnak bizonyult az eddigi idő alatt. Kétség kívül megbízok bennük és legjobb barátaim közé sorolom őket. Jenna ajándéka egy szép, vaskeretes legyező volt. Bár mostanában nem lesz melegem, tudom, hogy ez csak azt bizonyítja, hogy ismer. Imádom a legyezőket, lenyűgöznek a kidolgozott mintáikkal.

Végül Audrey barátnőm is elveszi a nekünk szánt ajándékokat és körbejár rajtunk. Mindenkinek mosoly terül szét arcán, amikor Audrey mond néhány szót nekik. Mikor hozzám érkezik, megáll előttem és szorosan átölel.

-Légy boldog Élet, és bízz magadban! -mondja mikor elhúzódik és átnyújtja a mikulásos tasakot. Nem csak a kedves megszólításra, de meglepetésre is boldogság sugárzik arcomon. Egy gravírozott fém öngyújtó, rajta a felírat: Best Friends Forever.

 

 

 

xx

2.évad 30.rész - Munkamánia

 

Audrey

December 17. - Csütörtök

 

Szemeim óramű pontossággal pattannak ki hajnali ötkor. Napok óta a megszokás rabja lettem, és az ébresztőm előtt kidob az ágy. Ami nem baj, hisz így bőven marad időm elkészülni. Kényelmesen szálltam ki a franciaágyból, talpam érintette a hideg parkettát. Hálóingben totyogtam végig a nappalin a fürdőszoba felé, hogy felfrissítsem magam. A langyos víz felderítette sápadt, elgyötört arcomat és egy kis smink is sokat dobott rajta. Éhes voltam, és ennek a korgó gyomrom is hangot adott. Mivel csak késő este érek haza, úgy gondoltam jobb lesz, ha most megfőzök előre. Van itthon sertéscomb... Készítek mustáros apróhúst... Azt úgy is rég ettem.

Szóval míg a hálóingemben elkezdtem a főzés készületeit, lassan telt az idő. Mikor a húst már szépen megtisztítottam és felkockáztam, a hagymát feltettem egy kis olajon. Míg üvegesre pirult átöltöztem. Amint kész lesz, indulhatok is Roxhoz.

Egy óra leforgása alatt megfőztem, csomagoltam elég mennyiségű kaját a napra és elindultam. Fél hét fele járhatott, az utak nyüzsögve kezdték meg a napot. A hó nagy pelyhekben szállingózott, az aszfalt jegyesen csillogott, hiába nem sütött a Nap. Esély sem volt rá, hogy felolvadjon a jégpáncél, így elég sok autón láttam a hóláncot. Óvatos léptekkel haladtam előre a járókelők között, megcélozva a kereszteződést. Pirosat jelzett a gyalogosátkelőhely, s a látvány leterített. Gyors előkaptam a mobilomat és lőttem egy képet az utcáról.

Idővel megérkeztem Rox irodájába, de ahelyett, hogy a recepcióhoz mentem volna rögvest, előbb megengedtem magamnak egy kávét az autómatából. Majd a gőzölgő kávéval a kezemben megindultam Bernard Rox nevével jelzett ajtó felé. A recepciónál Vanessa szokásos helye üres volt, hisz még nem kezdődött el a munkaideje. Valahogy irigyeltem őt, hogy még otthon pihenhet, de jobbnak láttam nem gondolni erre. Ha otthon ülnék csak Lucas járna a fejemben és most ő az utolsó személy, akire koncentrálni szeretnék. Tehát rutinosan és kényelmesen léptem át főnököm küszöbét és pakoltam le az iratokat az asztalára. Még ő sem volt bent. Általában nyolcra ér be, de megesik, hogy elalszik és csak délre jön dolgozni. Mint mondhatnék, megteheti.

Tehát, miután rendet raktam az asztalon heverő megrendelések között, csoportosítottam és nevek szerint rendbe tettem. Ez volt a harmadik alkalom, hogy ezt csinálom. Rox megkért, hogy ha már ennyire nem bírok magammal, segíthetnék neki ezekkel. Örömmel vállaltam. Nem csak hosteskedni, de rendezkedni is szeretek, szóval ez a feladat gyerekjáték volt nekem.

Miután végeztem, rohantam az egyik étterembe, ahonnan felkérés érkezett a céghez. A mai napon három helyre kell ez ügyben ellátogatnom. Újonnan szerzett ügyfelekként azt gondoltam jobb, ha személyesen is beszélek a vezetőkkel. Tehát első utam az egyik helyi spanyol étterembe vezetett. Imádtam az illatot, ami körüljárta az épületet és annak környékét. Mosolyogva lépkedtem a dolgozók között, akik a délelőtti csúcsra készültek. Addig bandukoltam, mígnem belebotlottam egy öltönyös férfiba, aki menedzserként üdvözölt engem.

 

 

^^

Négy órával később és két étterem megbeszélés után, betértem a harmadik étterembe. Szintén munka ügyben, habár a korgó gyomrom inkább az étlapot nézegette volna. A vendéglő tömve volt, épp, hogy a pincérek elfértek az asztalok között. De nem azért, mert olyan kicsi volt a terem, sőt nagyon is tágas volt. Mégis a déli erős forgalom, talán most kifogott az angol konyhás éttermen. Amint beléptem, szinte már rám is akaszkodott egy szabad pincér.

-Miben segíthetek hölgyem? -fekete egyenruhát viselve, felzselézett szőke hajjal állt meg előttem.

-Az étterem tulajdonosával, vagy a menedzserrel szeretnék beszélni. -informáltam, hogy mihamarabb tudjon intézkedni.

-Természetesen, azonnal szólok valamelyiküknek. Addig foglaljon helyet a bárpultnál. -mutatta az utat a pult felé. Míg ő elveszett a tömegben, és leültem az egyik bárszékre.

-Hozhatok önnek valamit? -kérdezte a pult mögött álló fiatal lány. Barna haja összefogva csüngött vállán, ugyanolyan fekete egyenruhát viselt, mint az előző srác. Berny állt a névtábláján, mire nem kicsit ráncoltam a szemöldököm.

-Ömm... Csak egy pohár ásványvizet kérnék, köszönöm. -válaszoltam, majd észrevettem, hogy a pulton van egy kis tálka sósmogyoró. Gondolkodás nélkül nyúltam bele és eszegettem szemenként, mígnem megkaptam a pohár vizemet. Váltogatva ette, s ittam, azonban nem sokáig élvezhettem a sós ízt, mert megcsörrent a telefonom. Nehézkesen, de sikeresen kihalásztam a táskám oldalzsebéből a készüléket. Rox nevére számítottam a kijelzőn, de nem így volt. Clara barátném mosolygós fényképe nézett vissza rám, várva, hogy válaszoljak a hívásra.- Szia! Mizujs? -szóltam bele.

-Hola! Ráérsz este? Elmehetnénk vásárolni.

-Sajnos nem fog menni. -húztam el számat, akármennyire is szerettem volna vele tartani- Tárgyaláson vagyok, utána eligazítás a cégnél, majd még hatra a belvárosban kell lennem egy újabb pincérkedés erejéig. -magyaráztam.

-Komolyan, mikor akarsz leállni? Totál befordultál. Mitől lettél ennyire munkamániás? -érdeklődött barátnőm. Aggódott értem, hisz mostanság valóban túl vállaltam magam.

-Kell a pénz és az ünnepi hosteskedések jól fizetnek. Lucas amúgy sem ér rá, el van havazva. -találtam ki valami abszurd, hülye indokot.

-Akkor magányodban dolgozol ennyit?

-Igen, mondhatjuk. -nevettem fel, hisz ez volt az igazság, s barátnőm fején találta a szöget. Nem sokáig beszélgethettünk, mert megjelent mellettem a szőke fiú egy alacsony pasival az oldalán.- Leteszlek, mennem kell. Szia! -nyomtam ki, válasz meg nem várva.

-Miss James. -nyújtotta kezét a férfi. Sietve megtöröltem kezeimet az egyik szalvétába, majd kezet ráztam vele.- Andrew Walder. -egyenletes mély hang helyett magas éles hang jött ki torkán- Kövessen! -szorosan magam mellett tartva táskámat követtem Mr. Waldert az étterem hátsó részébe, ahol az irodahelységek voltak.

 

 

^^

Harmincnégy perce várjuk Roxot a nagyterembe. Minden hostes, aki csak a cégnek dolgozik megjelent az eligazításon, aminek a témája az év zárása, összegzése. Felkészültem az unalmas beszámolókra, így a táskám mélyéről igyekeztem a felszínre kotorni a fülhallgatómat. Joy susmorgott mellettem telefonjába. Fogadni mertem volna, hogy Patrickkal beszélt. Már épp bedugtam a fülembe a fülest, de Rox ezt a pillanatot választotta, hogy betoppanjon. Kihúztam fülemből a cuccot és visszasüllyesztettem a táskámba.

-Időben... -motyogtam magam elé, úgy, hogy senki ne hallja. Miután elfoglalta a pódiumot, kezében a kikészített mikrofonnal megszólította a népet.

-Köszöntök mindenkit! Próbálok rövid lenni... -s innentől se kép, se hang. Hiába magyarázta nekünk, hogy így meg úgy mekkora haszont szerzett a cég az elmúlt év alatt, semmi nem maradt meg. Hosszasan bambultam magam elé, még arra sem emlékszem min gondolkodtam. Sőt, azt sem tudom, gondolkodtam-e. De egyértelműen kizökkentett a kezemben tartott telefon rezgése. Csak egy rövid idő volt, s amint feloldottam a képernyőt, megláttam, hogy SMS. Harold nevét írta ki, az üzenet fölött.

Szerinted mit vegyek egy lánynak, akit ugyan ismerek, de nem áll olyan közel hozzám? ui.: Segíts!! :)

Nevetnem kellett, de visszafogtam magam. Felpillantottam Joyra, aki már minden figyelmét főnökünkre terelte. Fel sem tűnt neki, hogy mellette SMS-ezgetek.

Sál? Annak mindeki örülne. Nem közhelyes, de mégis elég személyes.

Alighogy elküldtem, jött is a válasz.

Sál?? Most komolyan. Te örülnél, ha kapnál tőlem egy sálat, ami azt szimbolizálja, hogy nem tudtam mást venni, ezért ezt kapod?

Hirtelen azt sem tudtam mit válaszoljak. Alapvetően maga a feltevés, hogy akármit is kapnék Harrytől abszurd gondolat volt. De mégsem tudtam leplezni, mennyire örülnék neki.

Igen, örülnék! Egy sál nem egy sablon ajándék. Ha tudod mit szeret, vegyél olyat.

Még meglátom. Bevásároltál már az ünnepekre? :D

Igen, szinte minden megvan. Még apának kell találnom valamit.

Van már ötlet?

Semmi. Szóval most nekem van szükségem a segítségedre. Mit ajánlasz? Tudod, mint férfi a férfinak :P

Szesz? :D Esetleg arcszesz? Vaaagy talán... Sál? :P

HAHA! Vicces. Ezeket megkapja mástól. Egyéb ilyen fantasztikus ötlet?

Nem kell lehurrogni :(  Igenis jó ötleteim vannak. Például neked is nagyon szép ajándékot vettem.

Nagyra nyílt szemekkel bámultam a sorokat. Nem tudta az agyam felfogni a szavakat, mik szerint ajándékot vett nekem karácsonyra. Most akkor nekem is kéne vennem neki valamit?

Vettél nekem ajándékot? o.O

Igen :D  Miért? Nem kellett volna?

Hát nem. Én nem így készültem... Nem beszéltük meg, hogy megajándékozzuk egymást.

Tudom, de amint megláttam te jutottál eszembe. Persze először én, de aztán lemondtam a csajosságról :P

Idióta vagy! :D Jó, akkor ajándékozzunk. Mennyibe került?

Micsoda? Azt hiszed elárulom?

Legalább ezt mondd el. Tudnom kell mennyit költöttél rá, hogy egálba legyünk.

Jó trükk, de nem veszem be :D Szó sem lehet róla! Azt vegyél, amiről az eszedbe jutok :)

-Kivel üzengetsz? -megugrottam kicsit Joy sugdolózására, majd mosolyogva felnéztem rá.

-Harryvel. Ajándék krízisen megy keresztül. -fogtam rövidre, mert tudtam, hogy Rox simán kiszúrna minket, mint tiszteletlen kollegákat. Nem szereti, ha beszéd közben zavarják, vagy nem figyelnek rá. Joy nem firtatta tovább, halk kuncogást megejtve fordította arcát ismét a pódium felé.

Köszi... Sokat segítettél.

Azt ne mondd, hogy nem jutok eszedbe semmiről sem? :O

Valójában ez nem volt igaz. Volt, ami Harryt juttatta eszembe, de nem fordult elő túl sűrűn. S ilyenkor baromi büszke voltam magamra. Egyáltalán nem kínzott a kérdés, hogy álmodom-e, vagy hogy mit kéne tennem, mi legyen a következő lépés. Amilyen gyorsan eszembe jutott, olyan gyorsan elkalandozott a gondolatom másra.

De, eszembe jutsz :) Nagyritkán :P

Na, azért :D  Az Oxford Street-en vagyok, nem jössz megmenteni?

Bocsi, de most nem megy :/  Rox éves beszámolót tart, utána pedig még dolgozom késő estig.

Mostanában alig érlek el. Beszéltél azóta Lucas-szal?

S itt jött a kérdés, amit csak ő tehetett fel. Mivel egyedül ő tudott az eljegyzésről. Ja, és persze ne feledkezzünk meg Evelynről, de vele sem tartom a kapcsolatot.

Nem. Nem is találkoztam vele... Mikor utazol haza? Mikorra tervezzem az ajándékozást? :)

Sűrű napjaim lesznek, gondolom neked is. Mit szólnál, ha az új esztendőt ajándékozással köszöntenénk? Január 3-án szabad vagy? :D

Örültem, hogy vette a lapot és nem kérdezett többet Lucasról. S annak még jobban talán, hogy idén már nem kell foglalkoznom azzal, hogy beszorítsam Harryt a programok közé.

Tökéletes! :) A részleteket majd megbeszéljük.

Rendben ;) 25-én utazol haza?

Igen :) Már nagyon várom, úgy hiányoznak anyáék! :)

Elhiszem, ismerős érzés :) De megyek is, mert még nekik nem vettem semmit. Szoríts! :D

Kitartást Harry! ;)

 

 

^^

Fáradtan estem haza, mégis volt erőm bekapcsolni a HIFI-t, berakni a pendrive-omat és közepesen halk hangerővel hallgatni a számokat. Egymást váltották a gyors és lassú, pörgős és csöpögős számok. Beálltam a zuhany alá és hagytam, hogy hosszú percekig égesse a bőrömet a forró zuhatag. Egyszerre élínkített fel és álmosított el. Érdekes kombináció, de miután megmosakodtam és kiszálltam a kádból, már csak arra vártam, hogy befeküdjek a takaróm alá. Magamra kaptam a pizsoma felsőmet és a hozzá illő szürke alapon piros pöttyös nadrágot, kikapcsoltam a zenét és a hálószobámba mentem. A rendezett ágyon hevert a laptopom, így mielőtt még elaludtam volna, bekapcsoltam.

Befészkeltem magam a takaró alá, ölembe helyeztem a gépet és nézegetni kezdtem a rajta lévő képeket. Találtam évekkel ezelőtti családi képeket ballagásról, nyársalásról, és ünnepekről is. Egyeseken csak én és Nick voltunk. Az ilyen képek akkor készültek általában, mikor együtt kirándultunk, csak mi ketten, testvériesen. Miután elköltözött otthonról, hogy munkát találjon, egyre kevesebbet találkoztunk és megritkultak a kirándulások száma is. Persze meglátogattam néha, de mind a ketten elfoglaltak voltunk, mindketten dolgoztunk, így kevés minőségi időt töltöttünk együtt. De annál többet leveleztünk. Mindenről beszámoltunk a másiknak, fenntartva a kapcsolatot. Aztán anyáék nyaralásairól is találtam egy-két képet. Remélem idén is elmentek valamerre.

Megakadt a szemem néhány iskolás képen is, melyeken Clarával vagyok, vagy épp Alex-szel. Utána sorra jöttek a "hármas" képek, amiken már mind a hárman szerepeltünk. Örömmel néztem végig minden egyes képet, mígnem a következő kép Lucasról készült.

 

A szívem megállt egy pillanatra, az eszem kattogott. Percekig néztem, elemeztem a vonásait. Az a gyönyörű mosoly, mely mindig késztetett engem is a boldogságra... Az a tekintet, ahogy próbálta megfejteni a bennem felgyülemlett érzéseket és gondolatokat... A titkokat...

A fénykép akkor készült, mikor egyszer nála voltunk, filmeztünk és beszélgettünk. Még a kapcsolatunk elején jártunk. Az egyik polcon megláttam a fényképezőgépet és muszáj voltam lőni egy képet a férfiról. Nem szeretett egyenesen a gépbe nézni, így kicsit elfordította fejét.

Addig hablatyoltam és beszéltem hülyeségeket, mígnem sikerült kicsikarnom belőle egy igazi, őszinte Lucas-féle mosolyt. Imádom ezt a képet. A valóságot tükrözi. Azt, hogy mennyire jól éreztem vele magam, hogy mennyire kölcsönös a szimpátia. S a legfontosabb, amire talán csak most jöttem rá... Őszintén szeretem...

 

 

 

xx

2.évad 29.rész - Happy? End?

Audrey

December 1. - kedd

 

Szokásos rohanás volt a reggelem és még a délelőttöm is. Egyik helyről a másikra járkáltam, és nem munka ügyben. Vagyis félig. Rox a személyi asszisztensének néz... Megkért, hogy menjek be korán az irodába. Nem bántam, amúgy is a terveim között volt. Amíg én több munkát kértem, addig ő azt, hogy vigyek el egy fontos dossziét London egyik feléből a másikra. Baromira nem állt szándékomban és már rávágtam volna, hogy dolgoznom kell, de bebuktam volna. Ő a főnököm és pontosan tudja, mikor és hol kell munkába állnom. Így kénytelen voltam Vanessa helyébe lépni - aki most valamiért nem ért rá - és elintézni ezt a hihetetlenül fontos ügyet.

Az egész délelőttöm ezzel telt, de megérte. A délutánom szabad és azt csinálok, amit akarok. Ha nem csörögne óránként a telefonom... Lucas-szal nem beszéltem az incidens óta. Mikor hazaértem vasárnap, kivittem Naomiékat a reptérre. Utána pedig megírtam Lucasnak, hogy időre van szükségem és majd megbeszéljük. Megkértem, hogy senkinek ne említse a dolgot. Megígérte, hogy egy szót sem szól, ha ezt szeretném.

Kivételesen nem Lucas arcképe villogott a kijelzőn, hanem Claráé. Szombat óta vele sem nagyon beszéltem. Elszigeteltem magam az emberektől. Nem akartam senkivel beszélni és nem is tudtam volna. Zoli is hívott, mivel kihagytuk a vasárnap esténkénti terápiát. Tudom, hogy neki mindenféle képp el kell mondanom a történteket, de előbb magamban kell tisztázni mit akarok.

-Hello! -emeltem fülemhez a készüléket. Hála már taxiban ültem, így nem fáztam tovább.

-Mégis hogy kerülsz a The Sun címlapjára? -magyarul sipítozva és talán mérgesen tette fel a kérdést, amitől sokkot kaptam.

-Mi van? Én vagyok a címlapon? -azonnal váltottam át anyanyelvemre. Megijedtem, hisz sosem akartam újságban szerepelni. A háttérben mozgolódó típus vagyok.

-Igen. Te és Harry. -csak remélni mertem, hogy nem vasárnap hajnalban lőtték a képet, amint a háza felé tartunk.

-Mi van a képen? Hol vagyunk? -kérdeztem azonnal.

-Miért? Olyan sok helyen voltatok együtt? -kérdezett vissza.

-Nem. Csak válaszolj! -kezdtem dühbe gurulni. Rohadtul nem számítottam rá, hogy lencsevégre kapnak. Sem vele, sem mással.

-A lakásod előtt. Tegnap előtti a kép. -megnyugodtam egy pöppet. Azonban rögtön rá is jöttem: tudják hol lakom. A francba!- Elmondanád, hogy történt ez?

-Összefutottunk az utcán. Sétálni mentem, találkoztunk és felajánlotta, hogy hazavisz. Ennyi. -igaz is lehetett volna. De nem voltam képes elmesélni az egészet még a legjobb barátnőmnek sem. Még nem.

-Por Dios! [Istenem!] -szentségelt immáron spanyolul, majd visszaváltott magyarra- Ezek a paparazzik mekkora faszok! Mindenből hírt akarnak. -jogosnak találtam Clara felháborodását.

-Igen. Majd beszélek Harryvel, hogy ilyenkor mit tegyek. Hátha ellát valami hasznos tanáccsal.

-Reméljük, nem szállnak rád. Lehet akkor el is kell költöznöd. -mintha megrémült volna a gondolattól Clara, hogy másik lakás után kell néznem, de erről szó sem lehetett. Nem fogom elhagyni a lakásomat még a paparazzik miatt sem.

-Addig nem fog fajulni. -ígértem meg mindkettőnknek- Mi a cikk címe?

-,,Harry Styles újra a régi". A lényeg, hogy Harry nőfaló éne visszatért. Ebben az esetben, a te személyed miatt. Legalábbis a cikk erre megy ki.

-Isteni! -ironizálva emeltem magasba kezem, majd hullott ölembe- Már csak ez hiányzott!

-Mit fogsz csinálni? Lucas látta már? -barátom neve hallatán a szívem kihagyott egy ütemet, és nem a jó értelemben. Féltem attól, hogy mit szólhat ehhez.

-Nem tudom, de ha látta, biztos szóvá tette volna. Felkeresem Harryt és tanácsot kérek tőle. Ez, amit most tehetek.

-Igen, igaz. Este mozi? -terelte a témát.

-Jól hangzik. Írd meg hol és mikor. Alex jön?

-Aha. Csajos estét tartunk. -válaszolta boldogan- Régen volt már hasonlóban részünk.

-Ez igaz. -nevettem- Most leteszlek, de később talizunk! Puszi!

-Puszi, szia! -köszönt el, majd vége szakadt a hívásnak.

 

 

^^

Útban voltam Lucas lakása felé. Muszáj voltam vele beszélnem. Írtam neki, hogy ha ráér átmennék most. Szinte azonnal válaszolt, miszerint mehetek és örömmel lát. Tehát pár perc és ott vagyok. Fejemben összeraktam a mondani kívánt dolgokat, hogy egésszé alakuljon, de nem akart sikerülni. Már csak néhány méter és megáll a taxi, nekem pedig ki kell szállnom és bemenni azon az ajtón. Az idő gyorsan telik, így már szól is a sofőr, hogy megérkezdtünk. Kifizettem, majd a lakás felé indulok. Már épp csengetni akartam volna, mikor kivágódik előttem az ajtó és nagy döbbenetemre Evelyn néz velem farkasszemet.

-Öhm... -keresem a szavakat, de hiába. Elhagyott minden lélekjelenlétem és azt sem tudom kinyögni hogy hívnak.

-Audrey, drágám! Gyere csak beljebb! -áll arrébb, míg én bentebb lépek. Lucas az egyik fotelból állt fel, majd közelebb jött, hogy köszöntsön.

-Szia! Gyere! -megfogja karomat és gyengéden vezet a kanapéhoz.

-Megyek is, nem zavarlak titeket! Szervusztok drágáim! -s ezzel csapódik az ajtó, kettesben maradtunk.

Levettem a kabátomat és magam mellé helyeztem. Lucas nem engedte el kezemet, úgy ül mellettem. Zavarban érzem magam, és nem tudom mit gondoljak. Evelyn tudja? Tudja mi történt? Akkor hogy tud ilyen kedves lenni velem? Semmi ellenszenvet nem éreztem irányából.

-Anyukád tudja?

-Igen. -válaszolt, s egy pillanatra szemei a nő után néztek- Veled ért egyet.

-Komolyan? -fogalmam sem volt, hogy Evelyn is úgy gondolkozik, mint én. De valahol lelkemben örültem, hogy nem csak én bagatelizálom túl.

-Igen. -ujjaival végigsimított karomon, majd elhúzta kezét tőlem- Miről szeretnél beszélni?

-Kettőnkről. -nyögtem ki nehezen- Hogy mi lesz ez után. -nem volt könnyű, de meg kellett tudnom valóban mik a tervei.

-Oké. Mi lesz? Az lesz, amit csak akarsz. -ígérte nagy szemekkel. Olyan rossz volt így látni. Kétségek közt várva, szomorúan, megtörten. És ennek csak én voltam az oka. Az én felelősségem.

-Még sosem beszéltünk a jövőről. A jövőnkről. -kezdtem el magyarázni az én álláspontomat- Ezért is leptél meg. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy megkéred a kezem, pláne nem ilyen hamar.

-Tényleg, őszintén, azt hittem jó ötlet...

-Tudom. Te csak engem akarsz én pedig téged, de miért nem jó, ami most van? -néztem mélyen szemébe- Én nem bírok ilyen hamar egyik szintről a másikra lépni.

-Értem, és elfogadom. -ujjai megérintenek és összekulcsolódnak vékony ujjaimmal- Akkor teszem fel a kérdést, amikor már te is készen állsz.

-Köszönöm! -halványan elmosolyodtam.

-Szeretlek! -szavak oly könnyedén hagyták el száját, hogy én szinte megdermedtem. Nem tudtam kimondani, féltem. Pedig szeretem.

-Én is. -hangom szinte suttogásként ért el füléig, de szemem sarkából is láttam, hogy mosolyog- Mikor szeretnél gyereket? -bukott ki a kérdés, mielőtt még meggondolhattam volna. Lucast váratlanul érte a kérdés, s ezzel együtt a téma is. Ide-oda nézett, gondolkozott a válaszon.

-Öhm... Hát hamarosan. Két vagy három éven belül már szeretnék családot. -végig arcomat fürkészte, várva reakciómat. Én is szeretnék, de nem ilyen hamar. Még csak huszonegy éves vagyok, járom a világot, ki akarom élvezni az életet.- Addigra lassan harminc leszek és... Szóval addigra már családos ember szeretnék lenni.

-Addigra én is. -gondoltam magamban.

-És veled... -tette hozzá. Tőrt döfött a szívembe és jól meg is forgatta.

-Lucas... -fordultam felé. Tenyerét kezdtem nézni, ahogy a vonalak összeérnek rajta, majd lágyan megszorítottam mikor felnéztem rá.- Szeretlek, tudod. De nekem időre van szükségem, hogy megemésszem ezt. Tisztán kell látnom, mielőtt válaszolnék neked. Mielőtt tudnám, én mit akarok.

-Ezt most, hogy érted? -homloka ráncba ugrott.

-Tartsunk szünetet. -mondtam halál komolyan. Időre volt szükségem, és úgy, hogy minden nap kapcsolatban állok vele, próbálok úgy viselkedni, ahogy azelőtt, nem fog menni. Távolság kell.

-Mégis meddig? -csalódottnak tűnt, és együtt éreztem vele.

-Nem tudom. Ö... Mit szólnál, ha ezt a beszélgetést újra tárgyalnánk új év után. -láttam, hogy meghőkölt a dátum hallatán.

-Jó, ha így akarod. -egyezett bele- Várni fogok rád, amennyit csak kell. -emelte fel ajkaihoz összekulcsolt kezünket és pihe-puha puszit hagyott kézfejemen.

Még beszélgettünk kicsit, terelve a témát kettőnkről. Persze, megkértem arra, hogy egy szót se szóljon barátainknak a lánykérésről és a kapcsolatunkban felmerülő szünetről. De egy negyed óra után, kínosnak éreztem az egészet, és valami hülye indokkal élve hazaindultam.

 

 

^^

London Has Fallen-t néztük meg. Egy utolsó vetítésre mentünk el, és szinte alig voltak rajtunk kívül. El sem hiszem, hogy a lányoknak sikerült rávenniük erre az ostoba filmre. Jó, nem ostobaság, hisz egy terrortámadás bármelyik pillanatban felütheti a fejét, akár még itt is. Tudom, de a kedvenc városomat porba hullni látni... Rossz belegondolni, hogy tényleg megtörténhet ilyen. Hogy annyi ember meghal a túlfilozofált gengszternek képzelt baromarcok miatt.

A film közben néha becsuktam a szemem, amikor olyan jelenetet mutattak, ami nem tetszett. A lányok jól ki is röhögtek és egész végig ezzel cikiztek. Olyan volt mint a régi szép időkben.

-Még egy italt bedobunk? -kérdezte Clara mikor kijöttünk a vetítőteremből. Összenéztünk Alex-szel és egyértelműen bólintottunk. Így megindultunk az egyik még nyitva tartó pub-ba.

Nem messze volt a mozitól, gyorsan odaértünk gyalog. Kértünk magunknak egy-egy alkoholmentes koktélt. Iszogatás közben nagyon sokat nevettünk. Legtöbbet a közös sztorikon, amik valahogy az este folyamán felmerültek, de egyáltalán nem bántuk.

Mint például az, hogy Alex pár éve elment sátorozni az unokatestvérével, és sikeresen törött lábujjal jött haza. Mind a két lábán eggyel-eggyel. Felváltva vittük neki a magazinokat és tudósítottuk az éppen aktuális pletykákról, amik a városban terjedtek.

Vagy, mint mikor a suliba menet találtunk öt ezer forintot. Eleinte meg akartuk osztani egymás között, de az sehogy sem volt kivitelezhető, így arra jutottunk, megkajálunk belőle. Mivel egy pénteki nap volt, így suli után mindannyian Claráékhoz mentünk és ott is aludtunk. Utólag nagyon jó döntés volt, mert a pénzből rendelt pizza betette a kulcsot mindnyájunknak. Hogy a rák, a kagyló, vagy a hering volt a bűnös, nem tudom, de felváltva járkáltunk a wc-re.

Sosem felejtem el azt sem, mikor egyik este konferenciahívást tartottunk Skype-on. Hihetetlenül rossz idő volt, de ez sem tántorított el bennünket, hogy megnézzünk egy filmet. Közösen. Ugyan különböző részein voltunk a városnak, messze egymástól, de a technika segítségével együtt néztük a Haláli hullák hajnalát. Rettegtem, és a csajok még így is kinevettek. Mi lett volna, ha még egy helyen is lettünk volna?! Szóval, mind a hárman beültünk a gép elé némi nassolni valóval, s elindítottuk a lejátszást.

Így visszagondolva, rettenetesen hiányoznak azok az esték vagy nappalok, melyeket együtt töltöttünk. Most, hogy mindenki el van foglalva a saját kis ügyeivel, dolgozik és kevés időnk van, valahogy felettébb megbecsülendőek lettek azok a régi pillanatok.

 

 

^^

Haza felé tartottam. Mivel igen közel voltunk a lakásomhoz, gyalog indultam neki az éjszakának. A lányok fogtak egy taxit, hisz nekik többet kellett volna sétálni, akár órákba is telt volna. Illetve, nem a legbiztonságosabb két védtelen lánynak járkálni ennyit az éjszaka közepén. Tizenegy múlt és még két háztömb állt előttem. Minden apró kis hangra megfordultam, de senkit nem láttam. A korombeliek itt-ott elvétve szállingóztak az utcán, de túl nagy zsongás nem volt. Azonban mégis úgy éreztem, mintha követnének. Paranoiás vagyok! Nyugodt, mély lélegzeteket vettem, miközben a táskámban kutattam a telefonom után. Messze voltam, még mindig az otthonomtól, s kellett valami, ami eltereli a figyelmemet. A hívásnaplóban kikerestem Harry nevét és vártam hogy felveszi-e egyáltalán. Szegényt nem akartam felkelteni, de amúgy is lenne hozzá kérdésem. Már feladtam volna és kinyomni készültem, mikor a csörgés megszűnt.

-Audrey! -gyorsan szedte a levegőt, amitől bűntudatot éreztem.

-Ne haragudj, nem akartalak felkelteni... Jó éjt! -újból a piros gombot akartam megnyomni, ami megszakítja a vonalat, de újra megszólalt.

-Ki ne nyomd! -nevetett- Minek köszönhetem a hívásod?

-Láttad az újságot? -tettem fel a kérdést, mialatt egyre gyakoribbá váltak a lépéseim.

-Oh... Igen, láttam. -komollyá vált és némi szünet után magyarázkodni kezdett- Figyelj, ezek a barmok mindent lefényképeznek. Nekik az a karácsony, mikor lekapnak valami nővel... Sajnálom...

-Ugyan, nem kell. -őszintén nem kellett, hogy sajnálja. Én sajnáltam őt. Tényleg nem lehetett egy percnyi magánélete sem.- Tudhattuk volna, hogy egyszer úgyis az újságokban jelenünk meg. Te sztár vagy, én meg egy senki...

-Na, azért ez így nem igaz!

-Nem vagy sztár? -nevettem kínosan, mert nekem ugyan viccesnek tűnt a visszakérdezésem.

-Nem vagy senki! -valamiért nagyon jól esett ezt hallani. Egy pillanatra meg is álltam a járdán, de nem volt jó ötlet. Hátulról valaki nekem jött és még csak egy bocsánatot sem mormogott el. Elsuttogtam, hogy egy paraszt, mire Harry közbeszólt.- Hogy mondod? -persze, nem értette. Ha szitkozódok az utcán, általában magyarul teszem. Így kisebb az esélye, hogy megvernek a nyílt utcán.

-Jaj, semmi. Csak nekem jött egy... Ember. -bekanyarodtam az egyik mellékutcába, de még vetettem egy bosszús pillantást a "parasztra".

-Neked ment? Ilyen későn a szabad ég alatt járkálsz?

-Igen, kedves Harry. -mondtam unottan- Mintha te nem szoktál volna éjszakába nyúlóan bulizni. -egyre közelebb értem a piros ajtós sorházhoz, ahol laktam. Messziről láttam, amint az alsó szomszédom egy sráccal elhagyja a házat.

-Igazad van. De légy óvatos.

-London nem egy veszedelmes város, ahol az ember nem léphet ki az utcára fegyver nélkül. -érveltem a város közbiztonsága mellett, míg körültekintően átmentem a szemközti oldalba. Már csak néhány méter válaszott el a lakásom bejáratától, és két zárt ajtó. Bal kezemben lévő telefont áttettem a jobba, hogy a ballal kitudjam kotorászni a táskámból a kulcsot.- Amúgy sem élek egy hű de rettegett környéken.

-Bűnözők mindenhol vannak.

-Jaj, ne kezd már. -korholtam le- Ma mindenki azt akarja elhitetni velem, hogy a kedvenc városom egy bűnlak? -kérdeztem miközben sikeresen megtaláltam a kulcslyukot az ajtón. Egy gyors rántással felnyitottam és már siettem is fel az emeletemre, be a fűtött lakásba. Kettessével szedtem lépteimet, s ajtóm előtt már lihegtem.- Most... Komolyan...

-Menekülsz vagy mi a francot csinálsz? -hangjában ott csengett az érdeklődés.

-Nem... -nyögtem ki, mikor már a kemény fapadlón kopogott a cipőm- Csak hazaértem. -bezártam magam mögött az ajtót. Még a kis akasztót is beakasztottam. Elültették a bogarat a fülembe.

-Szóval, akkor most már biztonságban vagy. -jegyezte meg tudálékosan Harry.

-Igen. -forgattam szemeimet, ugyan ő nem láthatta- És most elköszönök. Jó éjt, Harry! És bocsi, hogy felébresztettelek. Megint.

-Ugyan, fenn voltam. Jó éjt neked is!

-Szia! -megvártam míg ő is elköszön, majd megszakítva a hívást a telefont a konyhapultra tettem.

 

Álmosan zuhantam a puha párnák közé, melyek az ágyamon díszelegtek. Elalvás előtt csak egy dolog járt a fejemben: Lucas. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Végig futtattam minden lehetséges megoldást, melyek egyaránt jók neki és nekem is. És valahogy mégsem örültem egyiknek sem. Így vagy úgy, de valamelyikünk veszít, és én boldognak akartam látni Lucast... Megérdemli, hogy boldog legyen. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt fürdőköpenyemben álomra hajtottam fejem.

 

 

 

xx

2.évad 28.rész - Elvonulva



Audrey

November 29. - vasárnap

 

Tehát ott ültem a nagy rakás szemét között - aminek már javát összeszedtem - kezemben az egyik legdrágább ékszerrel a világon és nem tudtam mit kezdjek a helyzettel. Legszívesebben világgá szaladtam volna a felelősség elől. De, ha nem is világgá, valamerre mennem kellett. A lényeg, hogy el innen. Jelenleg megmaradni sem bírtam ebben a házban, ahol néhány órával ezelőtt még önfeledten táncoltunk. A dohányzóasztalra tettem az ékszert, ami még érintetlenül a dobozában pihent. Felkaptam kabátomat és a táskámat, s már az utcán találtam magam. Céltalanul sétáltam a pezsgésben lévő utcán, gondolkodva, kihez is mehetnék. Haza kizárt, hisz nem akartam felébreszteni Naomiékat. Roset nem akartam felhívni, tuti valami buliban van és jól is teszi. Használja ki míg nincsenek otthon az ősök. Clarát sem akartam felébreszteni mivel Aidennel van, Alex randin van ahogy Joy is. Jenna pedig több ezer kilométerrel arrébb. Felhívhattam volna Zolit, de nem éreztem jó ötletnek. Hajnalok hajnalán egy terápia a legkisebb dolog, amit akarok. Egyetlen ember jutott még eszembe, akiben most meg is tudnék bízni... Akármilyen abszurd is, de egy próbát megér. Így hát telefonomban megkeresve nevét, rányomtam a hívásra és vártam.

-Audrey! Szia! -szólt bele mély dörmögős hangján néhány csengés után.

-Harry... Öhm... ráérsz? -zavartan álltam meg a járdán, keresve egy taxit.

-Valami baj van? -aggodalom hallatszódott ki hangjából.

-Szükségem van valakire... -hangom elcsuklott. Gyengének éreztem magam. Gyengének, mert gyáva voltam és mert pont őt kerestem támaszomnak.

-Persze, azonnal megyek. Hol vagy most? -hallottam a kulcs zörgését a háttérben.

-Nem kell, csak mondj egy címet. -nem akartam, hogy nyilvánosan lássák velem. Még a végén valami hülye pletyka áradat alakulna ki a médiában. Hallottam, hogy még szöszmötöl, majd sóhajtva beadta a derekát.

-Grimshaw címe megvan még?

-Igen. -válaszoltam miközben egy parkoló taxi felé igyekeztem.

-Ott foglak várni.

-Jó. Maximum fél óra és ott vagyok. -mondtam mielőtt beszálltam volna az autóba- És köszönöm!

-Szívesen! -majd bontottam a vonalat.

 

 

^^

Izzadt tenyérrel szálltam ki a taxiból és a hűvös szél miatt összébb kellett húznom magamon a kabátkát. Nem hajnali fagyhoz voltam öltözve. Térdig érő selyemruhámat átfújta a szél, nyitott magas-sarkúm pedig nem a legmelegebb ebben az időben. Szerencsém volt a kabáttal, ami ugyan csak derekamig ért, de legalább valami védett a hidegtől. Idegesen pillantottam körbe a környéken, hátha meglátom valahol Harryt. Szemem megakadt Nick házának kapuja előtt álló két alakon. A bentről kiszűrődő fények épp eléggé világították meg őket, hogy felismerjem: Nick és Harry. Nick felém bökött fejével, majd mielőtt bement volna telkére, intett egyet nekem. Visszaintettem, de ekkor már nem látta. Harry hosszú fekete kabátban sietett felém, fején zöld sapka volt.

-Az Istenit! Nem fázol? -állt meg előttem. Bizonytalanul megráztam a fejem, és érdeklődve néztem miért gombolja ki kabátját. Alatta egy fekete hosszú ujjú felsőt viselt, ami illett fekete nadrágjához.- Vedd fel! -várta, hogy belebújok kabátjába, de nem akartam.

-Nem, így te fogsz megfázni. -makacskodtam, miközben már mind a ketten átfagytunk.

-Inkább én, mint te! -lóbálta meg ismét előttem a kabátját, amit végül magamra kaptam.- Gyere! -mutatott északnak. Csendben sétáltunk egymás mellett és halálosan kínosnak éreztem. Körülbelül tíz percig sétálhattunk így, mikor befordult az egyik kapu előtt. Beütötte a kódot, majd maga elé engedett. A bejáratnál ugyanezt eljátszottuk, és a meleg szobahőmérséklet iszonyatosan jól esett amikor beléptem. Harry felkapcsolta a lámpákat, de csak épp hogy megvilágították az alsó szintet.

Levetettem Harry és a saját kabátomat is, amiket udvariasan felakasztott. Követtem őt végig a folyosón , ami egyből a nappaliba vezetett. Tágas volt, és ahogy láttam az étkezővel egybe nyitott. Bekapcsolta a kandallót és leült a kanapéra. Megütögette a maga mellett lévő helyet. Hezitáltam, de végül leültem mellé. Cipőm kopogott a padlón, amit el felejtettem levenni...

-Öhm... Levegyem? -mutattam cipőmre.

-Nem kell, ha nem akarod. -legyintett félmosolyt eresztve- Mi történt? -tért a lényegre. Gondoltam, hogy rá fog kérdezni, de most valahogy elbizonytalanodtam. Biztos jó ötlet volt pont hozzá jönni?- Audrey! -rázott vissza elmélkedésemből.

-Nem tudom. -mondtam, ami elsőként kijött a számon. Vidáman kuncogott, hátradőlt, kényelembe helyezte magát. Lábait keresztbe tette, testével felém fordult.

-Nem tudod? Akkor miért vagy itt?

-Nem tudom... -szakadt fel a bennem dúló sok-sok érzelem és már csak azt éreztem, hogy sós könny áztatja ruhámat. Kezemmel eltakartam szemeimet, próbáltam leplezni erőtlenségemet. Nem működött. Éreztem, amint a szivacs hozzám közelebb besüppedt, majd Harry kezeit enyémeken.

-Audrey! -hangja lágy volt, kedves és vígasztaló. Sikerült elhúznia kezemet piros, homályos szemeim elől, de szemkontaktust nem bírt felvenni.- Mi a baj? Miért sírsz? -visszaszívtam minden könnyem, és kíváncsi zöld íriszeibe néztem.

-Megkérte a kezem. -bőgtem ki magamból mindent. Nem érthette valóban mi történt, amitől ennyire kiborultam. Csak meg akart nyugtatni. Szorosan fogott, magához ölelt és hátamat simogatta.

Jól esett. És nem csak azért, mert a közelemben volt, hanem mert ettől a vérkeringésem is újra működni kezdett. Nem szólt egyikünk sem egy szót se. Némán ölelt, cirógatta a hajam. Néha elmormogott egy "Nyugalom, sss!" mondatot, de csak azt érte el, hogy még jobban sírtam. A nyugalom most messze állt tőlem. Egy kész csődtömegnek éreztem magam, egy roncsnak. És az is voltam. Harry a kezembe nyomott egy doboznyi zsebkendőt, amit nem szégyellve használtam is.

Még magam sem hittem el, hogy Harry ölelő karjaiba zárt engem, és, hogy ennyire kedves velem. Meg sem érdemlem. De komolyan. Az eddigi idő alatt, amióta személyesen ismerem próbáltam kerülni. Több-kevesebb sikerrel. Akárhányszor megláttam, valami elindult bennem és kétségbeestem. Az álmom egy része valóra vált, találkoztam Harryvel, megismertem... És most itt sírok a lakásán azért, mert a pasim megkérte a kezem... Nevetséges vagyok! Nem érdemlem meg Lucast sem. Ő olyan őszinte, amilyen én sosem leszek hozzá. Nem adhatom ki magam teljesen senkinek, mert a félelmeim felszínre törnek és megakadályoznak ebben. Úgy szeretem, ahogy még talán senkit, mégsem akarom leélni vele az életemet. Valóban nem akarom? Valóban csak egy céltalan kapcsolat ez, ami köztünk van? Úram atyám, hát ezt nevezem én bizonytalanságnak! Mindenem meglenne, boldog lennék mellette. Csak korai... Biztos csak korai ez az eljegyzés, azért viselkedem így. Semmi több. Egy év kevés idő. Laktunk már együtt egy rövid ideig, de az nem olyan, mikor az ember egy életen át a másikkal van.

-Jobban vagy? -kérdezte Harold még mindig a hátamat simogatva. Szemeim már kiszáradtak a sok könnytől, és örültem, hogy nem jött több. Szipogva húzódtam el tőle. Lerúgtam a cipőmet, és magam alá húztam jeges lámbaimat. Lustán neki dőltem a díszpárnának, s fejemet ráhajtottam. Némán bólintottam, jelezve, hogy már jobb.- Hozok neked teát. Hogy szereted? -állt fel és ő is levette barna csizmáját.

-Mindegy, csak ne legyen benne tej. -hangosan nevetni kezdett, majd a konyha felé ment.

Csak ekkor néztem szét a lakásban. A hátam mögé néztem, amerre Harry ment - és ami mellesleg a bejárat irányába volt. Egy lengőajtó választotta el a konyhát és a nappalit. Volt egy pult féleség - székek nélkül - ahol ki lehetett nézni a nappaliba. Vagyis az étkezőre. Fura volt. Nagyobbra számítottam. Modern volt, mégis igényes és elegáns. Talán kicsit giccses, de még a tűrhető szinten. Harry eltűnt a lengőajtó mögött, de a kis ablakocskán láttam, miként mozog otthonosan a konyhában.

-Le sem tagadhatnád, hogy nem brit vagy. -nevetett még mindig, és már a vizet tette fel főni.

-Tévedsz. -rekedtesen szólaltam meg- Félig angol vagyok. -nem tudom eljutott-e egyáltalán hangom odáig, de mikor kidugta a fejét a pult felett, biztos voltam benne.

-Komolyan? -hitetlenkedve nézett rám, mire bólintottam- Pedig van egy kis külföldi akcentusod.

-Apa brit, de anya magyar. -magyaráztam míg a nappali falain függő képeket néztem. Hallottam, amint a teafőző pár percen belül sípolni kezdett, majd abba hagyta. Nem sokkal később, Harry két gőzölgő bögrével tért vissza. Egyiket átnyújtotta, majd visszaült helyére.

-Akkor ismered a várost, gondolom. -kortyolt bele sajátjába.

-Nem igazán. Újévkor költöztem ide. Azelőtt sosem voltam Angliában. -mondtam a teámat fújkálva, hogy hűlljön kicsit.

-Szóval kinn születtél. -állapította meg- És milyen itt? -nevetnem kellett gyenge próbálkozáson, hogy fenn tartsa a beszélgetést.

-Jó. Egyre jobb. -kicsit elméláztam, majd folytattam- Vannak barátaim, remek munkám. Egy szép kis lakásom. Már csak egy autó kell.

-Nincs autód? -ráncolta homlokát- Mondjuk ez megmagyarázza, miért jöttél taxival. -ivott teájából- De komolyan, nincs autód?

-Nincs. -nyeltem le a forró teámat, ami kicsit megégedte nyelvemet- Gondoltam rá, hogy veszek egyet. Valami használtat...

-Ne használtat vegyél. -szólt közbe- Mutatok egy jó autókereskedést majd. Mindenféle-fajta autó van ott, csak ki kell választanod azt, amelyik a legjobban tetszik.

-Nincs annyi pénzem jelenleg, hogy egy vadonatújat vegyek. -letettem az asztalra a félig üres bögrémet- Amúgy sem vagyok nagy igényű.

-Attól még vehetsz biztonságosat. Azt mondják a Lexus-ok a legbiztonságosabban felszereltek.

-A Lexus-t nem szeretem, nem tetszik. -fintorogtam a márka hallatán, miközben visszadőltem a párnára.

-Akkor milyen kocsi tetszik? -szélesen elmosolyodott, miután enyém mellé tette bögréjét. Kihívást éreztem a kérdésben. Tudom, ő mennyire szereti az autókat, szóval versenybe sem szállhatok tudásával.

-Két nagy álmom egy MINI Cooper, és egy Range Rover. -válaszoltam, s vártam hogyan reagál az ismert márka hallatán.

-Oh, akkor örültél, mikor hazavittelek vele, mi? -játékosan megbökte térdemet. Ismét kínosnak éreztem a helyzetet. Nem mosolyogtam már, tekinetemet is lesütöttem.- Valami rosszat mondtam? -kedvesen közelített újra.

-Nem. Te semmit. -néztem fel rá, arcán félmosoly volt.

-Akkor ki? -és újra témánál voltunk. Végül is ezért jöttem, nem? Mély levegőt vettem, a kandallót bámultam és belekezdtem.

-Lucas, a barátom... -nagyot nyeltem és fanyarul elmosolyodtam- Február körül jöttünk össze. Minden jó volt. Ma ünnepeltük a szülinapját. -vetettem egy pillantást Haroldra, aki minden figyelmét nekem szentelte.- Miután mindenki elment, elkezdtem összepakolni a poharakat, tányérokat, tudod... -halványan bólintott, s kíváncsian várta a folytatást- És akkor... Lucas megkérte a kezem. -nyögtem ki végül. Harry arcán megdöbbentség suhant végig, majd értetlenül nézett rám.

-De, akkor miért vagy most itt? Ünnepelnünk kéne, nem?

-Nincs mit ünnepelni. -ráztam meg fejem és elsöpörtem néhány tincset arcomból- Nemet mondtam.

-Basszus! Ez gáz. -szitkozódott- És hogy érzed magad? -jött a kérdés, amire gondolkodás nélkül is tudtam a választ.

-Szarul. -kínos nevetésben törtem ki, ami Harryt is megnevetette- Miért kellett elrontania azt, ami eddig tökéletes volt? -tettem fel a költői kérdést, mert választ nem vártam tőle. Mégis kaptam.

-Csak valami jobbat akart neked nyújtani. -mondta rekedtesen, mire rá emeltem tekintetem. Fejét bal kezével támasztotta a párnán. Haja kócosan keretezte arcát.- Mi, férfiak, sok hibát elkövetünk választottunkért.

-Nem mondod?! -mosolyogtam rá- Mégis mit még? A következő az lesz, hogy addig nyaggat míg igent nem mondok? -viccnek szántam, de hangom másként hatott.

-Nem ismerem annyira Lucast, de nem feltételezném róla. Inkább békében hagy, csak hogy át tudd gondolni. -tudtam, hogy igaza van.

-De egyszer megunja a várakozást is, nem? -csattantam fel- Egyszer mind megunjátok és kerestek olyat, aki megadja amit akartok. -nem tehettem róla, eszembe jutottak az emlékek. Először csak Ted, majd a kóma... Fejemet hátravetve, szememet behunyva igyekeztem idegeimet lenyugtatni. Nem hiányzott egy újabb pánikroham. Legalábbis nem most. Sorra vettem a mély, tűdőm aljáig hatoló levegőket, s kicsit sikerült is lenyugodnom. Mikor kinyitottam a szemem Harry üres tekintetébe ütköztem. Csak bámult maga elé, úgy tűnt mintha gondolkozna valamin.- Sajnálom... -hagnomra felfigyelt, felém fordult- Nem kellett volna...

-Nem, mindegy. -legyintett- Mindenkinek van nehéz időszaka. -erőltetett mosoly jelent meg orra alatt. Valami azt sejtette, pont egy ilyenen megy keresztül.

-Minden oké? -kérdeztem rá.

-Minden. -vágta rá rögtön. Nem hittem neki. Láttam a szemein, szomorúak voltak.

-Biztos? -szinte úgy mint én, ellazulva ült a kanapén.

-Meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek. -kérte, s ezt könnyű volt megtartani.

-A titkok mesterével beszélsz. -oldani igyekeztem a benne rejlő feszültséget- Esküszöm mindenre, ami szent! -tettem kezemet a szívemre. Úgy tűnik hatott, mert aprót bólintott.

-Zayn kilép.

-Mi van? -sokkolt a hír és nem is akartam hinni füleimnek- Ugye csak viccelsz?

-Nem. -de tudtam is, hogy ezzel nem viccelne- Úgy döntött nem kér többet ebből az életből. -vállat vont, de szemei még mindig rosszkedvűen csillogtak a kandalló fényében.

-És... De... -nem tudtam felfogni- Ennyi? Ezzel a mondattal vett búcsút tőletek? -érdeklődtem, de féltem, nem akartam túl indiszkrét lenni.

-Normális életet akar Perrie-vel. Valahol megértem... -végére alig hallottam mit mondott.

-Én is, de... Ti öten egy család vagytok. -mondtam inkább magamnak- El sem hiszem... -a plafont kezdtem el nézni, ahonnan egy nagyon nagy üveg csillár lógott fölénk.

-Én sem, elhiheted. Nem soká a média is erről fog kérdezősködni és ahhoz semmi kedvem nincsen. Úgy tenni, mintha semmi nem történt volna...

-Hogy viselitek? -kérdeztem őszintén. El sem tudtam hinni, hogy egy fontos korszak végéhez érkeztek.

-Nehezen. De nem hagyjuk abba az éneklést. A banda egybe marad, Zayn nélkül is.

-És te hogy vagy? -kérdésem elérte, hogy rám nézzen. Arc izmai megrándultak, álla megfeszült.

-Legszivesebben jól bemostam volna neki, aztán jól megölelgettem volna. -vallotta be nyíltan- Az egyik legjobb haverom és csak így képes minket itt hagyni. Éreztük mi már előtte is, hogy nem minden oké vele, de ezt nem gondoltuk volna.

-Nagyon nehéz idő jön most számotokra. -mondtam- De tudom, hogy megbírkóztok vele. -bíztattam fel mosollyal, amit viszonzott.

-Köszi.

-Én köszönöm. Nem tudtam hova menni ma és te meghallgattál.

-Ha bármi van, komolyan bármi... -előrenyúlt, megfogta kezemet- Csak hívj!

-Csak legközelebb ne az éjszaka közepén, ugye? -poénkodtam. Kezét visszahúzta, ajkai széles mosolyra húzódtak.

-Bármikor! Ha hajnalban pizzát akarsz enni és nincs társaságod, akkor is! Egy jó kis vacsira mindig kapható vagyok. -nevetnem kellett azon, hogy próbált jobb kedvre deríteni mindkettőnket.

-Oké, megjegyzem.

-Remélem is. -mondta mielőtt felállt volna- Gyere, megmutatom a vendégszobát, ahol aludhatsz. -intett hogy kövessem az emeletre. Zavartan felálltam, kezembe fogtam a cipőmet és a táskámat, s követtem fel a lépcsőn.

-Nem akarok pofátlan lenni, nem szeretnék a terhedre lenni... -ekkor megállt, szembe fordult velem, szemei szikrákat szórtak.

-Nem vagy a terhemre! -mondta lágyan, mégis nyomatékosan- Fáradt vagy és nem engedem, hogy így menj vissza. -újra elindult én pedig utána mentem. A folyosón jobbra fordultunk, majd megálltunk egy ajtó előtt. Harry kitárta előttem, majd belépett és felkapcsolta a lámpát. A szobában éppen annyi dolog volt, amire egy embernek szüksége van: ágy, éjjeliszekrény és egy komód. Az ágyhuzat élénk piros volt és alig vártam, hogy befeküdhessek. Tényleg álmos voltam és fáradt.- A felső fiókban van tiszta póló és nadrág, szerintem jó rád. Gemma hagyta itt. -így már mindent értettem.- A fürdőszoba itt van mellette. -mutatott balra- Van kint tiszta törülköző is. -gondolkozott el, majd körbe nézett- Remélem jól alszol majd. Jó éjt! -lépett ki a folyosóra, becsukva maga után az ajtót.

-Jó éjt! -motyogtam, de már csak magamnak.

 

 

^^

Reggel csörömpölésre ébredtem. Kellett néhány perc, mire visszaemlékeztem a tegnap eseményeire, és rájöttem hol is vagyok. Gyors kimásztam az ágyból és felvettem a saját ruhámat. Gemma ruhái tényleg passzoltak rám, de nem szeretem mások ruháját hordani és kicsit fura is volt így. Hány csajnak adhatta oda Harry a nővére gönceit?! Mindegy... Mikor készen voltam, kezemet fésűként használva rendbe szedtem tincseimet. Magamhoz vettem a táskámat, belebújtam cipőmbe és irányt vettem lefelé.

Nappali fényben a ház sokkal barátságosabbnak tűnt és kellemes, otthoni érzést keltett. Hangokat hallottam a konyha felől, így a kis ablak szerűn bekukucskáltam. Harry szentségelt magában. Ahogy láttam egy adag odaégett ételt dobott a kukába. Vigyázva, ne hogy észrevegyen, kacagtam, de nem jött össze. Felvont szemöldökkel hátranézett válla fölött, majd elmosolyodott. Egy melegítőalsót és egy fehér atlétát viselt. Tetovált karja egészen kilátszott, és kedvem lett volna kérdezgetni róluk.

-Felébresztettelek? -a mosogatóba helyezte a kormos serpenyőt és a konyhai szigethez lépett. Felvette a tényárt, amin volt pár palacsinta és kijött az étkezőasztalhoz. Leült és letette a tányért. Én is így tettem, leültem vele szembe, táskámat a mellettem lévő székre raktam.- Vegyél! -kínálta az édes, sült tésztát.

-Köszi. -szemem már kopogott az éhségtől, így elvettem a legfölsőt- Amúgy igen, felébresztettél, de nem baj. Ideje mennem. -haraptam bele az édességbe.

-Maradhatsz, ha szeretnél. -ajánlotta fel, míg ő is magához vett egyet.

-Nem, mennem kell. Otton várnak a rokonok. -újabb falatot vettem számba- Hm... Finom. -jegyeztem meg, egy nyelés után.

-Igyekeztem. Nem túl olajos?

-Dehogy! -néztem rá somolyogva- Legjobb! Én úgy szeretem, mikor kicsit leragad, nem lehet felszedni és kénytelen vagy cafatokban kiszedni. Anya mindig csinált néhányat úgy a kedvemért. -osztottam meg az egyik legszebb élményt az életemből. Valóban az, hisz anya mindig jól főzött, de a palacsinta sosem akart sikerülni neki. Mindig leragadt neki, de nekem azok voltak a legfinomabb részei.

-Megjegyzem és legközelebb úgy kapod. -vigyorgott Harry mikor ismét a palacsintáért nyúlt. Én épp megettem az elsőt, de már elég is volt. A karórámra pillantottam, ami negyed tizenkettőt mutatott.

-Köszönöm a reggelit, de tényleg mennem kell. -álltam fel miközben a táskámért nyúltam.

-Elviszlek. -állt fel ő is- Átöltözöm. -meg sem várta válaszomat, felszaladt az emeletre. Feszengve vártam, egyik lábamról másikra álltam idegességemben. Pár perccel később visszatért egy szürke farmerba és egy fekete galléros hosszú-ujjú pulcsiba.- Mehetünk. -vezetett a bejárathoz, ahol magunkra kaptuk a kabátokat, illetve Harry a cipőjét is. Magához vette a kulcsait és már kint is voltunk. Hűvös szél fújt, de nem összehasonlítható az éjszakai faggyal. Sietve szálltunk be a terepjáróba, ami a ház előtt parkolt. Miután kinyílt a kapu, Harry kihajtott a belvárosba vezető útra.- Hol laksz?

-Bedford Square.

-Oh, szép környék! -jegyezte meg, majd hármasba váltott.

-Igen, az.

 

 

^^

Közel harminc perccel később leparkolt a háztömböm előtt. Sokkal oldottabban szálltam ki az autóból, mind ahogy azt valaha is képzeltem. Harryvel az egész út alatt beszélgettünk a zenéről, a környékről és az egyéb alap kérdéseket feltettük a másiknak. Nem kell sokra gondolni, csak olyanokra, mint mióta lakom itt, mit csináltam előtte, mit csinálok szabadidőmben. Ő az ünnepi terveiről mesélt és hogy addig még mennyi minden tennivalója van. Jól éreztem magam, őszintén. A fene gondolta volna, hogy tudok normálisan is viselkedni mellette. Annak pedig végképp örülök, hogy nem volt pánik rohamom, még este sem. Törekedtem nem Lucasra és a gondokra figyelni, kizárni őket az agyamból. Ezt énekléssel értem el. Persze csak halkan, nehogy felkeltsem Harryt, újfent.

-Köszi, mindent. -szóltam vissza, mielőtt még becsuktam volna a kocsiajtót.

-Máskor is! -szélesen bazsalygott- Szia, Audrey!

-Harry! -szólaltam meg, mielőtt becsaptam volna az ajtót. Felvont szemöldökkel várta mondanivalómat, de arcán még mindig ott volt az a megszokott mosolya.- Legyen ez a mi titkunk, jó?

-Persze. Ahogy szeretnéd. -együttérzően bólintott.

-Köszönöm! -hálásan néztem rá- Szia! -köszöntem el, majd hangosan becsaptam az ajtót. Még egyszer hátrafordultam a lépcsőről, mikor dudált egyet. Hevesen integetett, amit viszonoztam, majd elhajtott.

Készen álltam felvenni az álarcomat felfele menet a lépcsőházban, elrejtve minden bántalmat és kétséget nagynéném elől. Nem akartam, hogy megtudják mi történt Lucas-szal. Sőt, senkinek sem akarom elmondani. Jobb, ha nem szólok senkinek, míg magam meg nem tudom mit is akarok.

 

 

 

xx

2.évad 27.rész - Váratlan meglepetés

 

Audrey

November 28. - szombat

 

Ismét hosszú napnak nézek elébe. Első, ami a legfontosabb, ki kell kelnem az ágyból. És ez most tényleg elég nehéz feladatnak tűnik számomra. Hajnali háromkor értem haza az egyik Cambridge-i munkámból. A héten szinte csak északon dolgoztam. Nem bánom, hisz világot látok, de kikészít az állandó haza utazgatás. Annyi szerencsém volt, hogy Jamievel összefutottam a rendezvényen. Ha ő nem lett volna, tuti halálra unom magam. Kedves volt, mindig próbált a társaságban maradni úgy, hogy közben engem is bevon. A szervező annyira nem örült ennek, mert kivételesen most felszolgálóként jelentem meg. Egy szava sem lehet rám, mindent úgy csináltam, ahogy azt elvárta. Szóval miután végleg kitakarítottuk a helyiséget, készen álltam hazamenni. Fogni akartam egy taxit, de megláttam Jamiet az épület előtt piros jaguárja mellett állva. Felajánlotta, hogy hazavisz. Ő is Londonba tartott, így elfogadtam. Nagyon sokat beszélgettünk az úton, még Lucas szülinapi bulijára is meghívtam, de programja van, így kénytelen volt passzolni.

Ha már vendégek, felhívtam Naomit is. Szívesen csatlakoznak hozzánk az ünneplésnél, így ma éjszaka a lakásom vendégszállóvá alakul. Elvileg csak Gabe-bel jön, Rose még nem mondta biztosra. Alex elhozza Niallt. Komolyabb köztük, mint hittem. Örülök, hogy ennyire egy húron pendülnek és adnak egy esélyt egymásnak. Clara egyértelműen Aidennel jön, de nem hagyják otthon Charlesékat sem, ők is meg lettek hívva. Sajnos Jennának dolgoznia kell, már el is repült Belgrádba. Joy pedig megkérdezte nem lenne-e baj, ha hozná a barátját, Patrickot. Így legalább megismerem.

Ahogy ránézek az órára, tudom, nincs több időm, készülődni kell. Kikecmergek valahogy az ágyamból és a zuhany felé indulok. Amint beállok a kádba és elhúzom a zuhanyfüggönyt, megengedem a meleg vizet. Vízesésként szakad rám a forró víz, mely lemossa a napok fáradalmait testemről. Épp, hogy csak engedek egy kis hidegvizet hozzá, hogy meg ne égjek. Semmi nem ér fel egy jó reggeli zuhanynál. Ez ébreszti csak fel igazán az embert! Néhány perc után tisztának érzem magam és kilépve magam köré csavarok egy törölközőt. A függönyön átnyúlok, hogy elzárjam a csapot, majd a tükör elé topogva tócsát hagyok magam után.

 

 

Alex

-Randim van. Ez csak egy randi. -mantraként ismételtem a mondatokat, hátha megnyugszom tőlük, de esélytelen. Jelenleg olyan ideges vagyok, hogy még egy kupica pálinka sem nyugtatna le.

-Ez nem randi. -jön az ajtó felől a hang, melyre nagyot ugrok a szekrény előtt. A behatoló felé nézek, aki nem más, mint Aiden. Mosolyogva tért bentebb és ült le Clara ágyára.- Ez Lucas meglepetés bulija. -közli, mintha hülye lennék.

-Tudom, nagyokos! -dobom arcába a kezemben lévő pöttyös sálat.

-Akkor meg miért izgulsz? -dobja vissza játékosan, de az anyag a földön köt ki- Horan nem fog megenni téged.

-Gondolom. -bíztatom magam. Végül is múltkor sem történt semmi.

-Komolyan félsz tőle? Te, aki kemény, mint a kő? -hitetlenkedve néz rám, majd a kezemben lévő sárga felsőre és hozzá illő kék nadrágra irányul tekintete- Az jó lesz. -mondja, s nekem ennyi elég is. Nem vagyok valami válogatós, de most az izgalom miatt még a ruhát sem tudom kiválasztani. Az ágyamra teszem a szettet, és leülök Aiden mellé.

-Nem tőle félek. -szólaltam meg némi szünet után- Csak ő egy híresség...

-És? -vágott közbe- Ha azt veszed, már Audrey is híres. Jude Law-val volt címlapon!

-De Audrey mindig is a barátom volt, Niall meg nem. Nem akarom, hogy azt higgye csak a neve miatt vagyok vele.

-Oh, te! -átveti vállamon karját, magához ránt- Te tiszta dinka vagy! -nevet egy jót, majd folytatja- Horannek így tetszel és tudja, hogy őt kedveled, nem a hírnevét. Ha meg nem látja ezt, akkor egy balfasz, ha ezt elcseszi.

-Hé! -bokszolok hasába, de vele együtt nevetek- Jó báty lennél!

-Én már most az vagyok! -ölel jobban magához és érzem, hogy most nem viccel.

Mióta itt lakom, vagyis lakunk, családtagnak érzem magam. Nincs megkülönböztetés, nincs kivételezés, nincsenek konfliktusok. Mint egy nagy család, úgy működünk. Vágyom haza, de itt is nagyon jó lenni. Mobilom csörgése szakít szét minket, s amint meglátom a kijelzőn Niall nevét, mosolyom szélesebb lesz.

-Jobb, ha megyek. -áll fel Aiden, de még mielőtt kimenne, hátrafordul és rám kacsint. Szememet forgatva intek neki, hogy kifelé, s amint el is hagyja szobámat, fülemhez emelem a telefont.

-Szia! -hangom mint egy kislányé, ezért több értelmet verek magamba és újra megszólalok- Mizujs?

-Szia! Haza fele tartok a stúdióból. Mit csinálsz? -hangja vidáman cseng a vonalban. Hasra vágom magam az ágyon, úgy folytatom a beszélgetést.


-Válogattam a ruháim közül, hogy mit vegyek fel este.

-És mi a befutó? -kíváncsiskodott kuncogva.

-Majd meglátod. És te, hogy hogy most végeztél? Mindjárt indulnunk kell. -néztem az ágy mellett heverő órára, ami fél ötöt mutatott.

-Igen, tudom. De sok volt a munka és... Volt némi megbeszélni valónk is a srácokkal. -magyarázta- Hat előtt ott vagyok érted.

-Oké. És milyen napod volt?

-Borzalmas. -sóhajtott fel- De, most leteszem, így nem vezethetek.

-Jaj, persze. Ne is! -szóltam rá erőteljesebben, mire nevetni kezdett- Vezess óvatosan! Szia!

-Szia!

 

 

Lucas

Ebéd óta anyával "lógok". Kivételesen most nem egy újabb boltba megyünk, vagy étterembe, és nem is egy kiállításra. Haza felé tartunk. Furcsa mód anya állandóan a telefonját bújja, amikor nem beszélgetünk. Mint most is. Csendben vezetek a lakásomhoz, de fél szemmel anyát nézem.

-Mit írsz ennyire szorgalmasan? -kíváncsiságom felülkerekedik büszkeségemen, s anya rám emeli tekintetét.

-Csak Audreynak írok, hogy hazamegyünk és ha gondolja jöjjön át.

-Ez egyértelmű. Nem kell neki megírnod. Már mondtam neki, hogy este nézzen át. -tájékoztattam anyát, de a legfontosabbat nem akartam vele megosztani.

-Jó, nem kell leharapni a fejem. -eltette a készüléket a táskájába.

A következő pár kilométert ismét csendben töltöttük. Mikor leparkoltam a ház előtt, igyekeztem anya oldalára sétálni, hogy kinyithassam neki az ajtót. Mosolyogva arcon csókolt, majd belém karolva a bejárat felé lépkedtünk. Kitártam anya előtt az ajtót, de ő szorosan maga mellett tartott, így szinte egyszerre léptük át a küszöböt. A lámpák felkapcsolódtak, pedig nem is értem a kapcsolóhoz.

-Meglepetés! -zendült fel az egész lakásban. Körülnéztem a kisebb tömegen, amit a barátaim képeztek. Itt volt Eddy, Rob, Pete és Ian. Mind az egyetemi barátaim, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Rengeteg időt töltöttünk együtt anno a koli falain kívül. A konyhaajtóban állt Jecky unokatestvérem is, akit évek óta nem láttam. A három gyerek igazán leköti minden idejét és örülök neki, hogy most itt van. Viszont a legboldogabbá az a személy tesz, aki most középen áll gyönyörű ruhájában. Anya térít vissza, amint meghúzogatja fülemet.

-Isten éltessen, drágám! -rúzsos csókot nyom ismét arcomra, de ezúttal a másik oldalra. Legalább szimmetrikus vagyok. Ahogy elenged, megrohamoznak a többiek is.

Kedvesen, mosolyogva fogadtam a sorban következőket, akik körém álltak, hogy felköszöntsenek születésnapom alkalmából. Döbbentem láttam, hogy Naomi és Gabe is itt van. Sőt még Patrisháék is. Örömtelien öleltem magamhoz mindegyikőjüket, megköszönve, hogy eljöttek. Egy idő után már kiutat kerestem barátaimtól. Muszáj voltam megtalálni Audreyt és jól magamhoz ragadni. Körülnéztem, s amint megakadt a szemem a rézvörös hajon, kimentettem magam a beszélgetésből. Anyával diskurált valamit, de az sem zavart. Hátulról átöleltem, puha csókot hagytam nyakán, amitől összerándult. Megfordult, szemei boldogan ragyogtak és egyből szorosan magához ölelt.

-Boldog szülinapot! -motyogta fülembe, majd mikor elszakadtunk szenvedélyesen megcsókoltam. Hallottam néhány füttyszót és tapsot is, de csak egy mondat tudott minket szétválasztani:

-Vidd szobára! -kiabálta egyik jó pajtásam, Isaac.

-Ha nem lennétek itt, az lenne. -tájékoztattam a közönséget és mindenki nevetett. Még Audrey is mutatott egy fél mosolyt, de azért keményen mellkason vágott. Arca pírba szökött és még jobban magamhoz öleltem.- Imádlak! -súgtam ajkaira, apró puszit hagyva rajtuk.

 

 

Audrey

Jó volt látni így Lucast. Nem sokat töltünk a barátainkkal a sok munka miatt, és kimozdulni is ritkán megyünk. Mosolyogva fogadta tovább a vendégeket, akik mindig a kezébe nyomtak egy italt. Lehet kár volt ennyi pezsgőt venni, mert ha így folytatja a buli végére lerészegedik. Azonban okosan cselekedett és mindig csak egy két kortyot ivott. Gondolom emlékezni akar a születésnapjára. Mindenki odaadta a neki szánt ajándékot, amik most az asztalon pihennek a sarokban. Én a konyhában pakoltam tálcára a süteményeket, mikor Joy jelent meg mellettem.

-Segítsek?

-Jó lenne. -nyomtam kezébe rögtön az eperhabcsókkal teli tálcát. A sós rudacskákat pakoltam még mindig, de abba hagytam mikor megláttam Joy érdekes arckifejezését. Valójában, fülig ért a szája és rosszaságról árulkodott.- Mi van?

-Ma van a nagy este. -közölte egyszerűen, mintha tudnom kéne miről van szó.

-Milyen nagy este? Mi van? -értetlenül fordultam felé, kezem is meg állt a munkában.

-A nagy este. Tudod... -a nappali felé sandított és ekkor leesett.

-Te le akarsz feküdni vele? -nem köntörfalaztam és jót is nevetett rajtam.

-Igen, barátnőm, le. A buli után hazavisz és én mondom neked, ott fog éjszakázni. -kacsintott majd megindult a tálcákkal a nappaliba. Gyorsan én is tálcára helyeztem a maradék rudacskákat és követtem Joyt.

A hangulat a tetőfokához ért, ugyanis Niallt énekeltették a többiek. A srác örömmel énekelt el egy-két ismertebb számot, majd mikor behoztuk a tortát, akkor a "Boldog Szülinapot!" dalt is ő kezdte el. Lucas végig maga mellett tartott, még akkor is mikor a gyertyát fújta. Aztán amint felvágtuk az édességet, mintha nem is lett volna. Úgy kapkodták el, mintha valami hiper szuper dolog lenne. Jó, azért be kell valljam, én is három szeletet ettem belőle. Tényleg isteni finomra sikerült! Minden tiszteletem Patrisháé, remek cukrász lenne.

Ahogy telt-múlt az idő, Lucas egyre több barátját ismertem meg közelebbről. Volt olyan is, akinek inkább a barátnőjével társalogtam, míg a férfiak a politikai életet tárgyalták meg. Mindenki normális volt, együtt nevettünk, sztorizgattunk, táncoltunk. Jó buli volt és úgy láttam Lucasnak is tetszett.

 

 

^^

Éjfél fele járhatott, mikor az utolsó vendég is lelépett. Becsuktam magam mögött az ajtót és fáradtan neki dőltem. Lucas a vendégszobát készíti elő Evelynnek, de már jó ideje. Ennyi idő alatt már le is zuhanyozhatott. Ki tudja. Lényeg, hogy így vagy úgy, de ezek szerint egyedül kell összetakarítanom a lakásban. Mindenfele chips-es zacskó, üvegpohár, műanyagtányér, és villa hevert. Mély levegőt vettem és elrugaszkodtam az ajtótól, nekilátva a takarításnak. Elővettem egy nagy kukászsákot, hogy abba dobáljam a szemetet. Még jó, hogy csak a nappali nézett így ki és nem az egész ház. Reggelig csinálhattam volna akkor. Így is már egy fél órája tevékenykedtem, mikor hallottam Lucas lépteit. Mire megfordultam, már előttem állt széles mosolyával. Kezemből kivette a zsákot és a földre rakta. A kanapéig húzott magával, ahova leültünk.

-Nagyon szeretlek! -fogta kezei közé arcomat és fentebb emelte, így mélyen összeolvadt tekintetünk.

-Én is szeretlek! -nyomtam finom csókot szájára. Boldog voltam attól, hogy ő boldog. Kezei bőrömet simogatták egyre lejjebb, nyakamról vállamra áttérve.

-Köszönöm a partit. Fantasztikus volt!

-Reméltem, hogy tetszeni fog. Kinyitottad már az ajándékaidat? -néztem a sarokba, ahonnan hiányzott a dobozok fele.

-Még nem, csak felvittem az egyik részét. -nézett ő is abba az irányba, majd vissza rám- Nagyon szeretlek.

-Tudom. Én is téged. -mosolyom fülemig ért.

-Szeretnék valamit kérdezni tőled. -hirtelen hangja komolyságot sugárzott, de arcán még ott volt az apró, édes mosolya. Picit fészkelődött, majd újra megszólalt. Kezébe vette kacsóimat.- Nagyon boldog vagyok veled. Melletted minden tökéletesnek hat. -szavai szívemig hatoltak- El sem hiszem, hogy most itt tartunk. -körbe nézett- Szinte együtt élünk, és ez olyan jó érzés. -nekem is az volt, de nem akartam közbevágni- Szeretlek! És szeretnék minél több időt veled tölteni. -ekkor egyik térde a padlót kezdte súrolni, míg másikkal tartotta magát. Kezeimet eleresztette, zsebébe kotorászott és mire rájöttem mi következik, már egy jegygyűrűt tolt az orrom elé.- Hozzám jössz feleségül?

Megszólalni sem tudtam. Szemem Lucas arca és a gyűrű között cikázott. Pompás volt. Lenyűgöző. Minden nő álma. Elegáns mégis feltűnő. Négyzet alakú gyémántkő emelkedett ki a karikából, ami az egészet varázslatossá tette.


 

Nagyot nyelve néztem Lucas szemeibe, melyek várakozóan néztek rám. Borzalmas érzés volt visszanyelni feltörni vágyó könnyeimet. Borzalmas volt, mert egy borzalmas személy vagyok... Nagyon szeretem Lucast, efelől semmi kétségem sincs. De eljegyzés? Alig egy éve ismerjük egymást és ez nekem túl korai. Hogy köthetném össze az életemet egy olyan személlyel, akit alig ismerek?! Még magamat sem ismerem teljesen. Nem állok készen erre. Nem állok készen, hogy komolyabbra forduljon a kapcsolatunk. Jesszusom, mi a baj velem? Itt térdel előttem egy klassz pasi és csak azt szeretné, hogy igent mondjak... Még sem tehetem.

-Lucas... -próbáltam megtalálni hangomat a döbbentség után. Hiába kerestem a szavakat, nem jöttek ki a számon.

-Kicsim... -visszaült helyére- Szeretlek...

-Én is. -szögeztem le- De ez... -mutattam a gyűrűre- Ez nekem sok.

-Kicserélhetem, ha nem tetszik. -csukta be a dobozkát.

-Tetszik, de nem kell. -Lucas döbbenten húzta össze szemöldökét- Mármint... Még csak... Egy éve sem ismerjük egymást. Ez nekem gyors. Szeretlek, de még nem érzem olyan erősnek magunkat, hogy hozzád menjek. -magyaráztam és félve vártam barátom reakcióját.

-Oh... -tekintetét a földre szegezte és pár percig némán ültünk egymás mellett- Én... Én erre nem is gondoltam. -kezdett neki monológjának- Nem gondoltam, hogy te túl gyorsnak találnád. De igazad van. -nézett mélyen szemeimbe- Ez gyors. Megértelek, ha nemet mondasz. De arra kérlek gondold át. -könyörogtek szemei és nem hagyott választást.

-Át fogom. -akaratlanul csúsztak ki a szavak a számon. Halványan elmosolyodott és a kezembe nyomta a dobozt.

-Ez legyen nálad addig. Szeretném, ha ide adnád, amikor készen állsz. -apró puszit nyomott arcomra, majd felállt és a hálószoba felé vette az irányt. A folyosóról még visszanézett és azt mondta:- Gyere, aludjunk! -hívott magával, de előre ment. Tudhatta, hogy időre van szükségem.

 

 

 

xx

2.évad 26.rész - ,,Tell me that you love me''

 

Audrey

November 14. - szombat

 

-Édesem! -hallottam meg magam mellől egy halk hangot- Kelnünk kéne. -oldalamról hanyatt fordultam, nagyot nyújtózkodtam. Ajkak érintették az enyémet, apró nedves csókot hagyva rajtuk. Orromat megcsapta az éjszaka mámorító nyoma. Egyből elégedett vigyor terült el arcomon, amit Lucas nem is hagyott szó nélkül.- Mit mosolyogsz? -szemeim csukva voltak még, de éreztem amint fölém magasodik, térdei a két oldalamat nyomták.

-Szeretlek. -motyogtam álmosan. Lucas aranyos kuncogást hallatott, majd újabb csókot nyomott számra.

-Én is szeretlek. -a világ legszebb szava a világ legjobb pasijától- De tényleg kelnünk kéne. -mászott le rólam, ezzel elrontva a pillanatot. Lassan nyitottam ki szemem, sötét pilláim alól néztem fel rá. A szekrényből halászta elő szmokingját és lakk cipőjét, de még mindig pizsomanadrágját néztem, amiben olyan formás volt a feneke.

-Szexi vagy! -nyújtózkodtam még egyet mielőtt kiszálltam volna az ágyból. Lucas nevetve hátrafordult.

-Nem annyira, mint te! -alaposan végignézett rajtam. Az ő pólóját viseltem, aminek a közepén "Szexi and I know it" felírat virított. Mosolyogva közeledtem felé, kezeimet felvezettem karjain. Szerelmes mosolyom átalakult csibész mosollyá.

-Nincs kedved megismételni az éjszakai...

-Gyerekek! -jött a hang, amitől először megijedtem, majd rám tört a felismerés- Gyertek, csináltam uzsonnát! -Evelyn nagyon kedves ember, de az időzítése nagyon rosszkor jött. Sóhajtva hajtottam le fejem, majd emeltem vissza tekintetemet barátomra.

-Muszáj mennünk?

-Hova? A bálra vagy uzsonnázni? -jókedvűsége továbbra is megmaradt.

-Uzsonnázni. -válaszoltam, majd eszembe jutott- Különben is mennyi az idő? -néztem az éjjeliszekrényre, egyenesen a világítós órára.- Öt óra?! -sokkolva vettem tudomásul, hogy fél óra múlva tényleg el kell indulnunk.- Oké, öltözöm. -adtam be derekam, s szó nélkül készülődtem tovább miután meguzsonnáztunk.

 

 

^^

-Anya, gyere már! -kiabált vissza az ajtóból Lucas. Én már a kocsiban ültem, a rádiót tekergettem, reménykedve hogy találok valami jó adót. Az esti ruhám a csomagtartóban pihent, ahogy Lucasé is. Evelyn úgy döntött a kiválasztott ruhájában jön, megspórolva magának az időt. Ám nem tudom, akkor mit vacakol még. Már negyed órája el kellett volna indulnunk...- Anya, utoljára mondom. Gyere! -kezdett mérgesedni, és ezt anyja is érzékelhette, mert végszóra megjelent az ajtóban.

-Jövök, nyugodj meg! -csak ennyit mondott, majd sietve beült a hátsóülésre. Lucas gyorsan kulcsra zárta a lakást, majd ő is beszállt. Mindenki bekapcsolta a biztonsági övét, s már úton is voltunk. Némi sláger és friss hírek után a hosszú út kezdett unalmasnak hatni.- És mondjátok, énekeltek együtt ma este? -dőlt kissé előre ülésén Evelyn. Lucas kérdőn nézett rám, de láttam mosolyát bújkálni ajkain.

-Lehet. -ennyi volt válasza, de mosolya mindent elárult. Biztosan számíthatunk ma este duettre.

 

 

^^

Negyed hét volt, mire megérkezdtünk a kastélyhoz. Miután leparkoltunk, Lucas összefogta a cuccainkat, és megindultunk be. Az út már nem csúszott annyira, mint tegnap, de még mindig vigyázva másztam meg a magas lépcsősort. Lucas udvariasan előre engedett minket, majd miután bentebb mentünk a kezembe nyomta a ruhámat. Evelynnel a mosdó felé vettük az irányt, míg Lucas a bálterembe igyekezett. Hangos utasításokat hallottam, melyek barátnőmtől származtak, Jennától.

A mosdóban volt egy pár felszolgáló lány, épp trécseltek és nem zavartatták magukat. Bevonultam az egyik wc fülkébe és bezártam magam után. Először levettem a hétköznapi ruhámat, majd pedig igyekeztem óvatosan felhúzni az elegánsat. Végül belebújtattam lábam a platform-csodába és kimentem Evelynhez. A tükörből nézett vissza rám, majd szembe fordult velem.

-Gyönyörű vagy! -nézett végig, majd kezemből elvette a másik ruhát. Kicsit elpirultan köszöntem meg, nagyon jól esett a dicsérete.

Én is meg voltam elégedve magammal. Sötétkék, pántos ruhám ugyan rövid volt, de meglepően meleg. Plüss szerűre emlékeztetett anyaga, derekán pedig egy aranyozott masnis öv volt. Kavicsos platform cipőmnek hála tíz centivel magasabbnak érezhettem magam. Totál magabiztosan lépkedtem benne, hisz volt idő az elmúlt hónapokban megtanulni a techináját.

-Menjünk. -mondtam az ajtó felé igyekezve. Mögöttem Evelyn kopogott, az ő kis koncervatív cipőjében, ami meglehetősen elegáns volt. Pár centi magas volt, szín fekete, az elején egy csattal.

Mire visszaértünk Jenna, Joy és Alex már bent várt minket. Lefutották az udvarias köszöntési köröket Evelynnél, majd belekezdtünk némi csajos témába. Joy elmesélte, hogy áll a Patrick sráccal... Bele zúgott, nem kétség. Örülök neki, komolyan, de féltem. Ennyire még nem láttam... Boldognak? Talán túlságosan beleéli magát. Talán én reagálom túl? Remélem csak tévedek, és a fiúk is ennyire odáig van Joyért. Jenna a karácsonyi terveit ecsetelte, illetve, hogy idén kénytelen munkával töltenie a szilveszter éjszakát. De amint szóba jöttek a férfiak, Evelyn rögtön kapható volt némi pletykára. Kifaggatta Joyt az "álom pasiról", Jennát a futókalandjairól. Sőt, még Alexet sem hagyta békén. Végülis ennek örültem, mert Alex nekem sem mondja el mostanában mi újság pasi téren. Niallel nagyon elvannak, és mint kiderült, randira is hívta a szőke.

-Ez egy amolyan nyilvános próba randi... Semmi több. -foglalta össze zavartan a lány. Hittem neki, látszik rajta, hogy nem tudja hova tenni a dolgokat. Bátorítóan rámosolyogtam és megsimítottam a karját.

Már majdnem hét óra volt, mikor végre befutottak a fiúk is, és O'Conellék is. A srácok gyorsan kezet csókoltak minden női ismerősnek, ahogy Patrisháék is kedvesen köszöntötték a többieket. Nagyon csinosak voltak Claráék. Aidenen egy fekete öltöny volt nyakkendővel, ami nagyon illett Clara élénk zöld-feket oldalpántos ruhájához. Niall, amint letudta az üdvözléseket, Alexhez fordult. Mosolya füléig ért, ahogy barátnőmé is. Le sem tagadhatnák mennyire szimpatikusak egymásnak. A fiú lassan közeledett Alex felé, majd apró puszit nyomott a járomcsontjára. Alex arca pírban futott, amint Niall ajkai elhagyták arcát. Idegesen rám nézett, és ahelyett, hogy boldogság csillogott volna szemében, kétségbeesés honolt. Azonnal értettem, és a segítségére siettem.

-Hé, srácok! -elég hangosan szólaltam fel, hogy elnyerjem minden bandatag figyelmét. Öltönyben voltak, akárcsak tegnap. Szinte mind ugyanúgy néztek ki.- Öhm... Szerintem ideje lenne elfoglalni a helyeteket, megnézni utoljára a dal listát, egyeztetni, mikrofont próbálni... -fejeztem be a süketelést. A fiúk összenéztek, majd egységesen okét mondtak és már el is hagyták köreinket. Alex kisebb sóhajt hallatott, ami azt sugallta kicsit megkönnyebbült.- Mi volt ez? -húztam arrébb a lányok csoportjától pár lépésre.

-Beijedtem. Még sosem csókolt arcon, ha találkoztunk.

-De te mondtad, hogy ez egy randi. -világosítottam fel- Mit kéne tennie? Csak meredjen rád, mint egy őrült?

-Nem, dehogy. Az bizarr lenne. -rázta meg fejét- Csak ez újdonság. -nézett a távolban álló Niallre- Ő Niall. -tudtam, hogy értette- Csak nem akarom elcseszni, ezt a lehetőséget. -nézett mélyen a szemembe.

-Nem fogod. -öleltem meg, vigyázva rövid fekete miniruhájára- De nem tudom mit vártál, pláne ilyenkor mikor így kiteszed. -mondtam nevetve mikor elhúzódtam tőle- Ennél mélyebb dekoltázsú ruhád nincs? -nem válaszolt, csak nevetett velem együtt.

-Mi ez a jó kedv, csajok? -tűnt fel mellettünk Clara.

-Niall. -mondtam viccelődve, de Alex nem javított ki, mint ahogy vártam.

-Na, tényleg, mi van vele? -kezdte faggatni ő is- Tényleg ennyire tetszik?

-Igen. Tudjátok, hogy amúgy is tetszett... Mármint külsőre. De így, hogy már belülről is ismerem, mint embert... -mosolyodott el- Nagyon jó. -vallotta be.

-Akkor áldásom rátok! -veregette hátba finoman Clara.

 

 

^^

Az emberek hamar összegyűltek a teremben. Mindenki megérkezett, így a vendéglistán szereplő neveket gyorsan kihúzhattuk. Mindenki elfoglalta a helyét, lassan csönd telepedett a helyre, mikor Lucas megjelent a színpadon.

-Köszöntök mindenkit! -hangja nyugodt volt és kedves. Mosoly bújkált ajkain, ahogy körbenézett az ismerősök között.- Nagyon örülök, hogy eljöttetek. Nagyon sokat jelent ez nekem és tudom, hogy apámnak is. -félve pillantottam Evelynre, aki fiát nézte. Szemei homályosan csillogtak a fényben, tudtam, nem soká elerednek könnyei.- Lassan, pontosabban jövőhét szombaton lesz az alapítvány huszonöt éves. -kicsit elmélázott, majd végül kibukott belőle egy halk kuncogás- Hihetetlen, szinte egy idős vagyok a saját alapítványommal! -mindenkit megnevettetett ezzel- Persze ezt apámnak, Josephnek köszönhetem. Illetve mindannyian. -helyesbítette ki magát- Itt mindenki köszönhet valamit az alapítványnak. Van, aki a jó kedvét, a boldogságát. Van, aki az életét és van olyan is, aki a szerelmét. -ekkor egy pillanatra rám nézett nagy barna, boldog szemeivel. Ajkaim önkéntelenül mosolyra húzódtak. Igaza van, minden megjelent hálás valamiért. Én a szerelemért.- Boldog vagyok, hogy együtt tölthetjük ezt az estét és megemlékezhetünk az elmúlt időszakról. -ekkor a kezében lévő pezsgőspoharat felemelte és a közönség felé tartotta- Isten hozott mindenkit! -ahogy körbe néztem a termen, mindenki követte a példáját és szinte egyszerre emelkedett a levegőbe száz pohár, köztük az enyém is- Érezzétek jól magatokat! -majd mind belekortyoltunk italunkba.

Lucast felváltotta a zenekar Joyjal karöltve, és felcsendült a Wild Horses. Joy gyönyörűen énekelte el a számot, az emberek elkezdtek lassúzni rá. Kihasználva az alkalmat, Lucas csatlakozott az asztalhoz és azonnal nyomtam egy csókot szájára. Nagyon büszke vagyok rá, hogy így kiállt és megérintette az embereket. Ehhez mindig értett.

Nem sokáig élvezhettem barátaim társaságát, hisz Joy már a következő számba kezdett, ami egy Lady Gaga feldolgozás volt. Ez annyit jelentett: három percem van felkészülni a vokálra. Joy végül úgy döntött előadja saját számát is, a You don't know me-t. Nagyon izgul emiatt, de biztos sikerülni fog és elnyeri a nép tetszését.

 

 

Lucas

Amint Audrey megjelent a színpadon, büszkeség töltött el. Persze, láttam már színpadon énekelni annak idején, pontosan ebben a teremben és már akkor is lenyűgözött. És nem csak hangilag. Tökéletesen illett egymáshoz a két hang. Egyáltalán nem szorította ki egyik a másikat, együtt érvényesültek. Mint kollegák és mint barátok. Ahogy néztem őt, a csodaszép lányt, akit szeretek, nem volt kétségem. Tudtam, hogy ő az, aki mellett boldog és önfeledt vagyok. Nem hiányzik semmi az életemből, így tökéletes. Ő tökéletes.

Sokat számított anya véleménye. Nagyon megkedvelte Audreyt. Tetszik neki a gondolatmenete, az őszintesége, a stílusa. Egy szóval anyámnak is tökéletes. Egy ideje már valami fújra az oldalamat... Semmi komoly. Vagyis komoly, de jó dolog. És a mai nap után, tudom, hogy ez a legjobb döntést.

 


Harry

Két órája kezdődött a bál. A két lány éneke után mi is felléptünk. Sosem volt még ilyen, hogy csak ennyi ember előtt szerepelnénk. A több ezres tömegekhez vagyunk hozzászokva, de jól esik most itt lenni. Megnyugtató, barátságos, normális. Mint az elején volt...

Már a vacsorát is felszolgálták. Remek kacsasültet ettem. Emlékeztetett anya főztjére... Bár lenne karácsony! Az ünnepek nehéz időszakok, mivel ilyenkor tudom a legtöbb időt a családdal tölteni, s valahogy mégis kevésnek bizonyul. Fájó szívvel hagyom őket Holmes Chapelben, még úgy is ha rendszeresen beszélünk telefonon anyával. Gemma pedig sűrűn tart velünk a turnén, amitől nagyon boldog vagyok. Persze igyekszem megvédeni a kényelmetlen utcai leszólításoktól, de nem sikerül. Néha élvezi is, mikor nem siet sehová.

Magányosan ülök az asztalnál, ugyanis a többiek elvegyültek. Niall a jövendőbeli barátnőjével táncol. Aranyosak együtt. Remélem összejön nekik. Louis valami csajt fűzöget a bárpultnál, ahol Clara és Aiden iszogat. Louis egyre önfeledtebben viselkedik társaságban a szakítás óta. Kicsit maga alatt volt, de idővel túltette magát rajta. Nem tudom, hogy volt képes ennyi boldog évet maga mögött hagyni. De igazuk volt, ami nem működik, azt nem kell erőltetni.

Szóval Lou jól szórakozik, ahogy Liam és Zayn is, akik épp idősebb hölgyekkel táncolnak. Joy a színpadon énekel, Jenna Evelynnel beszélget, míg az ifjú pár a táncparketten ropja. Azonban nem sokáig, mivel Audrey kimerülten indul meg felém, vagyis az asztalunkhoz. Nagyon szép ma is. Ez a kék ruha kifejezetten illik vörös hajkoronájához. Sőt, jobban belegondolva, maga a kék szín felettébb passzol hozzá. Szemeim elkalandoztak lábára. Azokra a formás, hosszú lábakra... Melyek egyre közelebb hozzák, s mire feleszmélek, már a helyén ül, tőlem három székkel arrébb. Vizes palackját meghúzza, majd pihegve dől a szék támlájának.

-Te miért ülsz itt egyedül? -felém fordítja arcát, mely eléggé kipirosodott a táncban.

-Őszintén? -kérdeztem, mire aprót bólintott és újra szájához emelte a palackot- Nem tudom. -kínosnak éreztem, így nevetésbe torkollott mondatom, amitől ő is jó kedvre derült.

-Akkor miért nem táncolunk? -vonta fel szemöldökét mosolyogva. Tudtam a választ. Szívem szerint már vittem is volna a parkettre, de eszembe jutott valami. Vagyis, hogy mit kellene mondanom és akaratlanul is kicsúsztak számon a szavak.

-Távol kell tartanom magam tőled. -ismételtem Liam kérését. Szerintük túl jól szórakozom Audrey társaságában és nem akarják, hogy megbántsam. Hülyeség.

-Mi? -értetlenül ráncolta homlokát- Mégis miért? -teljes testével felém fordult a széken, miután letette a flakont.

-Egyesek félnek, hogy rossz hatással vagyok rád. -szemeim önkéntelenül is barátaimra siklottak. Audrey követte tekintetemet.

-A srácok? Ugye most csak viccelsz? -mikor nemleges választ intettem fejemmel, kicsit meghőkölve dőlt ismét hátra.- Ez durva.

-Az. -nem tudtam mit mondani, így csak bámultam őt, amint szemei ide-oda járkálnak a termen, majd megállapodtak a színpadon. Mintha zavartan állt volna fel, majd mosolyogva elsétált mellettem. Vagyis csak azt hittem, de kicsiny kezét megéreztem vállamon. Lentebb hajolt, hogy érthetően halljam. Szinte már fülembe suttogott.

-Ne félj, nem vagy rossz hatással rám!

Mire megfordultam, hogy szembe legyek vele, keze nyoma eltűnt ahogy ő maga is. Végül a színpadon találtam meg, készülődve a következő számhoz. Valamit összesúgtak Joy-jal, majd a lány átnyújtotta a mikrofont. Joy elhagyta az emelkedőt és egyenest a bárpult felé igyekezett.

-Mit beszéltetek? -megugrodtam a hirtelen hangra, de egyből felismertem. Liam felé fordultam, aki elfoglalta az egyik széket és hatalmasat kortyolt a Zweigeltjéből.

-Csak érdeklődött miért ücsörgök. -vállat vontam, majd, amint Audrey hangja felcsendült a hangszórókból, tekintetemet a lányra vezettem.

-Remélem mindenki jól szórakozik! -kisebb zsivaj keletkezett, de folytatta- Lassú, érzelmes szám következik. Szóval szeretnék mindenkit kérni... -ekkor szigorúan vetett egy pillantást rám- ...hogy találjon magának partnert és táncoljon!

Mosolyogva álltam fel, otthagyva Liamet, aki csak bámult utánam. Felkértem egy fiatal lányt. Nem lehetett több tizennyolcnál. Hezitált, de végül elfogadta felé nyúló karomat és a tömegbe vezettem. Ekkor felcsendült a dallam, ami megfelelő volt egy lassú tánchoz. Közben a színpadra ért Lucas is, aki elfoglalta helyét a zongoránál. Néha besegített Audreynak az éneklésbe, amire szerintem semmi szükség nem lett volna. Úgy áramlottak ki a hangok a torkából, mintha ezer éve ezt csinálná, ezt énekelné... Tudtam, hogy a lány, akivel táncolok, többre gondol annál, ami ez valójában. Ez csak egy tánc. Ő persze azt lájta, hogy Harry Styles felkérte, ami azt jelentheti számára: tetszik nekem. Egyáltalán nem így van. Megdönteni sem akarom, hisz fiatal hozzám képest és még ártatlan. Nekem nem ő kell. Valaki olyan, akivel önmagam lehetek. Talán egyszer megtalálom azt a személyt. Tekintetem végig Audreyn tartom, aki illeg-billeg a színpadon, egyik kezével a mikrofon állványt markolja, míg a másikkal magát a szerkezetet. Arcáról öröm sugárzik, és érződik, hogy szívét-lelkét beleadja a dalba. Olyan, mintha mögöttes tartalma lenne... Mintha tényleg azt szeretné hallani, szereti. Valaki szereti. Ezúttal Lucasra pillantok és elmosolyodom kettejükön. Jó párt alkotnak.

 

 

 

xx

2.évad 25.rész - ,,Táncolj velem!''

 

Audrey

November 13. - péntek

 

-Basszus! Basszus! -szitkozódó szavak hagyták el számat, ami annak köszönhető, hogy a lábam majdnem minden lépésemnél kicsúszott alólam. Még csak november közepén járunk, de már beköszöntött a fagy. És az sem segített, hogy rajtam tűsarkú csizma van.

Péntek van, a fő próba napja. Pörgős hetet tudhatok magam mögött. A hét elején még Írországot is megjártam, kihagyva a keddi próbánkat. De természetesen egy csepp kétségem sem volt, hogy így is remekül halad minden.

Kedd este, vagyis inkább késő délután, amikor még a próba folyt, Joy videohívást kezdeményezett. Mondanom sem kell, majd megsüketültem. Kitörő, hangos ovációt kaptam, amint megjelentem a képernyőn. A fiúkkal együtt mesélték hogy haladnak a dalokkal és már a felosztást is kitalálták. Egész jó ötletekkel álltak elő, de hogy mennyire tud működni a dolog, az majd ma kiderül. Épp úton vagyok a kastély felé, amit már én is elég jól ismerek, nem csak Lucas. Szó szerint úton, mert a taxis nem volt képes teljesen a kapuig vinni a csúszós út miatt. Ennyit arról, hogy a ,,vevőnek mindig igaza van"... Még csak délután három órát üt a ketyegő, de én már itt vagyok. Mivel Lucas engem nevezett ki szervezőnek, tudnom kell, hogy a főpróbára minden készen áll.

Óvatosan totyogok fel a lépcsősoron, akár egy két éves kisgyerek kapaszkodok a korlát erős vas korlátjába. Végül törésmentesen felérek a bejáratig és nyitok be. A kellemes meleg levegő megcsapja arcomat, amitől egyszerre vér fut ereimbe. Jólesően végig simítok karjaimon, majd menet közben levetem kabátomat. Fekete hosszúszárú csizmám egészen combom közepéig ér, ahol találkozik sötétkék ujjatlan ruhám szegélyével.

Bentről már hallatszódik némi emberi hang, így egyenesen a bálterembe igyekszem. Minden asztalt megterítve találok körbe a teremben, a bárpult teljes felszereltséggel áll neki a holnapi napnak és már a hangszerek is a helyükön vannak. Nagy kő esik le a szívemről, hisz úgy tűnik: minden a terv szerint megy. Lucast sehol nem látom, ami azt bizonyítja, hogy még nem értek ide a reptérről. Igen... Többesszám. Az anyukája, Evelyn is részt vesz az eseményen. Jobban parázok attól mit fog szólni az anyukája, minthogy a vendégek panaszkodni fognak valamiért. Ahogy leteszem a cuccaimat az asztalhoz, ahol ma este mind enni fogunk, kicsit megállok és mély levegőt veszek. Nyugalom! A kétszárnyű franciaajtó előtt sorakoznak a lányok, így odasétálok.

-Sziasztok! -köszönök mikor melléjük érek. Mind felém kapja a fejét és apró mosollyal arcukon köszöntenek.

-Szia! Miújság? -kérdezi Joy egy gyors ölelést követve. Jenna is hasonlóképp fogad, de őt most lefoglalja az egyik pincér. Ahogy látom valami listát ellenőriz.

-Semmi. Itt minden rendben? -nézek újra körbe, majd vissza Joyra.

-Aha. -bólint- Mint látod nagyban megy a munka. A srácok is nem soká itt lesznek. Clara küldött egy üzit, tíz percen belül ők is megérkeznek.

-Az jó. -motyogom magam elé.

-Izgulsz? -kíváncsi mosolyra húzódnak ajkai, teljes testével felém fordul.

-Igen. -húzom el szám- Ennyire látszik?

-Kicsit. -válaszolja, majd fél kézzel átöleli vállamat- De nincs miért aggódnod. Evelyn biztos jó fej. A buli meg fantasztikus lesz. -bizonygatja, ami nyugtatóan hat.

-Igen, igazad van. -somolyogtam rá. Ekkor mind az ajtó felé pillantottunk, hisz megérkeztek Alexék. Megindultam feléjük, így a terem közepén összetalálkoztunk.- Úgy örülök, hogy eljöttetek! -öleltem meg Charlesékat- Milyen az út? Minden rendben volt?

-Persze, hogy rendben volt. -válaszolt Charles- Lucas? -nézett szét.

-Még nem értek ide.

-Minden jó lesz, drágám! -ölelt meg bíztatásképp Patrisha. Úgy látszik ez egy ilyen ölelős nap.- Nem próbáltok? -nézett az üresen álló színpadra. Még a banda sem ért ide, így tőlük függ minden. Bár jobban örülnék, ha elhalaszthatnánk ezt az egészet...

Kicsivel később O'Conellék is elfoglalták a helyüket, Aident körbevezette Clara, míg Alex nekem segített a pultnál. A ma esti vacsorát elvileg már kiszállították, a konyha sütőjében melegszik. Míg én az italokat ellenőrzöm, Alex elmos néhány poharat, amit használhatunk a rövidekhez. Közben Aiden és Clara is csatlakozik hozzánk. Aiden beszámol a suliról, a karácsonyi terveikről, illetve Lucas partiját is megvitatjuk. Tényleg nagy meglepetést akarok szerezni. Remélem tetszeni fog neki és értékeli majd az igyekezetem. A rolexet, amit még hónapokkal ezelőtt vásároltam szülinapjára, már rég be van csomagolva. A kártyát is megvettem mellé, írtam egy szép üzenetet rá. Ha jól tudom, Clara és Aiden együtt vettek neki ajándékot, mint egy igazi pár. Furcsa őket így nevezni, annak ellenére, hogy tavasz óta együtt vannak. Jesszusom, az is milyen rég volt! Alex egy üveg Chardonnay-t vett neki, gravíroztatva. Az állam leesett mikor megláttam. Jobb ajándék, mint az enyém! Ha nem egy átlagos idézet lett volna ráíratva, tuti elcseréltem volna Alex-szel. Patrishát kértem meg, hogy süssön egy nagy vaníliás-csokis szülinapi tortát Lucas számára. Mint egy igazi mestercukrász, esküszöm!

 

 

^^

Joy lassan közelített meg, pimasz mosollyal orra alatt. Áthajolva a pulton súgta fülembe, hogy ideje lenne elkezdeni próbálni. Nem értettem mi ez a nagy siettség, hisz még Lucasék nincsenek itt. Ám ekkor a háta mögé pillantottam és teljesen kétségbeestem. Hanyagul raktam le az alkohol-listát a pulton és követtem Joyt a színpadra. Dan és a többiek integetve sétáltak hangszereikhez.

-Hello! Kezdhetjük? -kérdezte azonnal Sandy basszusgitárja mögül. A többi fiú is elfoglalta megfelelő helyét, míg mi egy-egy mikrofonnal kezünkben álltunk fel az emelkedőre. Mindeközben valaki a fényeket is leoltotta, csak amolyan romantikus megvilágításban voltunk láthatóak.

Közvetlenül a színpad előtt állt egy asztal - két-három méterre tőle -, ahol még mindig ott ült Patrisha és Charles. Árgus szemekkel figyelték a bemelegítő hangokat, majd ahogy Joy belekezdett az egyik számba, amivel holnap indítani fogunk. Most mindent szép sorjába próbálunk el, nem sietve sehova. Már a második számon is túl vagyunk, mikor meglátom belépni a terembe Lucast édesanyjával az oldalán és a... One Directionnel... Basszus! Nem hiszem el, hogy hamarabb találkoznak vele, mint én. A fiúk elegánsan néznek ki, zakót hord mindegyikük.

Törekedek arra, hogy ne rontsam el a szövegemet és jó ütembe csatlakozzak. Így hát végig nézem, amint a fiúbanda kedvesen és illedelmesen üdvözli Evelynt. Aki valljuk be, nem néz ki ötvenhat évesnek. Nagyon jól tartja magát! Nevetések halkabb-hangosabb verziói csendülnek fel a zene mellett, melyek a kisebb társaságtól származnak. Lucas mosolya kiszélesedik, amikor meghallja hangom és rögtön engem keres szemeivel. Tekintete megállapodik rajtam, lágyan rá mosolygok, de éneklem tovább a dalomat. Percekkel késbb már O'Conelléknek mutatja be édesanyját, majd Alex-szel és Clarával is megismerteti. Jenna időközben Harryékkel társalog, akik, ahogy látom az első pohár rövidet isszák. Még egy számmal később szünetre intem a bandát, leteszem a mikrofonomat és barátomékhoz sétálok. Csendben állok meg mellette, meg nem szakítva a társalgást. Azonban szemeivel rám néz, édes ajkai felfelé görbülnek, közelebb húz magához.

-Elnézést! -szól közbe, ezzel félbe szakítva Charlest- Anya, hadd mutassam be jobbik felemet, Audrey Lilien Jamest. -Evelyn hosszú szempillái alól néz fel rám. Tekintete méreget, megizzaszt. Finoman végigmér tetőtől-talpig, ide-oda billenti testsúlyát, majd jobb kezét felém nyújtja.

-Nagyon örvendek Mrs. McQuis! -elfogadom, s erősen ám mégis nőiesen megrázom a kezét. Már újra szóra nyitottam volna szám, ám semmi nem jött ki rajta a meglepettségtől. Evelyn szorosan karjaiba zárt, megveregette a hátamat. Így, testközelből nem tűnik olyan magasnak, sőt igencsak alacsonyabb még nálam is. És az nagy szó. Gyapjú, piros kosztümje feszesen simul rá, rövid göndör tincsei tökéletesen állnak.

-Ugyan, szólíts csak Evelynnek, drágám! -szólal meg miután elengedett. Távolabb helyezkedik, így szemügyre vehetem még jobban. Nagyon hasonlít Lucas az anyjára!- Már rengeteget hallottam rólad! -sokatmondóan a fiára néz, majd vissza rám- Gyönyörű hangod van! Hol tanultál meg így énekelni? -kérdésétől és a feltörő emlékektől a hideg ráz.

-Az élet iskolája sok mindenre tanít. -válaszoltam diplomatikusan, ügyesen kitérve az igazság elől.

-Ez nagyon igaz. -helyeselt Evelyn, majd körbenézett- Nagyn szép lett ez a hely! Olyan régen jártam itt. -hangjában némi szomorúság volt érezhető, mosolya sem tündökölt már oly szélesen- Fiam, vezess körbe, kérlek! -Lucas némán bólintott, elnézést kért, majd édesanyját karolva elindultak a kastélyban.

Visszatérek Joyhoz, aki már Liamékkel beszélget. Egy-egy puszival köszönt mindegyik srác mikor odaérek. Gyors átfutjuk újra a menetrendet mielőtt még elkezdenénk a főpróbát. Egészből nem sok mindenre jutottunk, mert a fiúk vagy hülyéskedtek vagy az aktuális foci meccset tárgyalták ki. Nehezen, de sikerült visszaterelni a témát az estére. Mire mind összeálltunk, addigra Lucasék is visszatértek a terembe. Most már mindenki itt volt, így gondoltam neki kezdhetünk a mókának.

 

 

^^

Miután Joy-jal megnyitottuk a főpróbát néhány dal kíséretében, a fiúk is színpadra léptek. Olyan volt, mint egy személyre szóló privát koncert. Lenyűgöző! Ahogy az egész teremben szétszéledtek a hangok, az akkordok, és ahogy játszottak a dallamokkal... Sosem fogom elfelejteni. Valahogy erőt adott. Erőt a küzdéshez és a legyőzéshez. Váó! Már nem rettegek annyira?

A kő szinte sziklaként zuhant le szívemről, eltűntetve minden kétséget, amit az emlékek okoztak. Lucas enyémre simította kezét az asztalon, lágyan közrefogta ujjaimat, szemei belemélyedtek enyémbe. Tekintete csillogott, büszkeséggel telve nézett rám. Közelebb hajolt, homlokon csókolt, majd a fülemhez hajolva susmorgott.

-Köszönöm! -egyetlen szó, mégis benne volt annyi minden. A szeretete, a hálája, a csodálata, minden, ami oly sokat jelentett számomra.

Miután a fiúk végeztek a húsz perces koncertjükkel, csatlakoztak hozzánk a vacsorához. A hatalmas kerek asztal tömve volt étellel. Jobbomon Lucas ült, balomon Patrisha. Mindenkinek megvolt a párja. Patrisha-Charles, Aiden-Clara, Alex-Niall, Louis-Dan, Sandy-Josh, Joy-Jon, Liam-Jenna, Zayn-Harry. Evelyn Harold és Lucas között ült. Mindenki kedvesen társalgott a másikkal. Miután elfogyasztottuk a két fogásos, fenséges vacsorát, Joy újra éneklésbe kezdett. Mindenki elvegyült, páran a bárpultnál italoztak, míg egyesek az asztalnál ültek vagy a táncparketten ropták. Köztük én is, Lucasszal. A Nap már régen lement, a Hold fénye világította be az éjszakát. Evelyn egyedül állt az ablaknál. Tökörképén szomorúság látszott. Megsajnáltam, így mikor véget ért a szám, elszakadtam Lucastól.

-Hoznál nekünk egy pohár bort? -először értetlenül nézett rám, majd mikor az édesanyja felé néztem, mindent megértett. Ő a pulthoz, én Evelynhez indultam.- Minden rendben? -simítottam végig felkarján. Feleszmélve emelte tekintetét rám, szemeiben könnyek csillogtak. Gyorsan kezével megtörölte szemét, majd kosztüm zsebéből egy zsebkendőt húzott elő.

-Persze, drágám. -mosolyt erőltetett megviselt arcára, amit a kendővel törölgetni kezdett. Lucas még messze járt, de úgy tűnt ez a legmegfelelőbb alkalom beszélni Evelynnel.

-Öhm... Gyorsan mondom, mert Lucas nem soká ideér. -mondatomra hátrafordul, majd vissza hozzám kíváncsi tekintettel- Huszonnyolcadikán lesz a szülinapja és egy kisebb partit szervezek neki. A barátaival már mindent lerendeztem. Szeretném, ha te is ott lennél.

-Ki nem hagynám! -ezúttal őszinte mosolyra húzódnak ajkai- Majd elcsalom, hogy feldíszíthessétek a házat. Nála lesz, ugye?

-Igen, úgy terveztem. -bólintok, de már témát is kell váltanom, mivel Lucas jelenik meg kezében két vörösboros pohárral.- Köszönjük. -elvettem tőle az egyiket, s Evelyn is így tett. Óvatos kortyokkal ízlelgettem a száraz testes vöröset kezemben.- Táncoltál már anyukáddal? -fordulok Lucashoz, aki mosolyogva megrázza fejét.

-Anya, szabad egy táncra? -mind a ketten nevetve lépnek a táncolók közé, akik Ed Sheeran Lego House számára lassúznak.

Távolról szemlélem az embereket. Mindenki nevetgél, jól érzi magát. Kezemben a borral közelítem meg az asztalunkat, hogy letegyem immár üres poharamat. Kicsit megállva nézek újra körbe a termen, széles mosoly húzódik orrom alatt. Szemeim összeakadnak egy ismerős zöld írisszel. Pár méterre áll tőlem, mosolya mint az enyém, füléig ér. Leteszi whisky-s poharát, amiben már csak az olvadozó jég volt, majd otthagyja eddigi társaságát. Ahogy közeledik, néha körbenéz, megigazítja fekete ingjének gallérját, majd megáll előttem.

-Táncolj velem! -kezét nyújtja, de én csak homlokomat ráncolom parancsoló hangján. Mosolyunk ugyanúgy virít orcánkon.- Kérlek! -enyhít testtartásán, mire én tenyerébe teszem sajátomat.

Furcsa érzés tenyerének melegét érezni, kicsit izzadt is. Nem törődve vele, vezet a parkettre. Kívül maradunk, mert már csak ott van hely. Ahogy megtalálja a legjobb helyet, szembe fordul velem. Egyik kezében enyémet tartja, úgy emeli feljebb, míg másik csípőmre simul. Én a szabad kezemmel vállánál fogom. Ujjaimmal végig-végig simítok párszor selyem ingjén, miután elkezdünk a zenére lassúzni. Olyan különös ilyen közel érezni magamhoz, úgy ahogy az álmaimban, a képzeleteimben volt... Egyszer-egyszer lassan megpörget, majd újra visszazár karjaiba, minden egyes alkalommal közelebb húzva magához. Testünk pár miliméterre van a másikétól, érzem a belőle áradó hőt, kölnijének illatát. Arcába hulló haja csiklandozzák homlokomat, így felnyúlok, és arrébb igazítom őket. Harry csak jót nevet rajtam közben, mire kap egy apró, fájdalommentes karon csapást. Vigyora hervaszthatatlan és ennek láttán én is így teszek: vigyorgok akár egy kisgyerek karácsonykor. Biztos van már benne is némi alkohol, amitől ennyire jó kedvű, és már én sem mondhatom magam szín józannak. Államat vállának támasztom, úgy mozgok, ahogy irányít. Teljesen ellazultam érintésétől. Olykor lenéz rám, s látom szemeit csillogni, akár egy csillag. A legfényesebb csillag az égen, az univerzumban... Elfordul, ajkai kézfejemet érintik egy rövid pillanatra, majd visszanéz rám. Vonásai gyöngédek, ahogy érintései is. Kezem elindul, végigsimítva hátán, érezve minden megfeszült izmát, majd ahogy eléri csípőjét, visszahelyezem vállára. Vigyora félmosollyá alakul, úgy fürkészi tekintetem tovább. Igyekszem kerülni igéző pillantását, ezért lehajtott fejjel várom a szám végét, ami hamarosan el is érkezik. Ahogy elcsendesedik a zene és az ének, távolabb lépek Harrytől, melynek következtében leengedi kezem.

-Köszönöm. -érzem amint a pír elönti arcomat, de képtelen vagyok elszakadni smaragd szemeitől. Kezében tartott kezemre vet egy pillantást, lentebb hajol picit, míg kezemet szájához emeli.

-Én köszönöm! -suttogva hagyják el a szavak száját mielőtt még ajkai újra megtalálják vékony, érzékeny bőrömet.

 

 

 

xx

2.évad 24.rész - ,,Megy ez jobban is!''

Audrey

November 8. - vasárnap

 

,,Kedves Naplóm!

Hiába mondanám, hogy az elmúlt másfél hét alatt minden rendben volt. Hazudnék. Baromi nagyot. Az időjárás jócskán megváltozott, a Nap egyre kevésbé látszik az égen, az eső egyre gyakoribb, a szél egyre hűvösebb. De mit tehetnénk, novembert járjuk... Persze, nem az időjárás változás az egyetlen, ami mostanában rossz. Elkezdtőtek a próbák és én igyekszem minél távolabb kerülni tőlük. Tudom, nekem is kell próbálnom, de nem megy. Itthon a négy fal között többre megyek, mint a bandával. Kedden és pénteken volt próba, amire ugyan elmentem, de csak hallgatóságnak. Joy gyakorolt a fiúk után, akik már nem várták meg a végét. Igyekeztem úgy odaérni, hogy minimális szintű időt töltsek egy légtérben a bandával, illetve legalábbis egy személyével...

Visszaestem. Rohadt mód visszaestem. Amikor épp nem dolgozom Roxnak, nem agyalok a bálon, vagy nem a lányokkal töltöm az időm, akkor Zolival videochatelünk. Újra kezdtem a terápiát. És a könnyem is folyik most, hisz el sem hiszem, hogy pont most, ennyi idő után újra kell kezdeni. Vagyis inkább folytatni. Annyi mázlim van, hogy nem kell az elejétől, az már a hátam mögött van. Zolival órákat töltünk a monitor előtt, beszélgetünk mindenről, de mindig vissza-visszatérünk a problémához. Harryhez. De valóban Harry a probléma? Nem én magamnak? Én vagyok a probléma! Én nem tudok továbblépni, én nem vagyok képes túl tenni magam ezen... Az álmon... A kómán... A francba is! Felnőtt nő vagyok, aki már a 21. életévét is betöltötte... És mit értem el azzal, hogy iderepültem?! ... Végülis, nem olyan rossz az életem. Van egy jól fizető állásom, van egy lakásom, remek barátokat tudhatok magam mellett, és egy fantasztikus férfi a párom.

Zolinak mindent elmeséltem. Minden apró részlettel együtt, kitártam magam és az érzéseimet, újfent. A deja vú érzés az most ide kevés. Mintha újra átélném az életem legnehezebb időszakát egy nagy különbséggel: most én alakítom a sorsomat, nem a képzeletem. Zoli azt mondta, ezúttal döntsek úgy, ahogy nekem a legjobb, ne törődjek a következményekkel vagy hogy az érzéseim a felszínre kerülnek. Talán igaza van... De tárulkozzak ki akárkinek is a lányokon kívül? Kinek? Lucasnak? Ugyan... Elijesszem az egyetlen embert, aki szeret? Nem. Erre nem állok még készen. Sőt, még ő sem. Nem szoktam titkolózni előtte, de ez az egyetlen dolog, amit soha sem fogok elmondani neki. Nincs az az Isten! Joy-jal tudok beszélni sok mindenről, de a teljes igazságot ő sem ismeri.

Lucas-szal nagyon jól megvagyunk. Három hét múlva lesz a születésnapja. Mivel pont szombatra esik, úgy gondoltam szervezek neki egy kis bulit. Már minden barátjának szóltam, s megígérték, hogy titokban tartják. Igazi meglepetést akarok neki okozni. Az anyukájával is beszélek majd jövőhéten, mivel akkor fogok vele először találkozni... Izgulok. Vajon milyen lehet? Persze sokat hallottam már felőle, igazi jó emberként ismertem meg a kisebb történetek által. Inkább az érdekel, hogy ő milyennek fog látni engem. Félek, hogy úgy gondolja majd, nem vagyok elég jó a fiához... Mi van, ha igaza van? Ajj... már minden hülyeség az eszembe jut... Gondoljunk másra... Más... Más... JA! Anyáékkal is beszéltem tegnap. Nagyon örülnek, hogy haza utazom az ünnepekre. Jól fog esni a nyugodt családi légkör. A semmittevés, a nevetgélés, az evés, míg ki nem pukkadunk. Egyszerűen csak hiányzik. Hm... Lehet Zolit is meglepem. Venni kéne neki valamit karácsonyra. Nem is hülye ötlet... Bár... Lehet nem lenne illendő és etikus, mivel a kliense vagyok... Majd megvitatom vele ezt is.

Ma is lesz próba, ám ezúttal csak mi lányok megyünk és a zenekar. Lassan indulnom kéne, hogy időbe odaérjek. Tízre beszéltük meg és még össze is kell szedelőzködnöm. Meglepő módon mostanában nagyon kreatívnak érzem magam. Bele kezdtem egy-két dalszöveg írásába. Viszem a füzetemet ma is, hátha valami jó akkord vagy rím megihlet.

Na, indulok is. Majd még írok.

Audrey L. James"

 

 

^^

Lihegve fordulok be az utolsó sarkon, ami a már ismerős kék ajtóhoz vezet. Amint közeledek hozzá, hallom a halkan kiszűrődő dallamokat és barátnőm hangját. Óvatosan lépek be a próbaterembe, ahol a hangszerek összeszerelve állnak. Sandy a basszusgitárt hangolta, ahogy Dan is, míg Josh és Jon saját hangszereiket "püfölték". Joy a srácok között állt, háttal nekem, így simán rá tudtam ijeszteni. Közelebb lépkedtem, közben jeleztem a srácoknak, hogy ne szólják el magukat, majd mikor barátnőm mellé értem, tökéletes lehetőség tárult elém.

-Buuu! -ordítottam egyenest a fülébe. Úgy megijedt, hogy nekünk, többieknek fájt a füle tőle. Ugyanis a mikrofonba sikított, amitől majd' kiszakadt a dobhártyánk.- Nem ijesztelek meg többé. -szólaltam meg mikor már hallottam saját magamat.

-Ajánlom is! -csak ennyit mondott, de tekintete beszédesebb volt. Komolyan kiherélne, ha lenne mit. Jobbnak láttam távolabb állni tőle, így kabátomat és táskámat ledobtam a srácok cuccai mellé. Hallgattam még egy ideig, amint Joy beskálázik, majd a fiúk is véglegesítették a hangszerelést.- Kezdhetjük? -nézett körbe a termen barátnőm. Mindenki bólogatott, és valószínű, hogy már a fiúk is túl akartak esni ezen a fél napos próbán. Én is kezembe kaptam egy mikrofont, majd mielőtt elkezdtük volna, gyorsan én is bemelegítettem a hangszálaimat.

Perceken belül felcsendültek a dallamok, melyek a híres Like a prayer-t idézték azonban most nem Madonna előadásában. Joy tökéletesen énekelte ki a hangokat, néhol én is bele-bele énekelgettem és rájöttünk, hogy nagyon is jó a két hang együtt. A következő számot Joy írta az egyik régi haverjával vagy -arról, azt már nem tudom, de mindenesetre baromi jó lett. A srácok hamar megtalálták a közös hangot a dallamban, így Joynak valóra válhatott egy álma: megzenésítették a dalszövegét. Én vele ellentétben sosem adnám ki a kezem közül a saját munkámat. Ugyan nem tudok sok hanszeren játszani, voltaképpen egyen tudok csak: zongorán. A modern világnak köszönhetően pedig mind tudjuk, már a számítógépen is komponálhatunk. Azt valahogy nem szeretem. Olyan mesterkész, nincs benne semmi élet. Meg van annak a maga sajátos hangulata, hogy leülsz a hangszereddel, játszod egymás után a dallamokat, amik kipattannak a fejedből. Sajnos én csak a laptopomon tudok alkotni... Nekem az egyik nagy álmom, hogy vegyek egy igazi versenyzongorát. Egész álló nap a billentyűk halk kopogása járná be a lakást. Gyönyörű lenne!

 

 

^^

További - gyötrelmesen hangszál fárasztó - gyakorlás után végül mind feladtuk. Pihennünk kellett. Mindnyájan éhesek voltunk, így Joy, Dan és Jon elugrottak az egyik közeli kajáldába. Alig, hogy leadtuk a rendelést nekik, már nyomukat sem láttuk. Joshnak valami nagyon fontos telefonhívást kapott, épp valahol kinn telefonálgat az utcán. Sandynek pedig el kellett ugrani feladni egy levelet. Egyedül maradtam. Miután kiéltem gyermeki kíváncsiságomat - megszólaltattam minden hangszert -, leültem a zongora elé. A kották helyére most a füzetkémet tettem, amikben néhány régi és új szöveg volt leírva. Lassan érintettem meg először a fehér, majd a fekete billentyűket, amik végül szépen kiadtak egy dallamot. Ám nem azt, amit szerettem volna.

-Ez túl gyors... -gondolkoztam hangosan- Ha esetleg megpróbálnám... -kombinálni kezdtem a D és a H dallamával az alap ritmust, ám még így sem voltam megelégedve vele. Ritmikusan újra kezdtem, előlről az egészet. Ezúttal megtaláltam a hibát és kijavítottam. Közben szorgosan jegyzeteltem, a dalszöveg fölé kottázni kezdtem. Fejben minden dallam a helyén volt, már csak arra várt, hogy teljes legyen az összkép.- Na, még egyszer... -belelendültem. Suttogva énekeltem mellé a szöveget, mígnem egy nem várt személy megzavart.

-A C-t áttenném D-re. -az ajtó felől érkezett a hang, mely már rájöttem Niallé volt. Az ír srác nagy mosollyal arcán lépett be, egészen közel a zongorához.- Úgy sokkal ütősebben hangzik. -ekkor leült mellém a padra, kénytelen voltam kicsit arrébb csúszni, hogy elférjen. Lejátszotta a számára jobb hangzást, ami valóban tetszetősebb volt.- Mit gondolsz? -nézett fel rám, szemeimbe.

-Nem rossz. -egy pillantást vetettem rá, majd újra a hangszeren állapodott meg tekintetem. Zavartan csuktam össze füzetemet és fészkelődni kezdtem.

-Te írtad? -kérdezte kicsit távolabb húzódva, amit méltányoltam.

-Igen. -csak ennyi jött ki a számon, s ekkor megjelent Louis és Harry az ajtóban.- Sziasztok! -köszöntem nekik.

-Szia, nagy lány! -érdekesnek találtam Louis megszólítását, de valamiért nagyon jól esett. Barátjával együtt, akinek most nem bírtam a szemébe nézni, sétáltak közelebb felénk. Louis leült az egyik gitár mellé tett székre, míg Harry a zongora és a fal között állt meg, lazán nekitámaszkodva csípőjével a falnak.- Hogy megy a munka? A többiek? Leléptek? -nézett körbe az üres termen, arcán csipet mosollyal.

-Elmentek kajáért. -válaszoltam- Többségük. -jegyeztem meg pluszban.

-Remélem nekünk is marad. Kicsit éhes vagyok. -simogatta lapos hasát jókedélyűen- Gyakorlás, hogy halad?

-Egész jól. -néztem Louisra- Kezdünk hozzá szokni Joyjal, hogy kiénekeljük a lelkünket is. -mosolyogtam a fiúkra, akik megértően bólogattak.

-Képzeljétek, Audrey dalt írt. -hozta fel a számomra kellemetlen témát Niall. Mind a két srác felfigyelt a mondatra, majd árgus szemekkel méregettek engem.

-Milyen? Ha elég jó, megvennénk tőled. -nevetett Louis, majd újra komolyabbra váltott- De, komolyan. Mutasd!

-Inkább nem. -idegességemben szemeimet lesütve válaszoltam, kezemben a füzetet szorongattam.

-Ugyan már! Gyerünk! Énekelj nekünk! -szólalt meg most először Harold- Kérlek! -lágy mosoly húzódott orra alatt, kérlelően tekintve. Bassza meg!

-Jó... -visszatettem a füzetem előző helyére, kinyitottam az előbb játszott dalnál.- De, kérem, ne mondjátok, hogy jó, ha nem tetszik. -csak bólintottak mind a hárman. Lassan elkezdtem játszani, ám elrontottam. Mély levegőt vettem és, mint ha itt sem lettek volna a srácok újra kezdtem. Ujjaim ezúttal sem találták meg a szinkront egymással, ismét elhibáztam az akkordot. Bal kezemmel megdörzsöltem szemeimet. Ez nem lehet igaz!

-Nyugi. -csendesen, alig hallhatóan szólalt meg Louis- Megy ez jobban is! Csak koncentrálj! -bíztató szavai megnyugtatást adtak, így aztán újra játszani kezdtem.

-You are the reason... -szinte suttogva énekeltem ki az első sort, majd a következőt- Why I went so far. -ujjaim egyik billentyűről a másikra táncoltak át- Honestly, I don't wanna know... Where you are... Be so much careful... -ekkor már csukott szemmel énekeltem, bízva magamban- Just on your own. Live the nicest life... I do the same, alright... -ekkor újra eltűnt belőlem az önbizalom minden cseppje. Abba hagytam a játékot és félve néztem fel a három fiúra. Meglepő módon mindegyikük vigyorogva figyelt. Megszólani is alig mertem.- Nos...? -felkészültem a legrosszabb kritikára.

-Tetszik. -Harry szólalt meg először és nem mondott mást, csak tovább vigyorgott.

-Én a helyedbe tennék bele némi csavart. -vetette fel az ötletet Niall- Tudod, amolyan pörgősebbé kéne tenni...

-Ez így jó, ahogy van. -kelt a védelmemre, vagy talán a dal védelmére Harry. Hálásan néztem rá. Ezek szerint ő megértette, hogy ez egy ballada, mint sem egy újabb disco sláger.

-Nekem is tetszik, de nekem gyorsabban jobban bejönne. -nézett Harryre, majd rám a szőke- Ennyi. -vont vállat. Louishoz fordultam, aki még gondolataiba volt merülve.

-Jó, ütemes, érzelmes. -sűrítette véleményét egy mondatba, de végig vigyorgott- Ha befejeznéd, szívesen meghallgatnánk.

-Komolyan? -a meglepettség kiült az arcomra is, éreztem, amint elönt a pír.

-Aha. -bólogattak mind- Más hangszereléssel együtt jó kis sláger lehetne. Van másod is? -kíváncsiskodott Louis és a füzetre nézett.

-Igen, van. -ismertem be picit félve- De azok még csak cafatokban vannak. -nevettem kínosan, mire a srácok is félmosollyal néztek rám- Ez meg nem nagyon akar összeállni. De dolgozom rajta. -nyugtattam meg inkább magamat, mintsem őket. Niall épp szóra nyitotta a száját, mikor is a többiek megjelentek kezükben jó sok mennyiségű kajás zacskóval.

-McDonald's? -nevetett fel Louis. Eddig oda voltak és csak a szemközti McDonald's-ba sikerült eljutniuk?!

-Ha nem tetszik ehetsz mást, Tomlinson! -pacsizott le vele vidáman Dan. Mindenki üdvözölt mindenkit, majd Dan végignézett a szobán.- Hát Liam és Zayn?

-Csajoznak. -felelte vigyorral arcán Harry.

-Már mindent értek. -elvett egy szendvicset, majd elém rakta. Elmormogtam egy "köszit" és neki láttam enni, ahogy a többiek is.- A szingliket meg ideküldték dolgozni, mi? -mindenki nevetett a megjegyzésen, ami valószínű igaz volt.

Békésen, viccelődve mindenki falta magába az egészségtelen sajtburgert és a kólát. Idővel sikerült ellazulnom és becsatlakozni a beszélgetésbe. Sokat nevettünk, a srácok folyton ugratták egymást. Már nem éreztem magam olyan bizonytalannak és jó volt velük tölteni némi időt. Joy jelenléte is nagyban segített, mert ha ő nincs ott és nem néz rám amolyan "kinyírlak, ha elmenekülsz" kifejezéssel, akkor már órákkal ezelőtt eltűntem volna erről a helyről.

 

 

^^

Fél hat fele lehetett, hogy el kezdett oszlani a csoport. Ki hazafele, ki még vissza dolgozni, ki szórakozni. Én ebben az esetbe vissza a dilidokimhoz. Persze, nem ülök repülőre. Elég nekem, hogy a Skype a barátom ilyenkor. A banda java része már elment, csak Josh maradt és Niallék. Joy is fogott egy taxit és haza ment tanulni. Öten álltunk a járdán már csak.

-Mikor lesz a következő próba? -Josh tekintete cikázott köztem és a fiúk között.

-Kedden, ugye? -nézett rám Niall bizonytalanul.

-Igen, kedden. -helyeslően bólintottam, majd leintettem egy taxit. Szerencsémre ez most nem hagyott itt, leparkolt a járda szegély mellé. Kinyitottam a hátsó ülés ajtaját, de még utoljára visszanéztem a fiúkra.- Akkor kedden! -intettem nekik- Sziasztok! -beszálltam, s már csuktam volna be az ajtót, amikor Josh kitámasztotta testével. Fejét bedugta a maradék résen.

-Nem tartasz velünk inkább? Hazavinnénk.

-Nem, köszi. -mosolyogtam rá- Esetleg majd máskor.

-Szavadon fogunk! -nézett rám komolyan.

-Oké. -vigyorogtam rá, mígnem becsukta az ajtót és eltűnt az autó mellől.- Bedford Square-re kérem. -mondtam a sofőrnek, aki amint meghallotta a címet, el is indult.

 

 

 

xx

2.évad 23.rész - Szívesség

 

Harry

Október 27. - kedd

 

Éppen útban voltunk az egyik helyi, a központban elhelyezkedő nagymenő hotelba, hogy valami halaszthatatlanul fontos dolgot tárgyaljunk meg Audreyval és Alex-szel. Valójában Niallen keresztül fűztek be minket erre a kis összeröffenésre... De nem árulták el mi ilyen fontos... És ez aggaszt. Valami baj lenne?

Niall mostanában elég sokat üzenget Alex-szel. Gondolom tetszik neki a személyisége, amit nem csodálok, hisz meghatározó és erős lány. Szinte a nap minden percében azt hallgatjuk a srácokkal, hogy Alex így, Alex úgy... Irigylem. Nem is kicsit. Nem Alexet irigylem tőle, hanem a lehetőséget, ami megadatott nekik. Az ismerkedést. A normális ismerkedést. Niall rövidke sztorijai alapján ez a lány a valós Niall iránt érdeklődik, nem a világhírű bandaénekes iránt, akinek egy rakat pénze van és bármit megvehet. Én is ilyet szeretnék. Valakit, akit tényleg érdeklek... Manapság már nem igazán randevúzgatok, bár az én esetemben nehéz is lenne. Kilépek az utcára és máris villan a vaku. A szívtipró jelzőt aggatták rám az évek során, pedig nem is vagyok olyan. Egyszerűen csak szeretem a társaságot, a jó társaságot, és nem tehetek róla, ha azt csinos nők körében találom meg. Persze eljárhatnék nőkkel, akik gyönyörűek, vidámak, bámulatosak, és...

-Hé, Harry! -figyeltem fel nevemre, s a hang felé fordultam az anyósülésről. Liam pillantását kaptam el, várva, hogy reagáljak.- Van nálad rágó? -egyből a kesztyűtartóban kezdtem keresgélni, mert emlékszem, hogy valamelyik nap dedobtam egy egész csomagot. A sok lim-lom között végre ujjaim közé került, majd hátra átadtam Liamnek. Vett belőle Niall is, majd Liam előre dobta, bele az ölembe.- Köszi! -visszatettem a kesztyűtartóba, s tovább meredtem az útra.


 

Audrey

Itt volt az egész hétvége, hogy kitaláljam, hogyan is vehetném rá a srácokat a fellépésre... Semmire sem jutottam. Elmeséltem a csajoknak vasárnap, mire kért és készül Lucas. Joy belement, hogy énekeljen, mivel jótékony cél miatt tenné, de elárulta, nem szeret ennyi ember előtt énekelni. Ezzel nem mondott újat. Jenna vállalta, hogy besegít a pincérek irányításában, amihez Clara is szívesen csatlakozott. Alex pedig - mint az én hősöm - felvette a kapcsolatot Niallel. Csak annyit mondott neki, hogy én valami nagyon fontos és sürgős dologról szeretnék velük beszélni. Niall a mai napot mondta biztosra, hogy ekkor ráérnek találkozni velünk. Ezért ülünk itt, az egyik hotel aulájában Alex-szel. Várjuk a fiúkat. Ide nem nagyon engednek be közönséges embereket, így hát mikor elejtettem azt a mondatot, hogy a One Directionnel van találkozónk, szinte mindenki elállt az utunkból és egy kanapéhoz vezettek, hogy foglaljunk helyet.

Alex eközben szinte végig a telefonját nyomkodta, hol felnevetett, hol arca teljesen mozdulatlan maradt olvasás közben. Clara jutott eszembe, ahogy annak idején, nem is olyan rég, ugyanígy reagált, ha Aiden írt neki. Talán nála is valami pasi van a dologban? Pasi... Hmm... Ki lehet? Nem emlékszem, hogy mesélt volna egyik munkatársáról sem, aki valamilyen módon is közeledett felé. Sőt, valójában még egy utcán összeakadt emberről sem beszélt... Újabb halk nevetést fojtott el, majd zsebébe csúsztatta a készüléket. Rám nézett, majd mögém, a bejáratra szegezte szemeit. Mosolya kiszélesedett valami láttán. Arra fordultam, hogy lássam, amit ő... És ekkor bevillant. Niall. Nem emleget senkit, mert állandóan Niallel chatel... Óvatos pillantást vetettem barátnőmre, aki mint egy kislány igazgatta haját. Mosoly kúszott arcomra, fejemet ráztam, hisz el sem tudtam képzelni mi járhat most a fejében. A fiúk biztos léptekkel közeledtek felénk, oldalukon három biztonsági emberrel és az egyik recepciós hölggyel. A lány nem lehetett több harmincnál, csinos alakját fekete-fehér uniformis takarta, magassarkúját pedig iszonyatosan irigyeltem tőle. Fekete szandál szerű volt, három egymást keresztező pánttal, s ahol mindegyik összefutott, egy - talán kisebb - öklömnyi méretű masni díszelgett. Elegáns, nagyon elegáns.

-Sziasztok lányok! -köszöntek mind szinte egyszerre, mikor mellénk értek. A recepciós tovább sétált kezében egy kulccsal.

-Sziasztok! -köszöntünk mi is- Beszélhetünk akkor? -állt fel Alex, végignézett a fiúkon.

-Persze, de nem itt. -bökött Louis a hölgy után- Menjünk mielőtt kizár minket. -elindult a nő felé, aki egy nyitott ajtó előtt állt már. Alex ahogy megindult Niallnek még elmotyogott egy bájos "sziát", amit ugyanilyen bájosan viszonzott a srác. El sem hiszem! Ezek összefognak jönni tutira! Követve őket, én is felálltam. Zayn maga elé engedett, amit szívélyesen megköszöntem. Örülök, hogy még nem veszett ki a férfiakból az udvariasság! Persze ezt tapasztalom Lucasnál is, de ő más. Ő a barátom, hozzá vagyok szokva az ilyen gesztusaihoz. De tapasztalni, hogy nem minden férfi macsó baromarc, az igazán felüdülés. Louis, Niall és Alex már bent voltak az előtértől elkülönített szobában, s már én is majdnem beléptem, mikor meghallottam elhangozni a nevemet.

-Miss James! -a hang felé fordultam, mire tőlem jobbra körülbelül két méterre megláttam Bernard Roxot. Nem akartam feltartani a mögöttem érkezőket, ezért egy apró lépéssel kitértem a cél előtt, s főnököm felé figyeltem.- Micsoda meglepetés! -tett felém egy lépést, amivel rögtön előttem termett- Nem dolgoznia kellene kegyednek? -dorgáló szavai hallatán felment bennem a pumpa és kedvem lett volna a képébe mondani, hogy igenis dolgozom, csak most az egyszer nem az ő zsebébe megy a pénz. Ehelyett magamra erőltettem egy kedves műmosolyt és tovább hallgattam.- Vagy van amiről nem tudok? -próbált poénkodni, de látszott a szemében az igazság. Csak a pénz kell neki.

-Nem, Mr. Rox, valóban dolgozom. Lucas McQuisnek segítek egy jótékonysági esemény megszervezésében. -nagyon büszke voltam magamra, amiért ilyen kimérten tudtam mondani a szavakat.

-Nem érkezett hozzám semmi ilyen fajta felkérés... -kezdte a szokásos "Ha én nem tudok róla, meg van tiltva" féle, szinte már atyai mondandóját, amikor is a mellénk érkező alak megzavarta.

-Mr. Rox! -Harry hangja egyenletes maradt, kezét a férfi felé nyújtotta, aki elfogadta azt.

-Mr. Styles! Örülök, hogy újra láthatom! -amint elengedték egymás vaskos kezét, Harry, kezét hátamra simítva, némán tudatta: velük vagyok. Rox kicsit kikerekedett szemekkel vizslatta tettét, majd visszaemelte tekintetét először rám, aztán Harryre.- Együtt jöttek? -igencsak intim kérdésként hatott rám. Mi köze van hozzá?! Egyáltalán ezek ismerik egymást? Azonban mielőtt bármit mondhattam volna, Harold megelőzött.

-Nem. Egy közös tárgyalásra jöttünk... -keze még mindig hátamon pihent, de már lentebb csúszott derekam irányába- ...És ha megbocsát, késésben vagyunk. -ezzel levette kezét rólam, újra kezetráztak illedelmesen, de végül újra magamon éreztem tenyerét- Viszlát! -hangja könnyed volt, ahogy elköszönt és egyúttal el is fordult a férfitól, vezetve engem mellette. Én is elejtettem főnököm irányába egy köszönést, majd Harryvel a terembe igyekeztünk. Az ajtónál megtorpant, kinyújtotta karját.- Hölgyeké az elsőbbség! -nem vitatkoztam vele, bevágtam elé és afelé az asztal felé mentem, ahol már a többiek helyet foglaltak.

Kihúzva egy széket, magam is letelepedtem melléjük. Addig nem kezdtem bele a mondandóba, mígnem Harry is leült pár székkel arrébb. Mindenki nyitogatni kezdte az előtte lévő vizespalackot, amit gondolom a recepciós hagyott itt számunkra. Miután eltűnt a teremből, illetve a fiúk is megnyugtatták a testőreiket, hogy nem lesz semmi baj, ők is távoztak.

-Miről lenne szó? -tért a lényegre rögtön Liam. Szemei először barátnőmön, majd rajtam állapodtak meg. Alex bíztatóan rám mosolygott, jelezve, hogy kezdjek neki.

-Öhmm... -próbálom összeszedni gondolataimat- Először is szeretném megköszönni, hogy időt szakítottatok ránk. -hálásan nézek végig a fiúkon- Egy szívességet szeretnék kérni tőletek. -nyögöm ki, mire megjelennek a kíváncsi tekintetek- November tizennegyedikén a Szólalj fel! alapítvány tagsági bált rendez. A célja az egésznek, hogy az egykori és a mostani tagok megismerjék egymást és jól szórakozzanak. -picit vártam, hátha felmerül valami kérdés, majd folytattam- Lucas McQuis, az alapítvány feje, szeretné, ha ti is fellépnétek aznap este. -ezzel befejeztem és csak vártam. A srácok összenéztek, klikkesedve elkezdtek sugdolózni, mígnem mindenkihez eljutott a másik véleménye.

-Ez jól hangzik, de... -nézett körbe Liam, majd félbeszakítottam.

-De nem csináljátok ingyen, tudom. -néztem én is körbe- Mennyit kértek?

-Mi? -élesen sipított fel Niall ültében- Semmit. Tökre ingyen elvállaljuk. -világosított fel, s a döbbenet az arcomra is kiült- Mi csak azt szeretnénk kérdezni, hogy lesz-e zenekar vagy vigyük a sajátunkat?! -kínosan elnevette a végét, amitől nekem is mosolyognom kellett.

-Ha nem okoz gondot, akkor jól jönne a ti kis megszokott közösségetek.

-Váó! -mocorgott Louis a helyén- Igazán diplomatikusan próbálsz válaszolgatni. Mint egy igazi, rutinos tárgyaló. -elismerően kacsintott rám- Viszont akkor próbálnunk kell. Kik lépnek még fel? Velük is össze kell dolgoznunk?

-Valójában nektek nem kell összedolgozni velük. Vagyis velünk. Öhm... Joy Rosatti, szintén hostes, ő fog énekelni velem. És mivel a ti bandátok fog mögöttünk állni, jó lenne, ha össze tudnánk egyeztetni a próbákat. Arra gondoltam, míg ti pihentek két dal között, addig mi is gyakorolnánk.

-Ez kivitelezhető. -mondta Zayn bólogatva- Mikor próbáljunk először?

-Leszögezem, hogy nekünk a héten nem jó. -szólt közbe Liam- Fellépések, interjúk...

-Persze, megértem. -magyaráztam- Végülis nekünk mindegy, tudunk igazodni hozzátok. Írtok mikor lenne jó, mi pedig válaszolunk. Mivel mindketten dolgozunk, biztos nehéz lesz, de valahogy majd csak megoldjuk. -mosolyogtam fel rájuk.

-Oké. Már csak számot kell cserélnünk. -vetette fel Niall.

-Majd én elküldöm neked üzenetben a telefonszámaikat. Ti pedig megosztjátok egymás között. -Alex ügyesen oldotta meg, mert semmi kedvem nem volt hirtelenjében öt idegen számot elmentegetni. A fiúk jó ötletnek tartották és már tették is vissza zsebükbe a telefonokat.

A továbbiakban minden részletet megbeszéltünk. Kérdezgettek magáról az alapítványról, Lucasról, Joyról, hogyan találkoztunk össze. Kérdezték az állapotomat, hisz mikor legutóbb találkoztunk egy taxiba ültettek be ficamodott bokával.

 

 

^^

Ismét magassarkaktól zsibbadt lábakkal tértem haza és dobtam be magam az ágyba. Nem érdekelt, hogy nézek ki, nem érdekelt a fürdés, semmi sem. Csak pihenni akartam. Elterülni, semmivel sem foglalkozni, csak lesni kifele a fejemből.

Miután véget vetettünk a tárgyalásnak a One Directionnel, Alex és én útnak indultunk dolgozni. Alex délutános volt, nekem pedig késő délutánra jelenésem volt az egyik helyi könyves boltban. Időközben felhívtam Lucast és elújságoltam neki mindent. A könyves boltban könyvbemutatót tartottak és fel kellett szolgálni. Kivételesen örültem, hogy most nem a számat kellett jártatnom és kellemes dallamokat csenni a csöndes térbe. Azonban a lábaim majd leszakadtak. Nem a legkényelmesebb viselet egy tíz centis tűsarkú, sajnos erre csak most jöttem rá. És milyen áron?! A lábamon érezhetően hólyag keletkezett, ahol a pánt kidörzsölte. Amint lerúgtam a cipőt az hangosan koppant a fapadlón, az ágyam előtt. Épp csak lecsukódtak elnehezült szempilláim, amikor a telefonom SMS-t jelzett. Szemem felpattant, kezemmel a mellettem heverő táskában kezdtem matatni a készülék után.

Egy bizonyos Liam Payne keresett telefonon, hogy egyeztessünk a bállal kapcsolatban. Hihetek neki?

Olvastam miután megnyitottam az üzenetet. Hát persze, elfelejtettem szólni Joynak! Azonnal írtam a választ.

Hihetsz. Bocsi, tökre elfelejtettem szólni neked. Találkoztunk ma a srácokkal és mindent megbeszéltünk. Megadtuk a számodat, hogy téged is el tudjanak érni.

Hát elért. Elmondtam neki az időbeosztásomat, már csak a próba jön.

Ami remélhetőleg jól fog elsülni.

Miért ne sülne? Profik vagyunk mind! ;)

Igaz :D  Amúgy mizu?

Halálra tanulom magam...

Akkor rosszkor jött ez a bál, mi? :/

Egyáltalán nem :D Végre valami majd kikapcsol! Lucas hogy bírja?

Nem értettem miért kérdezi Lucast, majd leesett. Hát persze, szinte az apjának szervez bált...

Egész jól. Nem mutatja gyengének magát, de látom rajta, hogy néha nehéz neki...

De ott vagy neki :)

Igen... Itt vagyok :D :)

Nem sokkal később elköszöntünk egymástól és újra csukott szemmel feküdtem ágyamon. Kicsit meghunyhattam, mert újabb csörgésre eszméltem fel. Ezúttal nem szöveges üzenetet jelzett, hanem hívást. A telefon még a kezemben pihent, így a rezgés is segített észhez térni. A villogó kijelzőre pillantva megláttam, hogy számomra - és a készülék számára is - ismeretlen számsorozat tulajdonosa keres. Egy pillantást vetettem az órára, ami lassan hajnali három órát mutatott. Ki a franc lehet?! Mivel nagyon késő van, vagy éppen nagyon korán - kinek hogy tetszik - ujjaim az elutasítás gombra tévedtek és megnyomták. Pár perccel később ismét megszólalt a telefonom, ugyanaz a számsorral a kijelzőjén.

-Tessék?! -ingerülten szóltam bele, hangom erőteljesen csengett a szobám csöndjében.

-Hello! -szólalt fel a túlsó végén egy mély hang- Harry vagyok. Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak! -sokkba kerültem, mikor rájöttem Harry az a Harry...

-Öhm... Semmiség. -hazudtam, nagyon is zavart- Mi a baj? -próbáltam a lényegre térni, hisz már majdnem elaludtam.

-Csak azt szeretném, ha át tudnád küldeni a munkabeosztásodat. Tudod, hogy kiválasszuk a napokat, amikor próbálni tudunk mind. -magyarázta mély hangján, mely most álmosítóan hatott rám.

-Ja, jó. Persze. -hebegtem- Elküldöm reggel.

-Köszi! -majd beállt a néma csönd közöttünk. Már épp el akartam köszönni, mikor végre megszólalt.- És mindent sikerült elintézni a bállal kapcsolatban? -nem értettem a kérdését, hisz ezt már a találkozón tisztáztuk, mivel eléggé részletdúsan elmeséltem az eddig sikeresnek elkönyvelt teendőket.

-Igen, de ezt már megbeszéltük délelőtt. Nem emlékszel?

-Kicsit elkalandozott a figyelmem. -hangjából éreztem, hogy mosolyog, mert kissé vidámabb lett- De akkor elnézésedért esedezem, hogy fölösleges kérdéssel zaklatlak. -nevetett hangosan, amit én sem bírtam visszafogni.

-Mindegy. Elnézem most az egyszer. -válaszoltam jókedvűen, majd hirtelen belémtört a felismerés. Harryvel beszélgetek telefonon... Elfogott a pánik az ismerős és egyben ismeretlen szituációtól. A hideg végigfutott egész testemen, lélegzetem egyenetlenné vált, amit sajnos ő is észrevett.

-Minden rendben? Mintha kicsit gyorsan vennéd a levegőt. -aggodalmasan hangzott minden szava.

-Persze, csak nem érzem valami jól magam...

-Akkor csak nincs minden rendben. Tudok valamiben segíteni?

-Nem. -vágtam rá rögtön- Lefekszem, attól jobb lesz.

-Rendben. Jobbulást!

-Köszi. Reggel átküldöm a beosztást. -ígértem meg magamnak is, el ne felejtsem.

-Oké. Jó éjt, Audrey! -hangja sejmes volt, ami még jobban megfájdította szívem.

-Neked is! -majd kinyomtam.

Nem szabad foglalkoznom vele! Nem szabad engednem az érzelmeimnek! Nem törődhetek vele! El kell felejtenem a múltat!

 

 

 

xx

2.évad 22.rész - Nagy falat

Audrey

Október 24. - szombat

 

Korán reggelnek azért nem mondható, de még idejében értem a pékségbe, hogy friss-meleg nyalánkságokat tudjak vásárolni. Lucas áthívott magához, mivel valami fontosat szeretne mutatni és mondani is.

A házához közel voltam már, mikor jött az SMS, amiben megkért hozzak reggelit. Há! Megelőztem. Nem hiába vagyok nő, mindenre gondolok. Röpke 1000 méter után, bekopogtattam Lucas bejárati ajtaján. Választ nem kaptam és nem is nyitott ajtót. Kopogtam még néhányszor, de semmire nem mentem vele. Előhalásztam a táskámból a kulcsot, amit akkor adott, mikor először voltam rákényszerülve, hogy nála lakjam egy ideig. A fémet behelyeztem a lyukba, elfordítottam, és sikeresen kitárult előttem az ajtó. Az egész házban síri csönd honolt, ami ijesztően hatott rám.

-Lucas! -kiáltottam el magam, hangom visszhangot vert a falakon. Válasz nem érkezett.- Lucas! -újabb válasz nélküli csend.

Magam mögött becsukva az ajtót, léptem bentebb az előszobába. Nem törődve, még kabátostul-csizmástul indultam meg a lakásban Lucast keresve, kezemben a zacskó finomsággal. Egyszer sem volt még ilyen, hogy nem találtam a házban, vagy nem adott jelet merre van. Kicsit talán túlspiláztam a helyzetet, de már a legrosszabb is eszembe jutott. Gyorsan megráztam fejem, mintha ettől elhagyna a buta gondolat. Nem lehet semmi baj, hisz pár perce írt. Először a hálószobába kuttantottam be, ám hiába, nem ott volt. Majd jött a fürdő, fölöslegesen. Megnéztem a vendégszobát is, a konyhát, az erkélyt... Mikor eszembe jutott az egyetlen helyiség a házban, ahol még nem kerestem. A műhelye. Lucas, mint pöppet művész lélek, szeret elvonultan rajzolgatni, vagy éppenséggel tervezgetni a következő alapítványi programot. Dolgozószobának is hívhatná, de ő a műhelyének nevezi. Hogy miért, azt nem tudom, s talán azért mert még soha sem jártam abban a szobában. Gondolom azért nem mutatta meg eddig, mert túl személyes. Meg is értem, nekem is vannak titkaim előtte, amiket talán soha nem vallok be senkinek... Lábaimat egymásután szedtem egyenest a műhely felé. Az ajtó csukva volt, így kopogtam.

-Lucas, bent vagy? -próbálkoztam ismét, de úgy tűnik ez sem jött be. Nem akartam megsérteni barátomat azzal, hogy berontok az ő féltett helyére, de kénytelen voltam. Mostanra már minden kétség elborította agyam és csak arra koncentráltam, hogy Lucasnak ne legyen semmi baja. Amint lenyomtam a kilincset, az kattanva nyílt ki. Résnyire toltam csak meg, hogy meglássam ott van-e Lucas. Nagy sóhaj hagyta el számat, mikor megláttam a vászon mellett kezében ecsettel és a palettával. Hosszú ujjú kék-csíkos ingje fölé egy barna mellényt vett fel, amin már látszottak a festék megszáradt maradványai. Nem volt túl nagy a szoba, sőt, maximum ha négy méterszer négy méteres volt, ezért tisztán láttam, hogy a fülében ott pihen a fülhallgatója. Ha egy picit visszatartottam a lélegzetem, akkor még hallottam is az AC/DC dübörgő zenéjét. Tágabbra nyitottam az ajtót, hogy kényelmesen beléphessek, azonban az ajtót nem csuktam be. Elbámészkodtam a szobában, és csodálva figyeltem, hogy az egyik felét festmények, míg a másikat rengeteg papír borítja. Egyetlen asztal és egy szék volt bútornak nevezhető, illetve egy padlótól mennyezetig érő szekrény, szintén tele papírral. A falak barnára voltak festve, néhol sárga, piros és fekete festékcseppek díszelegtek rajta. Tekintetem ezúttal ismét megakadt az alkotó Lucason, és csak mosolyogni bírtam. Most először látom ilyen nyugodtnak. Sehol egy ránc a szeme körül, sehol egy lüktető ér a nyakán. Sehol az a nézés, amivel meg tud ölni.- Lucas. -lépek egyet felé, s talán a hangomra, talán a jelenlétemre, de ezúttal felfigyel rám. Mosolyra húzódnak vékony ajkai, míg az ecset nyelével kirántja füléből a masinát.

-Drágám! -köszön, s ezzel leteszi a földre a kezében tartott dolgokat. Csak ekkor vettem észre, hogy a parkettát hatalmas színpompás ruhadarab védi az akriltól. Felegyenesedik, s egyből nagy léptekkel jön felém. Septiben csókot nyom számra, majd elhúzódik, szemkontaktust keresve. Szemei alatt hatalmas karikák telepedtek meg, s ebből azt saccolom nem sokat aludhatott az éjszaka.- Későbbre vártalak. -nem hangzott szemrehányóan, nem suggalta, hogy menjek el mondata. Boldogan csillogtak fel fáradt szemei, kezei pedig enyémet szorították.

-Meglepetésnek szántam. -felemeltem kezem, amelyikben a péksütemény lakozott. Lucas vidáman nevetett fel, majd elvette a zacskót és az asztalra helyezte, ezzel elengedve mindkét kezem.- Ne haragudj, amiért rád törtem, csak hiába szólítgattalak nem válaszoltál... -kértem elnézést, de ő félbeszakított.

-Nem haragszom. -vont karjai közé- Mutatni szeretnék valamit. -biccentett a vászon felé, majd enyhén arra kezdett el araszolni, el nem engedve.- Remélem tetszeni fog. -tolt a kép elé, de ő maga már nem tartott velem, hogy együtt csodáljuk meg. Furcsán néztem Lucasra, hisz sejtelmem sincs mit akar mutatni, majd amint megláttam a festményt, a lélegzetem elakadt... Mintha csak tükörbe néztem volna. A látvány letaglózott. A lágy rézvörös haj, az égszínkék szemek, a sápadt arcbőr... Én voltam. Lefestett engem. Jesszusom! Olyan zavarban éreztem magam, azt sem tudtam rá merjek-e nézni barátomra. Tudtam, hogy van tehetsége az ilyenhez, de gondolni sem mertem, hogy egyszer viszont látom magam egy álatala készített képen. Némán meredtem előre, és talán ez megijesztette Lucast, mert így szólt:- Nem tetszik? -hangja szomorúnak hatott, egyből rá kaptam tekintetem.

-Dehogy nem! -vágtam rá- Csak... -mutattam a képre, szemeimmel hol azt, hol Lucast néztem- Mikor... Vagyis... Hogy tudtál így megfesteni? -majdnem elsírtam magam a meghatottságtól. Lucas érezhette pillanatnyi gyengeségemet, ezért közelebb lépett, átölelte derekamat, mostmár ő is a vásznat bámulta.

-A barátnőmet álmomból felkeltve is vászonra tudnám vinni. -válaszolta egyszerűen, mintha erre minden szerelmes férfi képes lenne.

-Akkor ezért olyan karikás a szemed. -néztem fel rá, viszonozva ölelését.

-Igen. Hajnali négy óta vagyok itt. El is fáradt mindenem. -vallotta be, majd kezemet megragadva kihúzott a szobából.- Még szellőztetni kell, de ha végeztünk hazaviheted.

-Megkapom? -döbbenten követtem, miután még sikerült bal kezembe kapnom az asztalon heverő reggelinket.

-Miért mit gondoltál? -nézett hátra, mielőtt beszaladt volna a fürdőszobába. Oda nem követtem, mert egy pillanat alatt már kint is volt, új ruházatában. Lábait immáron nem a kopott farmer, hanem egy melegítő alsó fedte, mellkasát pedig egy fekete rövid ujjú póló.- Tudok még festeni, de ezt neked készítettem. -ajkait enyémre helyezte és lágyan megcsókolt.

-Reggelizünk? -kérdeztem mikor elszakadtunk egymástól.

-Persze. -kikapta kezemből a csomagot és a konyha felé vette az irányt- Te addig vesd le a kabátod! -szólt hátra, de addigra már megelőztem. Kabátomat felakasztottam az előszobában lévő fogasra, majd csizmámat alá helyeztem. Kényelmesen huppantam le a kanapéra, várva Lucast.

-És miről akartál beszélni velem, ami olyan fontos, hogy délelőtt át kellett jönnöm? -kérdeztem mikor letette elém a dohányzóasztalra, a tálcán heverő finomságokat. Egy kakaós csiga után nyúltam, Lucas is így tett, majd leült mellém.

-Szeretnélek megkérni, hogy segíts megrendezni a következő bált. -mondta olyan lazán, amilyen lazán megakadt a torkomon a szó.

-Mi van? -néztem rá- Komolyan beszélsz? -a falat is megállt a számban. Hogy én segítsek neki?- Azt sem tudom, hogy kell egy ilyet megsz...

-Mindenben segítek. -szögezte le- Csak zenekart kéne találnod és helyre igazítani a felszolgálókat. -evett tovább.

-Zenekart? Mi lett a Stamps-szal? Ők nem jók? -tudtam hogy Lucas őket hívja meg általában, mikor rendezvény van, és ők szívesen el is vállalják.

-Jók lennének, de feloszlottak. -húzta keserű mosolyra száját.- Sajnos a helyi bandák nem sokáig vannak a szakmában.

-Akkor mégis kit szerezzek? Fele annyira sem ismerem a londoni bandákat, mint te. -tájékoztattam, s már előre láttam, hogy az egész egy katasztrófa lesz, ha nekem kell mindent szerveznem.

-Nyugi. -tette szabad kezét combomra- Először elmondom neked, mire készülünk, oké? -bólintva jeleztem, folytassa- A mostani bál, amolyan... Hmm... Hogy is szokták ezt nevezni... Ja, igen! Osztálytalálkozó féle lesz. A régi alapítványi tagok tiszteletére szeretnék rendezni egy estet. A dátumot már kitűztem, a hely le van foglalva. November tizennegyedike, szombat. A helyszín ugyanaz a kastély.

-Mióta tervezed te ezt? -szakítottam félbe.

-Jó ideje már. -mosolygott- A kaját már megrendeltem az egyik vendéglőből, körülbelül száz főre. Ebbe benne van a zenekar is, mert őket sem szabad éhezni hagyni. És hamár zenekar... -reménnyel teli szemekkel néz rám, ami csak azt sejteti, van már erre is ötlete.

-Igen? -szólalok meg, mert túl sokáig néz így, azonban semmit nem mond.

-Szeretnélek megkérni, hogy Joy és te énekeljetek valamit majd.

-Viccelsz, ugye? -kérdezem komolyan, azonban egy fejrázással elintézni- Mi énekeljünk végig?

-Jaj, nem! Nem így értettem. Keríts zenekart, de azt szeretném, ha ti is énekelnétek. Illetve szeretném, ha O'Conellék is eljönnének a lányokkal. -simogatta combomat tovább.

-Tényleg ezt szeretnéd? -szívem meglágyulni látszott, elöntött a melegség.

-Igen, tényleg. -helyeselt- És zenekarra is van ötletem már.

-Hála! -lélegeztem fel, mert akkor csak egyeztetnem kell velük- Ki lesz a szerencsés? -kérdeztem kíváncsian.

-Öhm, hát ötlet van, de neked kéne megkérni őket és rávenni, hogy megéri fellépniük a találkozón. -hebegett Lucas, és csak arra tudtam gondolni, hogy valami nagy hal lehet.- Sokba fájna, de hátha rábírod őket, hogy esetleg ők is adományozzanak. De ha nem az sem baj, majd kitalálunk valami mást...

-Bökd már ki, kiket akarsz! -nevettem el magam, nem bírtam tovább nézni, hogyan próbál meggyőzni.

-A One Directiont. -abba hagytam a nevetést, komolyan belenéztem barna szemeibe és a szívem megállni látszott újfent.

-A One Directiont? -ismételtem szavait- Miből gondoltad, hogy én rá tudom venni őket, hogy eljöjjenek? -le is tettem a maradék csigát a többi tetejére, ügyelve hogy ne szakítsam meg a szemkontaktust.

-Mert már két koncertjükön is voltál, Alex ha jól tudom rendszeresen tartja a kapcsolatot azzal a Niall gyerekkel, Jenna is ismeri őket...

-Akkor miért nem Jennát kéred meg rá? -hangom felháborodottnak tűnt, igyekeztem leplezni mennyire nem akarom, hogy a banda lépjen fel aznap este.

-Mert te vagy a barátnőm, nem Jenna. -közelebb hajolt, lenyelte az utolsó falatot is- Értsd meg, ha nem lenne fontos nekem ez az este, akkor nem kérnélek meg rá. Így legalább jótékonykodhatnának kicsit... -nézett kék szemeimbe- Kérlek!

-Jó. -mély levegőt vettem- Beszélek velük. De nem ígérek semmit. -s ahogy elhagyták számat a szavak, már hajolt is közelebb egy csók erejéig.

-Imádlak! Köszönöm! -levakarhatatlan mosolya láttán és sem bírtam ki, ajkaim úgyfent felfelé görbültek.

-Lesz mit, ha rábólintanak. De tényleg, most komolyan... Hogy jött ez az egész bál? -kérdeztem rá, ami valóban érdekelt.

-Tudod, apa mindig is szerette volna, ha sikerül egy ilyet összehozni. Akkor lesz a halálának az évfordulója, tizennegyedikén. -magyarázta- Ez volt a be nem teljesült álma, és most, hogy van elég keret rá, és sikerült felkutatni minden eddigi tagot, úgy döntöttem belevágok. Sokan nem tudnak eljönni, de így is összejött hatvannyolc fő. Ha magunkat is beleszámolom, a bandát, Claráékat, akkor százból kihozzuk. Anya is ott lesz. Előtte persze tartunk, majd egy főpróbát. Arra gondoltam megvacsorázhatnánk ott. Rendelünk valamit, nyomattok némi aláfestő zenét. Tudod, olyan családiasan... -hangja egyre elhalkult, szemét lesütötte. Csak elképzelni tudom mennyire hiányzik neki az apja. Belehalnék, ha egyszer jönne a hír, hogy anya vagy apa nincs többé. Nem bocsátanám meg magamnak... Közelebb helyezkedtem barátomhoz, vállára fektettem fejem, kezemmel az övét érintettem.

-Tökéletes lesz. -hangom alig volt kivehető, szinte suttogásként hatott, de éreztem, amint Lucas ajkai mosolyra húzódnak hajamban.- Megismerem anyukádat, nevetgélünk a kínos történeteken, amiket gyerekkorodból mesél...

-Ajánlom neki, hogy ne. -nevetett fel, magához ölelve még jobban- De ahogy ismerem, biztosan fogsz hallani a kamaszkori lázadásaimról, vagy hogyan tanultam meg járni.

-Azok cuki történetek. Nem tudom, miért félnek a pasik ezektől a sztoriktól. Mintha én nem lettem volna gyerek.

-Voltál, de szerintem rólad nincsenek hülye történetek. -kijelentésén hangosan tört ki belőlem a nevetés.

-Te csak azt hiszed! -nevettem még mindig- Majd egyszer rád uszítom Claráékat, tőlük aztán lehet hallgatni a rólam szóló meséket.

-Azt elhiszem. Főleg Clarától, aki olyan vehemensen tud magyarázni. -simított végig karomon, jókedvünk még mindig betöltötte a teret- Hogy vannak Aidennel? -váltott témát.

-Jól. Azt tervezik, hogy a karácsonyt spanyolban töltik Clara szüleivel. -tudtam milyen fontos barátnőmnek a karácsony, hisz náluk csak ilyenkor gyűlik össze a család.- A héten meg volt a nagy találkozás Aiden szüleivel is. Elvileg minden jól alakult.

-Nem bánják, hogy nem lesznek itthon karácsonykor?

-Nem, azt mondta Clara. Nincsenek túlságosan oda az ünnepekért, úgyhogy még örülnek is, hogy nem kell főzni annyit.

-Pedig szerintem úgy helyes, ha itthon is töltenének némi időt karácsonykor... -mélázott el Lucas- De ők tudják.

-Lesz közös ünneplés. -tájékoztattam terveinkről- Huszonharmadikán mindenki összegyűl az O'Conell házban. És csak, hogy tudd, a mindenkibe te is beleszámítasz. -néztem fel szemeibe.

-Valóban? -ajkai mosolyra húzódtak újfent, apró puszit nyomott hajamba- Rendben, megbeszéltük. De azt eldöntötted már, hazautazol-e az ünnepekre?

-Igen, hazamegyek. -válaszoltam halkan- Megígértem anyáéknak és amúgy is eltelik egy újabb fél év.

-És mikor jössz vissza? A szilvesztert már itt töltöd? -érdeklődött kitartóan, hisz tudom, azt szeretné, minél hamarabb visszatérjek hozzá.

-Azt tervezem. Gondolom Alex is vissza szeretne jönni addigra. -ekkor értetlenül meredt rám Lucas- Ja, igen, Alex velem tart, hazajön velem.

-Ezt eddig nem is mondtad.

-Nem kérdezted. -vágtam rá- De honvágya van és jót tenne neki a családi környezet.

-Végülis, te sem lennél itt, Clara sem... Ésszerű, hogy veled megy.

-Mi is így láttuk jónak. -mosolyogtam fel rá- Na, de kezdjünk neki a szervezésnek. Mindent tudni akarok, mit kell elintéznem a bálra!

 

 

 

xx

2.évad 21.rész - Visszarázódni nehéz

Audrey

Október 8. - csütörtök

Sietve szedtem lábaim át az úttesten. Egy-két dudaszót hallottam oldalról, de nem törődve vele sétáltam viszonylag nyugodtan mígnem átváltott a jelző pirosra. Mögöttem még vagy húsz ember ballagott a zebrán, hogy elérjenek egyik oldalból a másikba, s ezért nem is zavartattam magam.

Ahogy átértem megálltam egy percre. Mély levegőt vettem, felkészülve a híres Bernard Rox féle okításra. Megindultam az épület felé, ahol a következő egy órában biztos kapni fogom az ívet. Rox nem nagyon örült a hírnek miszerint le kellett mondanom az eheti és a jövőheti munkáimat is. Utamat a lift felé irányítottam, s mázlimra pont elértem a felfelé menő kisebb tömeggel együtt. A másodikon szálltam ki egy idősebb férfival egyetemben, aki udvariasan maga elé engedett. Ismerős érzés fogott el mikor a már megszokott váróterembe értem, hisz olyan régen jártam már itt. Általában csak telefonon diskurálunk a heti feladataimról, hova és hogyan kell megjelennem. Vagy amire mostanában még jobban rákapott kedves főnököm, az az e-mail.

Lapos sarkaim alig kopogtak a járólapon mégis felfigyelt rám Vanessa, az asszisztens. Barna haját eligazította szemeiből, szája felfelé ívelt, ahogy meglátott.

-Jó reggelt, Miss James! -köszöntött az illem szerint, akármennyire is megkértem már, hogy tegezzen. Ennek ellenére rámosolyogtam és odaléptem az asztalához.

-Neked is Vanessa. Bent van már Mr. Rox? -kérdeztem a főnököm irodájának ajtajára pillantva.

-Igen, és már vár téged. -magamra erőltettem a sebezhetetlen álcámat, míg megindultam az iroda felé. Erősen kopogtattam a tölgyfaajtón, mire az éles érdes hang kihallatszódott. Gyorsan lenyomtam a kilincset és beléptem a fénnyel elárasztott szobába.

-Miss James! -állt fel megkerülve az asztalt, hogy kezet foghasson velem.

-Mr. Rox! -tenyerem az övébe helyeztem, amit határozottan megráztam. Miután elengedte, az egyik székhez fordult jelezve, hogy foglaljak helyet. Amint leültem, ő visszatért az asztala mögé és követte cselekedetemet. Összecsukta az asztalon heverő mappát és rám nézett. Tekintete szigort sugárzott és egy csepp elégedetlenséget. Ez csak egyet jelentett. Csalódott bennem. Amit valójában szinte - ha lehet így fogalmaznom - leszartam. Van egy biztos állásom, van egy remek pasim és a karrierem egyre nagyobb névnek örvend.

-Miss James! -kezdett bele, hátradőlve fekete műbőr székében- Én megértem, hogy betegszabadságon volt és örülök is annak, hogy felgyógyult. Tényleg.

-Azt el is hiszem. -gondoltam magamban. Kiismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam nála a pénz a minden.

-De gondolom egyetért velem, ha azt mondom, kínos volt lemondani az ön részvételét a rendezvényeken. -itt megállt, mereven rám nézett, várva, hogy reagáljak.

-Igen, egyetértek teljes mértékben. -mondtam, amit hallani akart. Valójában tényleg éreztem némi lelkifurdalást, hisz nem lehetett kellemes visszautasítani egyes remekül fizető ajánlatot. Idegesen tettem keresztbe lábam, ezzel szoknyám kicsit fentebb csúszott. Gyors mozdulatokkal eligazgattam, hogy elfedjem meztelen lábaimat. Ahogy visszanéztem rá észrevettem, hogyan futtatta végig szemeit testemen. Komolyan a hideg kiráz ettől a pasastól, akárhányszor meglátom. Inkább nem is gondolok rá, hogy pásztáz végig, s igyekszem rávenni, hogy szemeimbe nézzen. Köhintésemre felemelte tekintetét egészen arcomig. Széles, de annál inkább frusztráló mosoly húzódott serkenő bajsza alatt.

-Miss James... -hangja szokatlanul lágy volt és ez már rosszat sejtetett- Kedvesem, elhiszi nekem, ha azt mondom, maga az egyik legjobb emberem? -meghökkenve hallgattam, egy szó sem jött ki számon- Okos, tehetséges és még szép is. -kacagott fel Rox- Sok pénzem esett ki a hiánya végett. Remélem kárpótol érte. -és itt állam szinte súrolta a padlót. Ha nem tudnám, hogy alkalmazottal sosem kezd, azt hinném, hogy egy rossz pornó leforgatásában veszek részt.

-Ha van szabad munka, szívesen elvállalom. -szólaltam meg röpke hatásszünet után.

-Ezt akartam hallani. -boldogan csapott egy kcsit az asztalára, de ez is elég volt ahhoz, hogy ültömben ugorjak egyet. Forgószéke segítségével hátat fordított nekem és a szekrényében kezdett kutakodni. Egy két perc csöndben ülés és keresgélés után újra szembe találtam magam vele. Jó vastag mappát rakott elém. Hirtelen az ütő is megállt bennem, amint belegondoltam, hogy ez az összes rám vár.- Ne aggódjon, ezek csak a felkérései. Ebben a mappában a következő hat hónapban megrendezésre kerülő programok vannak, melyekre önt kérték, vagy önt ajánlottam. -tájékoztatott, de még mindig döbbenten meredtem a papírhalomra, amint kinyitotta a narancssárga mappát.- Vannak olyanok, melyek egy azon időpontba vannak. Arra kérem kedves Audrey, hogy a mai napot arra szánja, hogy átnézze és válassza ki melyeket szeretné elvállalni. -pittyegő hangot hallva fordultam én is a telefon felé. Rox nyomott rajta egy gombot, majd Vanessa hangja töltötte be a szobát.

-Mr. Rox, Joy Rosatti megérkezett. -barátnőm neve hallatán mosolyra húzódtak ajkaim.

-Rendben. -válaszolt a férfi, majd ugyanazzal a gombbal megszakította a társalgást- Akkor ennyi lett volna. Holnapra várom a listát a kiválasztott rendezvényekről, amiket elvállal. -felállt, én is követtem példáját. Gyors kezembe kaptam a vaskos iratanyagot és kezet ráztam főnökömmel.- Beküldené Miss Rosattit?

-Persze, igen. -tenyeremmel a kilincset fogtam, vállam fölött visszapillantottam a kopaszodó férfira- Holnap jelentkezem. Viszlát!

-Viszlát! -hallottam dörmögő hangját halkulni, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. Láttam, amint Joy feláll helyéről és az ő arca is örömtelien csillog.

-Szia! -jött közelebb és megölelt- Hogy vagy? Már munkába állsz? -nézett a kezemben lévő aktára.

-Igen. -válaszoltam fancsali képet, mire csak kinevetett- És te, mi járatban?

-Csak aláírom a fizetési papírom. -intett az iroda felé- Megvársz? Megihatnánk egy kávét. -ajánlotta fel kedvesen. Kapva az alkalmon bólintottam rá, hisz oly régen volt lehetőségem beszélgetni vele személyesen. Ekkor jelent meg Rox az ajtóban, levakarhatatlan vigyorral. Egy utolsó bíztató pillantással engedtem barátnőmet útjára, majd helyet foglaltam a váróban.

 

 

^^ 11:40

Kecsesen vonultunk be az elegáns üveg ajtón. Szemeinkkel másik barátnőnket kerestük, s egy négy személyes asztalnál meg is találtuk.

-Sziasztok! -köszönt Jenna mikor odaértünk és helyet foglaltunk mellette. Hangosan csattant az asztalon mappám.

-Szia! -viszonozva köszöntöttük Joy-jal a szőkét.

-Megint költözöl? -nyitotta fel a fedőlapot- Legutóbb akkor láttam nálad ennyi fölösleges papírt, mikor a szerződést tanulmányoztad. -állapította meg szórakozottan.

-Ne piszkáld... -csittegte le Joy viccesen, miközben a pincérnek intett- Ennyiből kell kiválasztania milyen munkát vállal.

-Azta mindenit! Jól keresett vagy ám! -fűzte hozzá nevetve Jenna, még mindig a papírokat nézve.

-Hozhatok a hölgyeknek valamit? -jelent meg mellettünk a pincér. Fiatal srác volt, tetőtől-talpig feketébe öltözve, kezében egy jegyzettömböt és egy tollat szorongatott. Én gyorsan felcsaptam valahol az étlapot és rendelte egy szűzpecsenyét. A lányok is hasonlóan húsos ételt kértek. A srác ügyesen mindent lefirkantott a papírra és már el is hagyta köreinket.

Tovább beszélgettünk az elmúlt időszakról, hisz volt mit elmesélni a másiknak. Jenna hosszasan és izgalmakkal teljes történetekbe kezdett bele. Ecsetelte itt nekünk, hogy mennyire jó volt újra Olaszországba menni és ismét ízlelni a hagyományos olasz ételeket. Joy-jal kicsit irigykedve hallgattuk a beszámolót, mert még sosem jártunk az Adria partján. Miután kihozták a szépen tálalt tányérjainkat neki láttunk elfogyasztani azokat. Joy még egy üveg vörösbort is rendelt, merthogy eállítása szerint "ünneplünk". Igen, igaza lehet, mert már tényleg piros betűs nap lesz akármikor összefutunk.

Ebéd közben javarészt Joyt faggattuk az iskoláról. Emlesélte, hogy kezd elmerülni a tanulásban és az egyetemi életben. Azzal is eldicsekedett, hogy találkozott egy helyes fiúval. Valami egyetemes buliban ismerkedtek össze. A srácot Patricknak hívják és Cardiffból való, másod éves joghallgató. Joy boldogan mesélt az eddigi randijaikról, melyek alapján tipikus jogász a csávó.

-Két lábon járó Isten! -szó szerint Istenítette a srácot, s ahogy láttam barátnőm nagyon közel áll ahhoz, hogy totálisan belezúgjon. Kicsit féltem ettől. Persze ismere, tudom, hogy erős és nem rázná meg  látszólag annyira a visszautasítás, mégis megtörne benne valami. Pár hete találkozgatnak és már most állandóan telefonálgatnak egymásnak. Ahogy tovább hallgattam barátnőmet, rájöttem, hogy helyzete ezzel a fiúval kísértetiesen hasonlít az én kapcsolatomra. Annak idején Lucas-szal pontosan ugyanígy kezdtem én is. Flörtölés az első találkozáson, mindennapi órákig tartó beszélgetések, közös programok. Elkapott a megkönnyebbülés. Lucas személyében egy olyan társra találtam, aki megért, véd és szeret. Emlékszem az elején mennyit incselkedett, ami mostanra már jócskán alábbhagyott. Kapcsolatunk nyugodt és felelősségteljes. Bár elbírna egy picivel több izgalmat, de a munkám kárpótol. Végül engem is jól kikérdeztek. Be kellett számolnom Lucasról, a munkáról, kérdezték a lányokat is. És természetesen ki nem maradhatott volna a témából a banda sem és tökéletes bénaságom. Az egész étteremben a hármunk hangos kacaja volt hallgató még úgy is, hogy telt ház volt. Olykor-olykor elég sok szempár ránk szegeződött és nem csak azért, hogy megcsodálják öltözékünket. De be kell vallani, nagyon is csinosak voltunk. Joy farmerban, feketén csillogó topban és magassarkúban ült mellettünk, Jenna testhez feszülő, laza egybe ruhát viselt, míg én egy magasított kosztümszoknyát és egy rózsaszín pántos laza felsőt. Csak órákkal később hagytuk el az éttermet. Megegyeztünk, hogy átmegyünk hozzám, ami jelenleg Lucas házát jelentette. Mivel ide Joy kocsijával érkezdtünk, azzal mentünk tovább is.

 

 

^^ 16:12

-Mennyi van még? -kérdezte Joy arréb pakolva a már megnézett ajánlatokat. Gyorsan átnyálasztam a maradék stócot és örömmel nyugtáztam, hogy mrá csak öt darab megnézetlen állásajánlat van hátra. A két lány a széles kanapén ült, térdükön is papír. Nagyon aranyosak voltak, hogy segítettek. Egyedül nem bírnék el ennyi hülye ajánlattal. Én a földön ülve olvastam el töviről-hegyire a sorokat, annak reményében, hogy végre egyszer minddel végzünk.

-Már csak öt. -válaszoltam, s magam elé kaptam a következőt. -Párizs, január tizedike. -olvastam fel hangosan a lányoknak- Ce est mon amie. -kérdőn néztem fel Jennára, hátha tudja mi ez a számomra idegen francia mondat.

-Öhm... -gondolkozott el kicsit- Ez egy újonnan megnyílt francia étterem. Valami svéd pasasé a hely. Azt jelenti, hogy ,,Ez az én kedvesem". Nagyon bejött neki az élet. -nevetett fel, majd csatlakozott hozzá Joy- Oda amúgy engem is hívtak. -szólalt meg mikor abbahagyták a nevetgélést- Eljössz, ugye? -csillant fel szemében a remény.

-El. -vágtam rá egyből. Régi álmom volt mindig is eljutni a francia fővárosba, felsétálni az Eiffel Torony tetejére... Egy nap a romantika városában tökéletes lenne... Ha a megfelelő személlyel lennék ott. De majd elmegyünk Jennával vásárolni vígasztalásképp. Ezt eldöntve tettem a "vállal" címszó alá a mappát, s nyúltam is a soron következőért.- Bécs... -mondatomat az ajtó csapódása szakította félbe. Tekintetemet egyből a küszöbön álló férfira vezettem, aki kicsit döbbenten nézett szét lakásában. Három nőt meglátni a lakásában, biztos jó érzés lehet. Ha a barátai itt lennének nem kicsit irigykednének, ami persze növelné Lucas egóját. Táskáját ledobva a kis tároló asztalra közeledett felénk. Lágy arcvonásai egyből fürkészték arcomat, mihelyst meglátta a temérdek papírt szétszórva a földön.- Munka. -nem kellett feltennie a kérdést, így is tudtam rá a választ. Megértően bólintott, majd ahogy a lányok látóterébe ért biccentve köszönt.

-Sziasztok lányok! -majd fölém érve, lehajolt, hogy gyengéd csókkal tudjon köszönteni. Amint ajkaink összeértek a megszokott bizsergést éreztem közöttünk. Mindig ez volt mikor csókolóztunk. A kellemes érzése fog el mindig. Eleinte még a jól-eső libabőr is végigfutott egész testemen, de mostanra az már megszűnt.

Sokszor tűnődtem azon, miért is lehet ez. Csak a Teddel való kapcsolatommal tudom összehasonlítani, hisz az volt az egyetlen ilyen szinten komoly kapcsolatom. Erről még senkivel sem beszéltem. Hisz miért is tenném?! Senkinek semmi köze a magánéletemhez és hogy mit érzek. Magamon is meglepődtem, mikor úgy határoztam még Zolival sem vitatom meg. Megbízom benne és azzal sem lenne gond, hogy ilyenről beszéljünk. Volt, hogy szóba került a szex a terápia folyamán, de nem részletességgel, csak hogy milyen hatásai vannak az emberre, s ez esetben rám.

Teddel nem éreztem így. Természetesen megvolt a hagyományos, el nem maradható rózsaszín köd, ami mindent beborítva vakította el a szemem. Meg is volt az ára, jól pofára estem. Persze az, hogy nem elégedett meg csak velem Ted, nem az én hibám, ezt már beláttam. Sokat sirattam a kapcsolatunkat, azt hogy a fellegekből a sötét mélybe zuhantam. Azt hogy mindent megtettem érte, azt hogy ő csak úgy eldobott, mint egy használt rongyot. Sokáig utáltam. Gyűlöltem már azt is, ha megláttam az utcán, vagy mikor Robi szóbahozta. Robi és Ted mindig is barátok voltak. Elméletileg a középiskola első évében haverkodtak össze, de már olyat is hallottam, hogy egy vad bulin gabalyodtak egymásba. Valójában nem is tudom, miért jöttem össze vele... Vagyis most már nem tudom, hisz van nála jobb is. És talán meglepő lehet, mégsem bántam meg. Ha csak belegondolok, hogy másképp alakult volna az életem, szomorúnak érzem magam. Hiszek benne, hogy nincsenek véletlenek és az életünket mi irányítjuk, de van egy külső erő, amely segít nekünk... Ted okán tanultam meg, hogy nem szabad többé naívnak lennem a férfiak terén. Mondhatom, sikeresen teljesítettem a fogadalmamat. Nem viselkedtem naívan Lucasszal, sőt még Donnal sem. Don... Hogy eltűnt az életemből egy szempillantás alatt. Pedig jó fej srác és azt hittem szereztem egy újabb barátot. Na, jó, ez most igencsak naívan hangzott, de mit tehetnék. Akkoriban Joy-on kívüli igaz barátaim nem tartózkodtak a Királyságban...

-Bécs? -jött a kérdés mellőlem, és csak ekkor eszméltem fel, hogy Lucas letelepedett a mellettem lévő fotelbe.

-Igen. -válaszoltam ránézve, majd tekintetem visszavezettem a papírra- Egy újabb megnyitó. -olvastam tovább a tájékoztatót, amiből kiderült, hogy egy galéria ünnepélyes megnyitóján számítanak rám.

-Bécs szép hely. Mikor lesz? -tette fel a kérdést és én egyből a lap tetejére tekintettem, ahol a dátum virított.

-Február tizennégy.

-Pont valentín-nap. -lelkesen szólt fel Lucas- Menjünk, elkísérlek! -döbbenten néztem fel barátomra, akinek arcán széles mosoly ült.

-Komolyan? El akarsz kísérni? -nem találtam a szavakat, ezért talán kicsit tolakodóan és számonkérően tehettem fel kérdésemet. Bár egyáltalán nem annak szántam.

-El ám! -felemelkedett a fotelből, hogy újabb csókot nyomjon számra, majd táskáját felkapva ment az emeletre. Elképedve bámultam barátom alakját, míg nem Jenna fel nem szólalt a csöndben.

-Váó! Nem semmi pasid van! -dícsérte. Legalábbis én annak vettem. Somolyogtam magamban, mert tényleg igaza van: Lucas nem semmi pasi!

 

 

^^ 20:01

-Holnap viszed vissza Roxnak a papírokat? -kérdezte Lucas a paplan alól. Hosszú nap mögött állunk mindketten, így hát arra határoztunk: egy gyors fürdés és megnézünk valami jó filmet az ágyból. Nem volt kedvünk akcióhoz, se drámához, így inkább egy tipikus brit komédia mellett döntöttünk: Csengetett Mylord? Igaz, nem film, de a kedvderítéshez tökéletes.

-Igen. -fordultam vissza az ablaktól, miután összehúztam a sötétítő függönyöket. A vékony szálú hálóingemben bebújtam Lucas mellé, aki egyből, mint egy kisgyerek szorosan átkarolt és magához vont. Újabb lágy csókokban részesített, akárcsak délután, de most nem csak kettőt kaptam. Percekig csókolóztunk, simítva egymás karját, hátát, majd pilledve szakadtunk el egymástól.- Tényleg el akarsz kísérni Bécsbe? -mióta kijelentette, azóta foglalkoztat a dolog, és most végre kinyöghettem és várhattam válaszát. Bár tudtam, hogy komolyan gondolja, olyan jól esik, hogy képes lemondani az éppen akkori programját - ha van - és velem utazni.

-Igen, tényleg. -amennyire csak tudott még szorosabban ölelt magához, apró puszit lehelt fejbúbomra- Minden létező percet veled szeretnék tölteni!

 

 

 

xx

2.évad 20.rész - ,,Jobbulást Meseszép!''

Zayn

Miután a csajok ott hagytak minket, mindannyian az öltözőbe vettük az irányt. Louis kivételével, mert ő inkább kaját ment szerezni. Így maradtunk hárman bent. Én kidőltem a kanapéra, lábaimat feldobtam a dohányzó asztalra és mint, aki se hall-se lát belemélyültem telefonomba. A srácok elkezdtek beszélgetni, míg én közben rájöttem Harryt jó ideje nem látta egyikünk sem. Még a lányoktól sem búcsúzott el. Sőt, ha jól emlékszem már a színpadra sem jött velünk.

-Azt mondta, hogy sosincs semmihez sem késő. -hallottam meg Niall izgatott hangját. Mivel eddig nem figyeltem oda mit beszélnek, most ez az értetlen mondat felkeltette figyelmemet. Kezeimben még a mobilt fogtam, de már egyáltalán nem a képernyőre koncentráltam.

-Ki mondta ezt? -kérdezett rá a lényegre Liam, mert ez nekem sem volt világos.

-Audrey. -vágra rá mintha egyértelmű lenne- Értitek? -nézett ezúttal rám is, de egyikünk sem értette miért fontos ez.

-A lényeget Niall. -szóltam közbe- Mit kellene ezen értenünk?

-Van esély! -fitogtatta hófehér ír mosolyát- Azt mondta, idézem: sosincs késő semmihez. Ergó nem szabad feladni, vagyis van esély.

-És mit akarsz vele? Odamész és...? -kérdezte Li míg a mosdó indult.

-Hát arra gondoltam segíthetnétek. Esetleg beszélhetnél Audreyval. -nézett barátunk után, aki valahogy érezhette, hogy Niall hozzá beszél, mert visszafordult az ajtóból. Liam ritkán ráncolja így a szemöldökét, de már kiismertük és tudjuk mikor tesz így. Ha nem akar beleavatkozni a másik életébe.

-És mégis mit akarsz, mit csináljak? -ez inkább hangzott költői kérdésként- Menjek oda hozzá és kérdezzem meg nem tetszik-e neki a haverom?

-Nem éppen így. Finomabban... -Li nem várta meg míg Niall befejezi érvelését. Legyintve sétált be az öltöző mosdójába. Niall kérlelve nézett rám, de csak egy vállrándítást kapott. Csalódottan roskadt mellém a kanapéra, kezével fejét támasztotta. Nagy sóhajt hallatott, s már majdnem szóltam volna, de egy halk kopogás után már nyílt is az ajtó.

-Sziasztok! -mind mindig elegánsan festett a barna hajú lány, aki ellopta a mi atyáskodó Liamünk szívét.

-Hello Sophia! -köszöntünk egyszerre Niallel.

-Liam? -nézett körbe a szobában.

-Mosdó. -válaszoltam röviden. Sophi bentebb jött megcélozva a fotelt, amiben végül helyet foglalt.

-Milyen volt a koncert? -érdeklődött, ahogy mindig is, mikor valamiért kihagyja a fellépésünket.

-Jó, a szokásos. -válaszom igencsak semlegesre sikerült. Nem panaszkodni szeretnék, de tényleg minden egyes fellépésünk ugyanolyan. A közönség felpörögve énekel velünk, sikítoznak értünk. Ez nem baj, hisz miattuk kerültünk ilyen magasra. Persze mindig igyekszünk jobban és jobban űberelni az eddigieket, de ezt hova tovább?! Imádok a bandában lenni, imádom, hogy a barátaimmal zenélhetek, imádom, hogy örömet okozhatok a rajongóinknak. De néha az állandó reflektorfényben való élés és a sok akaratos paparazzitól már elegem van. Ilyenkor szoktam visszavonulni alkotni, ha akad egy kicsi szabadidőm.- Mentek valahová? -kérdeztem mikor már vagy harmadjára pillantott le órájára.

-Igen. -szemeit végigfuttatta sötétkék térd felő érő ruháján kérdésem hallatán. Bólintott enyhe mosollyal arcán.- Egy barátomnak szülinapi bulija lesz és megígértük, hogy elmegyünk. -nézett hátra a mosdóhoz- Ha még ma végez.

S mintha meghallotta volna Liam, mert végszóra kivágódott az ajtón.

-Szia! -csókolta meg barátnőjét boldogan. Néha mikor látom őket féltékeny leszek. Oly távol vagyok Perrietől, s ez nem a legjobb egy kapcsolatnak. Voltunk már külön egyszer, s voltunk már távol egymástól sokszor... De mégsem lehet megszokni ezt.- Kész vagyok, felőlem mehetünk. -kapta magára bőrdzsekijét- Sziasztok! -köszönt el sietve, hisz Sophia már a folyosóról integetett vissza. Niallel nevetve néztünk össze, mert ritkán látni Liamet sietni.

-Úgy tűnik Daddy késésben van. -hangosabb nevetésben tört k, meg sem hallva, hogy újra nyílt az ajtó.

-Ja, és Niall! -dugta be fejét Liam, s ezzel magára vonta nem csak az ír fiú figyelmét- Tegyél le arról, hogy segítek. -mutatta fel mutatóujját fenyegetésképp.

-Ne, már! -acsított fel mellettem csalódottan és azonnal lábra ugrott- Segítsél már! -kérlelte egyre közelebb lépve hozzá- Nem akarod boldognak látni Audreyt?

-Ügyes próbálkozás. -gondoltam magamban, de rájöttem, hogy hangosan is kimondtam, mert Nialltől egy szúrós pillantást kaptan.

-Persze, csakis. Miből gondolod, hogy Audrey is ezt szeretné?

-Ugyan már... Miért ne szeretné? -kérdezett vissza.

-Mert mondjuk barátja van? -s ezzel betalált. Niall szó nélkül maradt, szemeit lesütve kullogott vissza a bőrkanapéhoz. Liam sajnálkozva nézte Niall mozgó alakját, de még ez sem változtatta meg döntését. Ő nem akart segíteni, s ezt tudomására is adta. Láttam rajta, hogy nehezére esik nemet mondani barátunknak.

-Na, jó... Megkérem Sophiát. -s ennyi elég volt. A szőke csillogó szemmel nézett fel, de Li már sehol sem volt. Vigyorogva kapta elő telefonját farzsebéből, s rögtön pötyögni kezdett.

-Mit gépelsz ennyire? -kíváncsiskodtam, mire az orrom elé tolta a készüléket- Kösz haver, imádlak! -olvastam fel hangosan. Visszavette majd ráment a küldés gombra- Azt ugye tudod, hogy Sophiának kell megköszönnöd?

-Tudom.

 

 

^^

-Csá, haver! -köszöntem a mellénk beszálló Haroldnak- Nagyon eltűntél.

-Tényleg, hol voltál? -kérdezett rá konkrétan Louis, amire mindannyian kíváncsiak voltunk.

-Gem hívott, aztán elintéztem neki a szállást a következő koncertekre. -nézett végig rajtunk- Liam?

-Sophiával valami partyra mentek. -válaszolt Niall.

-Mi nem megyünk el valamerre bulizni? -vetette fel az ötletet Louis barátunk. Mindenki beleegyezett szinte azonnal. Én annyira nem voltam bulizós hangulatomban, de most úgy éreztem jól esne egy görbe este.

 

 

 

Audrey

Szeptember 30. szerda

 

Kenőcs. Fásli. Földszint. Ez az a három szó, amik az elmúlt napjaimat jellemezték. A koncert után hazavittek a lányok Mr. O'Conellékhez, s azonnal azon ügyeskedtek mi legyen velem. A lábam csak egyre jobban fájt, a lüktetés sem hagyott alább. Charles szinte rögtön kihívta az ügyeletes körzeti orvost. Beletelt jókora időbe míg megszólalt a csengő és a piros kabátos férfi a segítségemre sietett.

Ruhámat fentebb tolta, hogy könnyedén hozzáférjen a kissé feldagadt bokámhoz. Csűrte-csavarta, emelte-letette. Már nem csak a szúró fájdalmat éreztem, hanem sós könnyeimet orcámon lefolyni is.

-Nyugalom! -nézett homályos szemeimbe- Mindjárt végzünk. -bíztatóan rám mosolygott, mielőtt még utoljára megforgatta. Hangosan felszisszentem, fogaimat összeszorítottam mikor a párnára helyezte lábam, de megnyugodtam, hogy már nem nyúl hozzá.- Ez ficam, de ahogy tűnik begyulladt az ínhüvelye.

-És mit tehetünk érte? -aggódva nézett az orvosra Patrisha.

-Pihenésre van szüksége, nem állhat fel, nem erőltetheti meg magát. Fel kell polconi a lábad. -fordult felém a doki és szigort olvastam le arcáról- Az lenne a legjobb, ha lenne veled valaki. Meg tudják oldani a felügyeletét? -tekintetét barátaimra vezette. Összenéztek Charlesékkal, de a válasz nemleges volt.

-Naomiék esetleg be tudnának fogadni. -vetettem fel az ötletet már nem elsőre, de barátnőmék most is csak lehurrogtak.

-És mégis hogyan képzelted? -Alex kicsit mintha ostobának tartott volna kijelentésem miatt, legalábbis arckifejezése ezt sugallta- Átfuvarozunk Skóciába? Vagy hogy? -Clara csak egyetértően bólogatott.

-Ha önök nem tudják megoldani az ellátását, akkor tényleg ez az opció a legésszerűbb. -állt ki mellettem az orvos. Kezdett szimpatikussá válni miután jól megkínzott...

-Komolyan? Maga szerint tényleg jó ötlet végigfuvarozni őt az országon? -hitetlenkedve emelte tekintetét Clara a még mindig mellettem ülő orvosra.

-Igen. Megtudják oldani? -nézett most Charlesra. A férfi egyből unokaöccséhez fordult, aki némán bólintott.

-Igen, megoldjuk. -válaszolt végül a férfi.

-Rendben. -bólntással nyugtázta a doki- Írok fel néhány kenőcsöt ami enyhíti az égő érzést. -elővett egy papírt és egy tollat a táskájából, ráfirkált valamit, majd átadta nekem- Visszahelyeztem, de enyhe fájdalom még érezhető lesz. Borogatni kell és nem árt befáslizni sem...

 

 

Ennek már öt napja. Aiden hozott el Naomikékhoz, miután felhívtam őket. Aggófva kérdezősködött és septibe igent mondott a kérésemre. Örültek nekem, de annak már kevésbé, hogy pont így- ilyen állapotomban látogatom meg őket. Mindig van valaki velem, erről feltétlen gondoskodtak. Naomi délelőtt, míg Gabe délután áll rendelkezésemre. Így sikerült összeegyeztetniük a munkájukat. Rose iskola után szokott velem beszélgetni, vagy csatlakozik hozzám, ha televíziót nézek. Ma pont úgy sikerült a nap, hogy Gabet behívták dolgozni, mert valamit fontos iratot elkavartak egy szállítmányról.

Délután két óra van, Rose nem soká itthon lesz. Hála nem szólít a természet sem, tehát nyugalomban nézem a laptopom képernyőjét, míg a TV-ből rockos zene szól.

-Szia! -hallom meg Rose hangját a bejárat felől. Az átjáró felé kaptam a fejem, ahol pár másodperccel később meg is jelent a lány. Hosszú szőke haja hullámokban omlott vállára. Táskáját ledobva robogott be a nappaliba és süppesztette be mellettem a párnát.- Hogy vagy? -nyúlt a távirányítóért.

-Jobban. Már csak akkor érzem, ha felállok. De akkoris csak, ha nagyon megerőltetem. -tekintetemmel követtem amint a tévét kapcsolgatta és lábát felhúzta magához.

-Ettél már? -nézett rám, de még látatlanban is tovább kapcsolta a szerkezetet.

-Aha. A leves még kint van, a többi a hűtőben, ha ennél. -tájékoztattam kedvesen.

-Ah... Lehet kéne. Elég pocsék volt a mai menzakaja. -azzal fel is állt, uniformis  szoknyáját lesimította, harisnyáját leporolta és megindult a konyhába. Pár perc elteltével hallottam a mikró pittyegő hangját, majd szinte rögtön utána a csnegő is megszólalt.

Rose sebbel-lobbal közeledett az ajtóhz, hogy kinyissa. Nem sok mindent hallottam csak egy kis susmorgást, majd az ajtó csukódását. A lány egy nagy csokor virággal tért vissza. Letette a kanapé előtt lévő asztalkára. Csodálva néztem a csokor tulipánt, melyet vázával együtt szállítottak le. Levelei élénken zöldelltek, szirmai mattak, de oly gyönyörűen borultak a sárga és a piros szín átmenetébe. Ilyenkor tulipán? Bámulattól elalélva meresztettem szemeimet még mindig a növényre.

-Ki kapta? -kíváncsiskodtam jobban felülve a kanapén.

-Te. -sandított rám mosolyogva mikor végre megtalálta a kísérőkártyát, amit át is adott azonnal. Izgatottam kaptam ki kezéből és nyitottam fel a kis kártyácskát.

-,,Jobbulást Meseszép!" -olvastam a cifra betűket a barackvirág színű zsugáról. A hideg végigfutott egész testemen, ahogy ajkaim megformálták a szót. Azt a bizonyos szót, amit február óta nem hallottam senkitől sem. Hiába forgattam a kicsi lapocskát, aláírást sehol sem láttam rajta.

-Ki küldte? -húzódott közelebb Rose hatalmas kíváncsi mosollyal arcán- Van rajta név?

-Nincs. -méláztam el- Nem mondta ki küldte? -utalok a futárra, aki leszállította az ajándékot.

-Nem, csak annyit, hogy Londonból jött. -válaszolta majd elvette a kezemből a lapot. Én még közelebb húztam a vázát a dohányzóasztalon. Mélyen beleszagoltam a gyönyörű tulipánokba. Nem az a tipikus csokor, melyet ilyenkor szoktak küldeni.- Akkor nem is tudod ki küldte? -fordult felém Rose, még mindig a kártyát szorongatva.

-Nem. Ötletem sincs. -ráztam meg fejem nemlegesen.

-Egyáltalán ki tudja, hogy itt vagy? -tette fel az eddigi legjobb kérdést.

-O'Conellék. -vágtam rá egyből- Meg Lucas. -jegyzetem meg kicsivel később. Barátom csak pár napja tudta meg mi történt. Hétfőn hívtam fel, hogy tájékoztassam nyomorultságomról. Eleinte úgy hangzott, mintha lecseszett volna, de végül átcsapott aggódásba. Most vasárnap tér vissza a Királyságba. Megbeszéltük, hogy Gabe hazavisz, s egyenlőre Lucas házában leszek. Nem szeretné, hogy egyedül legyek a kis 72m2 -es garzonban. Persze hiába győzködtem igazamról, miszerint meg lennék én ott is, semmit sem értem el vele. Valószínű zokon vette, mert utána nagyon akaratosan beszélt. Végül beadtam a derekamat, nem akartam vitatkozni vele. Pláne nem egy ilyen apró-cseprő dolgon.

-Én Lucas ki van zárva? -zökkentett vissza unokatestvérem.

-Nincs. -keresni kezdtem a díszpárnák között mobilomat. Miután megtaláltam a névjegyzékbe barátom nevét, rányomtam a hívásra.- Szia! -szóltam bele mikor nem hallottam tovább csengeni.

-Szia drágám! Hogy vagy? -hangjából érezhető volt a boldogsága, melyet talán az okozott, hogy hallhat felőlem.

-Sokkal jobban. -válaszoltam röviden tudva, hogy biztos két munka között van- Figylej csak, zavarlak? -próbáltam a lényegre térni.

-Nem. Épp semmi dolgom sincs. Miért?

-Csak köszöntetet akartam mondani a virágcsokorért. -szemem sarkából a mellettem ülő lányra pillantottam, aki megfeszülten figyelte a párbeszédet.

-Jó gyorsak! -nevetett fel a vonal túlvégén- Még egy öt perce sem volt, hogy rendeltem egyet. -nevetett tovább, majd hirtelen kapcsolhatott, mert hangja egy fokkal komolyabb lett- Kaptál mástól is virágot? -mindezek ellenére egyáltalán nem hangzott birtoklóan, inkább kedvesen.

-Igen, csak nincs rajta feladó.

-Biztos Aidenék. Csak ők tudják még, hogy ott vagy, nem?

-De. Nekünk is ez volt a másik gondolatunk. -mosolyogva néztem Rosere, aki szintén így nézett rám.

-Nekünk? -élénkebb lett hangja- Rose is ott van? -kérdezte, s egyből még szélesebb lett mosolyom, ahogy az említettett néztem továbbra is.

-Igen, itt ül mellettem. -Rose erre mint egy felismerésként eltátogta, hogy üdvözli páromat- És üdvözöl.

-Én is őt! Meg mindenkit. -bólintottam egyet a lány felé, aki megértette jelentését- Na, és vasárnap mikor értek haza? Claráék tudják már? -tette fel sorra a kérdéseit, amelyekre még én magam sem tudtam a válaszokat.

-Fogalmam sincs és még nem tudják. Tegnap beszéltem Alex-szel, de akkor még nem tudtuk, hogy lesz a hazamenetelem. -eközben magamra maradtam, Rose minden bizonnyal megunhatta a hallgatózást, mert újra a konyhába igyekezett. Ismét hallottam a mikró pittyegését.

-Jól van, de írj mindenképp, ha megbeszéltétek. -kérlelt- Holnap lesz egy találkozóm, meg elvileg pénteken is, de szombaton már utazom is haza az esti géppel.

-Rendben. Majd eltudnál hozni egy-két ruhát meg egyéb női dolgokat a lakásomból? Ha már nálad fogok lakni egy ideig.

-Persze, vasárnap délelőtt átmegyek és összepakolom néhány holmidat.

-Köszönöm! -hálálkodtam, hisz tudom, hogy iszonyatosan fáradt lesz aznap, ha csak az esti órákban várható haza.

-Szívesen! Viszont most leteszem, mert találkozóm lesz egy régi alapítványi taggal.

-Persze. Menj csak! Szeretlek! -hatalmas mosoly ült ki arcomra, ahogy kimondtam az utolsó szót, és azért is, hogy viszont hallhattam.

-Szeretlek! -szólt bele utoljára, mielőtt szétkapcsolta.

 

A nap további részében már kezdtem járkálgatni, hogy hozzászokjak a következő hetek forgatagához. Már előre látom, hogy "kedves" főnököm agyonra fog hajtani... Este végül fáradtan zuhantam vissza a kanapéra, mely már meg volt ágyazva a számomra. Mindenki elfoglalta már fekhelyét, minden elektronikai eszköz ki volt kapcsolva, az egész ház csöndben volt. Csak az utcai közvilágítás fénye világított be, pont úgy, hogy árnyékot vetett a vázára. Még most sem tudom ki is a titokzatos egyén, aki egészen Skóciáig "követett", csak azért hogy tudassa velem: jobbulást kíván. Kicsit ijesztő, mégis mikor belegondolok, hogy akkor este... Ott a tömegben, azon a csodaszép helyen ugyanezt a megigéző szót suttogta fülembe... Valahogy elfelejtem félelmem, az ijedtségemet, mert nem hiszem, hogy bármi rosszat akarna. Nem hiszem, hogy bántana...

 

 

 

xx

2.évad 19.rész - Szerencsétlen

Audrey Szeptember 25. - péntek

Minden egyes nap fáradtan esek haza, s már lassan kezdek hozzászokni az éhséghez is. A nagy rohanásban néha csak csipegetni jut időm. Így visszagondolva, baromira nem gondoltam át ezt a fő állásban való hosteskedést. Harmadik hete, hogy nem dolgozom már a Starbucks-ban. Nehéz volt megszokni a sokáig tartó készülődést, az utazgatást, azt hogy alig van időm a barátaimra is. Na, meg persze Lucasra. Múlt hétvégén - mint az már el volt tervezve - Németországba ment, ahova el akartam kísérni. Sajnos nem jött össze. Annyira nagy a hajtás, olyan sok alkalom van, amin meg kellett jelennem, hogy nem bírtam elszabadulni, s így egyedül kellett elutaznia. Mondanom sem kell, hogy fájó szívvel vettünk búcsút a ház előtt, és nagyon rossz volt látni az elsuhanó taxit a hátsóülésén Lucas-szal.

Hajnali háromkor értem haza, ugyanis ekkor szállt le a gépem. Onnan még haza taxizni... Mindegy is, összébb kell szednem magam, hisz megígértem a lányoknak, hogy ma elmegyünk vásárolgatni. Mostanában őket is hanyagoltam. Nem volt sok választásom. Egyik reptérről a másikra jártam, egyik hoteltől a másikig.

Erőt veszek magamon, s magas sarkú cipőmet lerúgva a bejáratnál, mezítelen talpon csoszogok el a kanapéig. Táskámat a fotelba dobtam a kabátom mellé, majd nagyokat ásítozva indultam meg egy pihentető fürdő reményében. A frissen megengedett gőzölgő forró víz, tetején a piha-puha habokkal hívogatott magához, s én engedtem a csábításnak. Amint minden ruhadarab lekerült testemről, bemerészkedtem a csordultig teli kádba. Halk elégedett sóhaj kíséretében szemeim álmosan csukódtak le. Kezeim közé vettem a jázmin illatú tusfürdős flakont, tenyerembe nyomtam egy kisebb adagot, amit először szétkentem felkaromon. Feszült izmaimnak nagyon jól esett a lágy habfürdő. Elernyedt testem szinte szétfolyt a kádban, s szemeim hosszú időre újra lecsukódtak.

 

 

12:54

Hangos dörömbölése ébredtem, s ekkor tudatosult bennem, hogy még mindig a kádban ülök. Azonban a víz már igencsak kihűlt. A dörömbölés nem hagyott alább, így gyorsan kikászálódtam a vízből. Magamra kaptam talpig érő köntösömet, öveit kétoldalt összefogtam  és masnit kötöttem rá. Lépteimet sietősebbre vettem mikor több és hangosabb csapkodást hallottam az ajtó irányából. Valaki a nevemet kiabálta, s egyből felismertem barátnőm élesen dühös hangját. Mellkasomnál jobban összefogtam a lenge darabot mikor a lépcsház hűs szellője megcsapott.

-Végre már, hogy kegyeskedsz beengedni minket. -lépett bentebb mérges arckifejezéssel Clara, mögötte pedig Alex amolyan "ne kérdezd" fejet vágva.

-Miért nem használtátok a kulcsotokat? -kérdeztem a nappali felé menet, ahol már kényelembe helyeték magukat a lányok.

-Mondjuk ha nem hagytad volna benne a sajátodat, kibírtuk volna nyitni. -vetette oda kicsit agresszívebb stílusban Clara. Igaza volt, le sem esett, hogy bentről nyitottam ki a kulccsal, ami már benne volt.- Még nem vagy kész? -rosszallóan nézett végig rajtam barátnőm. Nem értettem Clara viselkesésének okát, de inkább jobbnak láttam ráhagyni és elkezdeni öltözködni.

-Adjatok tíz percet és indulhatunk. -ezzel bevonultam a szobámba, s magara zártam az ajtót. Ledobtam köntösömet a megvetett ágyra. Kicsit elmélázva néztem a kétszemélyes ágyat, hisz napok óta nem volt lehetőségem egy jót aludni benne. Hőn áhított vágyamat most el kellett ásnom a gondolataim mélyére és arra fókuszáltam, hogy felöltözzek. Szekrényemhez fordultam és próbáltam valami kénylemeset kiválasztani. Valahol magamban örültem, hogy kellemesen töltöm időmet a barátaimmal, de lelkem mélyén átaludtam volna az egész napot. Kiválasztottam végül egy átlagos kék farmert, hozzá pedig egy barna lágy kötésű felsőt.- Kész vagyok! -vágódtam ki az ajtóval együtt a másik szobába, ahol a lányok már a televíziót nézték.

-Akkor irány a pláza, emberek! -szólalt meg szerintem most először mióta itt vannak Alex.

-Nem tán Így jártam anyátokkalt néztél? -kérdeztem miközben felvettem a cipőmet, kabátomat és táskámat.

-Aha. Nem volt más a tévében reggel. -a lányok az ajtóból néztek vissza rám, amint kikapcsolom az általuk bekapcsolt készüléket. Még egyszer körülnéztem a lakásban mindent rendben hagytam-e, majd velük együtt elhagytam az épületet.

 

 

16:04

-Nem hiszem el, hogy ennyire béna vagy! -nevetett ki Alex és Clara a pláza folyosóján miután kijöttünk a JOULES-ből.

-Jól van na! -szóltam rájuk szégyenkezve- Másokkal is megtörténik. -szabadkoztam.

-Ugyan! -legyintett nevetve Clara- Mondj még egy olyan embert, akinek sikerült egy ruhapróbálás közben eldőlni és szétrepeszteni egy ruhát. -mondta hangosan nevetések egyvelege között.

-Köszi, még a parkolóban nem hallották. -néztem körbe, megnézve hányan figyeltek fel ránk, avagy a hangos kacagásra.

-Tudod, hogy csak ugratunk. -ölelt meg Alex a bús arcomat látva- Fogd fel úgy: van egy új ruhád. -nevetett fel immáron ő is.

-Ja, csak meg kell varratni. -kezdtem már én is viccesnek felfogni.

-Már csak egy magassarkú kell a ruhádhoz és már mehetünk is a koncertre.

-Milyen koncertre? -kérdeztem a lányokra nézve, de ők csak mosolyogva mereszgették szemüket és egyből rájöttem milyen koncert is lesz a mai- Gondolom muszáj mennem.

-Jól gondolod. -közölték egyszerre.

Tovább sétáltunk a csempézett padlón egyenest a mozgólépcső felé. Még az elején eldöntöttük, hogy felülről haladunk lefelé. Így hát a következő uticélunk volt a második emeleti Lonsdale. A lányok ugyan kevésbé szeretnek vásárolgatni mint én, de néha napján nekik is jólesik nőként tölteni egy napot. Főleg most, hogy Clara nem igazán élvezi a mosogatói állását. Nem akar megragadni egy helyen és ezt meg is értem. Segítenék én neki, de akárhányszor szóba hozom a hosteskedést vagy a Starbucksban felszabadult helyemet ő hallani sem akar a dologról. Alex jól megvan a gyorsétteremben. Szereti, hisz sokszor kap kaját, amit mondjuk fölöslegesen készítettek el. Bár mindig mondja, hogy sokszor elege van már az olaj szagából.

Amint elhaladtunk a boltok közelében megálltam egy ékszerbolt mellett. Barátnőim észre sem vették lemaradásomat, s már bent is voltak az előbb kiszemelt üzletben. A kirakat előtt bámészkodtam, amiben a rengeteg szebbnél szebb és drgágábbnál drágább gyémánt csillogott vissza az üvegen keresztül, mögöttük a bőrszíjas rolexek sorakoztak. Kipattant egy gondolat a fejemből... Nem soká itt van Lucas szülinapja - igaz addig még majdnem két hónap- de még nem vettem neki semmit. Még ötletem sem volt milyen ajándékot kéne neki keresni. De most, ahogy megpillantottam a rendkívül szép óragyártmányokat elhatároztam magam egy mellett. Be is tértem s szemeimmel egyből egy eladót kerestem.

 

 

^^

-Te merre voltál? -kérdezte Clara miután észrevettek a KFC-nél ülve. Mind a két lány keze tele volt csomagokkal. Pihegve rogytak a székre, kezeikből a földre hulltak a szatyrok.

-Ajándékot vettem Lucasnak. -kíváncsian nézett rám a két lány, várva hogy eláruljam mi is az- Egy rolex. Meg vettem magamnak cipőt.

-Szervezel valamit a szülinapjára? -érdeklődött Alex miközben szemeivel a menük között válogatott.

-Gondoltam rá, hogy szervezek neki egy bulit, de elbizonytalanodtam.

-Mert? -kutat táskájában Clara, majd kikapta belőle telefonját és elkezdte nyomkodni.

-Mert mostanában nagyon keveset találkozunk. Arra is gondoltam, hogy kettesben töltenénk. De ezt neki kell eldönteni.

-Igen. -helyeselt a szőkeség.

-Egyetértek. -állt fel hirtelen Alex- Hozzak valamit nektek? -nézett ránk majd az előttem lévő tál krumplira-  Akkor neked nem kell. -nevetett majd kérdőn pillantott Clarára, aki csak nemet intett fejével. Alex a pultnál állt sorba már mikor Clara elkezdte ecsetelni mi mindent vettek. Lelkesen mutogatta az új táskáját, cipőjét, nadrágját. Közben Alex is visszatért a kis adag kajájával. Míg ettünk átbeszéltük a nap további részét. A terv az, hogy átcipekedünk hozzám, elkészülünk majd megyünk is a koncertre. Elvileg most is úgy lesz, mint az első alkalommal, csak annyi más, hogy most hárman megyünk.

Úgy döntöttünk hazafele fogunk egy taxit, s így hamarabb is ledőlhetünk pihenni, minthogy metróznánk.

Kényelmesen beültünk a fekete aztóba, bediktáltam a címet, majd gyorsan már az úton is voltunk.

-Tényleg, Joyról tudsz valamit? -Alex tekintetéből valóban kíváncsiság sugárzott, ahogy feltette a kérdést.

-Aha, keményen tanul. Felvették nappalira, ezért nem sokat tudtunk találkozni eddig. Viszont puszil titeket. -mosolyogtam a két lányra.

Hát igen... Eltelt már rég az az idő is amikor ezek hárman rosszban voltak. Mióta én is új munkarendben dolgozom, meg merem kockáztatni, hogy Claráék többet beszéltek vele, mint én. Joynak sikerült elfogadtatnia magát a mi kis "családunknak". Néha váltunk egy-egy SMS-t "hogys mint vagy?" típusú kérdésekkel. Jennával sűrűbben szoktam beszélni, mivel sokszor összefutunk néhány rendezvényen. Most ő is kinn kószál a nagyvilágban... Akárcsak Lucas. Hiányzik. Elvileg jövőhét végén tér vissza, s már nagyon várom, hogy újra élvezhessem a társaságát. Valahogy a romantika ötlik fel gondolataim közt, s újra úgy érzem, hogy visszarepülök az időben. Eszembe jut az ominózus este, mikor a félhomályban ülve randira hívott. Hosszasan gondolkozhattam kettőnkről, mert már csak azt vettem észre, hogy a taxisofőr arra kér, szálljak ki.

-Komolyan te még ma elveszel. -nyitotta ki előttünk a tömbház bejáratát Clara, ezúttal saját kulcsával.

 

Kényelmesen próbáltam felöltözni, úgy, hogy a szeszélyes időnek is megfelejek. Egy hosszú talpig érő pántos nyári rihát választottam, s hogy ne fázzak a kedvenc átmeneti farmer dzsekimet kaptam magamra. A lányok rávettek, hogy az új cipőmbe menjek, így kénytelen voltam felhúzni lábaimra a majdnem 12 centis magassarkúmat. Az első pár lépésnél kicsit meginogtam, de igyekszem magabiztosan menetelni benne.

-Lehet nem ebben kéne mennem. -tipegtem be a nappaliba a lányokhoz.

-Dehogy nem. Csini vagy! -veregetett vállon Clara míg elhaladt mellettem- De haladjunk, itt a taxi. -nem is kellett több, összekaptuk magunkat Alex-szel és kifelé vettük az irányt. Tudjuk, ha egyszer Clara azt mondja haladjunk, akkor jobb nem leállni vele vitatkozni, hogy esetleg van még egy csomó időnk.

 

Ismét elvonultam gondolataimba odafele. Valahol mélyen félek, de próbálok erős maradni. A legutóbbi alkalommal, mikor láttam Harryt, kicsit kiakadtam. Túl egyszerű volt minden és túl szép, s túl ismerős... Félek, hogy újra megismétlődik. Hogy újra pánikba esek. Persze azóta sok idő eltelt és Zolival is újra kezdtem a terápiát. Hetente egyszer telefonon vagy Skype-n értekezünk. Zoli úgy látta jónak, hogyha a néhai érzelmi labilitásaim miatt folytatjuk a beszélgetéseket. Teljesen egyetértettem vele. Akkor is és most is. Hogy miért? Volt már olyan érzés bennetek, hogy nem tudtátok mi a helyes, mi a jó? Vagy mit kéne tennetek? Az én válaszom: mindig így érzek. Kétségek között szenvedek, hisz nem tudom én magam sem eldönteni mit kezdjek a kialakuló helyzetekkel, amiket elém dob a sors. Tudom, hogy nem azért jöttem Britanniába, hogy én feltétlenül megkeressem őt és szerintem tartom is magam ehhez. Valahogy minden egyes találkozás a régi, meg nem élt emléket idézi fel, s erről nem tehetek... Próbálnám elkerülni, de az élet, a sors vagy Isten azt akarja ne tegyem.  De mégis miért? Vagy csak mindezt én találom ki? Titkon nagyon is vágyom a közelségére, hogy megismerjem olyannak amilyen valójában. De ugyanakkor rohadtul félek is tőle. Igen, tőle... S ezt sem értem... Hogy félhetek egy olyan embertől, akit nem is ismerek? Egyáltalán mi rémiszt meg benne? Az elszántsága a dolgok iránt? A keménysége mikor megbántják? A hirtelen kedvessége? Sosem jövök rá a dolgok nyitjára, ha nem vetem bele mélyen magam...

Úgy tűnik ismét sikerült az egész utat végig bambulnom, mert csak arra eszméltem fel, hogy mind a két lány kézen ragadt és elkezdtek magukkal húzni az aréna hátsó bejáratához. Az egyik biztonságis már felismert minket, mert már távolról integetni kezdett felénk. Ahogy mellé értünk, valamit súgott Alex fülébe. A lány hátra pillantott és fejével az épület felé bökött. Követtük őt befelé, de azonban a titokzatos férfi nem tartott velünk. Csodálom, hogy Alex tudja merre kell menni. Így hát továbbra is barátnőnk nyomában loholtunk, ami eléggé nehéz volt nekünk Clarával.

A hosszú folyosó ismerős volt, s néhány biztonsági őr is. Ahogy elhaladtunk az öltözők mellett, hallottuk a fiúk hangját, amint próbálnak beskálázni még egyszer, talán utoljára a show előtt. Beértünk a csarnok közepére, a nézőtérhez. Alex vetett egy pillantást a belépőnkre és húzott is tovább a helyünkre. Oldalt foglaltunk helyet, s vártuk, hogy megteljen az aréna emberekkel. Lassan lehunytak a fények, s ekkor megszólalt a dob, a girát, s végül Matt Willis. Élvezetes volt az előzenekar is, de a sikítás csak akkor teljesedett ki igazán,, mikor az öt popsztár megjelent a színpadon. A Clouds dallamai csengtek fel. Mondanom sem kell egyből megalapozták a koncert hangulatát. Egy-egy dalnál mi is tomboltunk, a többit pedig végig énekeltük. Szinte egy szempillantás alatt eltelt az a másfél óra.

Együtt vonultunk ki a tömeggel, vagyis csak akartunk volna. Ismét megjelent a számunkra idegen testőr, s megkért minket kövessük. Nem tehettünk mást, s őszintén nem is mertem volna nemet mondani a kigyúrt izomagynak. Végig vezetett minket egy üres folyosón, végül megálltunk az öltözők előtt, ahol ott díszelgett a banda neve. A fekete öltönyös bekopogott a fehér ajtón. Egy kis idő után miután megkapta a "jelet", benyitott, s illedelmesen maga elé engedett minket. Amint beléptünk minden szempár ránk szegeződött. A fiúk fáradt mosollyal néztek ránk, míg próbáltak rendet rakni a szobában.

-Gyertek csak bentebb lányok. -Louis volt az első, aki hozzánk szólt, s kedvesen intivált közelebb magukhoz.

Szó nélkül léptünk a kanapé irányába, ahol legutóbb is ültünk. Most Zayn és Liam pihegett ott. Kedélyesen szorítottak nekünk helyet. Szokásomhoz híven, vagy talán lassúságomnak köszönhetően ismét a karfára helyezkedtem el. Liam a másik karfán ült, míg a párnázott részen Zayn, Clara és Alex. Louis amilyen hirtelen fogadott minket, olyan hirtelen e is túnt. Niall a forgószékben ült, Harry pedig a sminkes pultnak dőlve figyelt minket.

-Hogy vagytok csajok? -kérdezte Niall forgás közben. Megmosolyogtatott gyerekes viselkedése, ahogy fülig érő szájjal forgott a szédülés határáig.

-Köszönjük, jól. -felelte Alex helyettünk is.

-Jól néztek ki! -jött a hang az ajtó irányából, ahol az "elveszett" Louis állt. Csak mosolyogva nyugtáztuk a bókot, mert válaszunkba közbevágott Liam.

-Merre voltál haver? -nézett az imént érkezőre.

-Csak elintéztem egy telefont. -dohányzóasztalra helyezte a készüléket, s csatlakozott hozzánk. Repkedtek a szavak és az illedelmes adok-kapok bókok, s egy-két csipkelődés is elhangzott. Szemeimmel követtem a történéseket, de lélekben messze szálltam. Louis elkezdett újságot olvasni. Tipikus bulvár magazin volt, elején Beyonce vagy Lady Gaga, már nem emlékszem, csak a szélén lévő kis kép ragadta meg figyelmemet, amin Jude Law póuolt elegáns viseletében, mellette pedig félelmetes döbbenettel magamat fedeztem fel. Onnantól kezdve nem hallottam semmit. Sosem történt még ilyen velem. Sőt semmi érdekes se, nem hogy címlapon legyek, pláne nem egy hírességgel. Tisztán emlékszem arra az estére. Még a hét elején Amerikában volt egy kisebb filmes bál, estély vagy minek nevezik ezt ott... Énekesként voltam jelen és mikor szabadidőm akadt itt-ott megálltam csevegni. Jude Law volt az egyik személy, akivel normálisan elbeszélgettem. Épp a londoni élet örömeit beszéltük ki, mikor odajött egy fotós. Hagyni akartam, hogy csak a hírességet kapják le, de ő nem így gondolta. Derekamnál fogva húzott vissza egy közös kép erejéig, majd mikor meglett a fénykép a fotós köszönés nélkül lelépett...

-Jössz? -bökött oldalba Alex, aki immáron előttem állt. A legtöbben már megindultak kifelé. Bólintva álltam fel és követtem barátnőmet. Még egy utolsó pillantást vetettem a Louis által nézett újságra. Nagy, nyugtató sóhaj kíséretében hagytam el az öltözőt.

Követtem a fiúkat, akik nevetgélve beszélgettek a lányokkal. Én Niall és Alex mögött kullogtam, s kiseb szívrohamot kaptami mikor megjelent mellettem Harry.

-Fura, mi? -értetlenül néztem fel rá- Először viszont látni magad egy újságban. -magyarázta.

-Ja, igen. -ismertem be- Még nem volt ilyen. -mondtam, de gondolataimban a kómás címlap bukkant fel.

-Hozzá kell szoknod. Ahogy hallom egyre többet jelensz meg ilyen körökben. -tartotta fenn a csevegést.

-Igen. Elég sokat. De örülök, hogy végre itthon vagyok és pihenhetek kicsit.

-Na, szünet? -mosolygott rám irigykedve.

-Egy hét semmit tevés. -nevettem fel az öröm gondolatától- Már várom, tudo... -hagytam félbe mikor megcsörrent telefonja.

-Bocsi, ezt fel kell vennem. -bocsánatkérően emelte rám tekintetét miután megnézte a kijelzőt. Aprót bólintottam, mire visszafordult az öltözők felé. Én haladtam tovább Alexék nyomában. Barátnőm most már Liammel és Louisval nevetgélt, Niall pedig telefonját nyomkodta mikor mellé értem.

-Ez egy nyári ruha? -nézett fel a készülékről, s igencsak végigmért szemeivel. Én is végignéztem világos-virágos ruhámon.

-Igen. -helyeseltem, ahogy visszanéztem a szőke srácra.

-Azt hittem már késő van egy ilyen ruhához. -engedett előre a folyosón, mivel jöttek szembe.

-Sosincs késő semmihez, Niall! -néztem hátra, rá, amit csak mosollyal nyugtázott.

Egy lépcsőn haladtunk lefelé, egyenest vissza a színpadhoz. Jócskán lemaradtunk Niallel, mert megállt még egy kávét venni és én kedvesen megvártam. A lányok már fenn álltak a színpadon a fiúkkal, mi pedig még csak akkor értünk a színfalak mögé. Óvatosan lépkedtem a zsinórok között, de így is megtörtént a baj. Egy lépésnél már csak azt vettem észre, hogy a lábam félre bicsaklik és nem bírok megkapaszkodni semmibe sem. Mint egy zsák krumpli dőltem a vezetékek közé. Niall amint hallotta a puffanást, azonnal odaszaladt hozzám.

-Jól vagy? Nem esett bajod? -aggódó hangjából érezhető volt, hogy őt is váratlanul érte.

-Jól... -válaszoltam bizonytalanul- Vagyis a bokám nagyon fáj. -ülésbe tornáztam magam, hogy megérinthessem a vékony pánttal körülvett bokámat. Amint hideg ujjaim a forró bőrhöz ért, felszisszentem. Niall óvatosan próbált segíteni felállni. Egyik kezemet átvetettem vállán, megfogta azt, míg a másik kezével derekamnál tartott. Szögdelve haladtam Niall oldalán egy székhez, hogy megpihenhessek. A színpad melletti, közvetlenül első sorhoz vezetett az ír srác. Sikerült leülnöm gond nélkül, ő pedig csatlakozott hozzám.

-Hívni kéne egy orvost. -emelte fel bal lábamat, hogy közelebbről megvizsgálja sérülésemet. Fél szemmel hol a duzzadni kezdő bokámat, hol a fájdalomtól torzult arcomat fürkészte. Felnézett a színpadra egyszer, s ahogy láttam Liammel szugerált valamit. Valószínű, hogy Liam rájött nem stimmel valami, így azonnal odasietett mellénk.

-Mi történt? -guggolt le, hogy ő is megnézze a lábam.

-Elesett és fáj neki. -válaszolt Niall. Kicsit úgy éreztem, mintha ki lennék szolgáltatva. Itt ülök felpolcolt lábbal, mellettem két srác méregeti a bokám. Tehetetlennek érzem magam, s kicsit kínosan is. Rohadtul szerencsétlennek tűnük és az is vagyok. A mai nap után meg pláne. Csoda, hogy nincs péntek tizenharmadika. El se tudom képzeldni akkor mi lenne...

-Veled meg mi történt? -Clara aggodalmasan nézett rám Liam mögül. A többiek is lassan megérkezdtek, s mint valami nagyvárosi turistalátványosságot álltak körbe.

-Valószínű, hogy bokaficam. -állapította meg Liam- De el kéne menned vele egy orvoshoz. -állt fel a kordonnak támaszkodva.

-Keressünk egy ügyeletet! -mondta Alex. Beleszólásom nélkül kapott fel a két srác és próbáltak lábra állítani.- Nem akarod levenni a cipőd? -hallottam Alexet valahonnan mögülem.

-Majd a taxiban. -válaszoltam immáron az ismerős folyosóról. Ahogy haladtunk kifelé, már láttam az EXIT táblát, s hálát adtam az égnek, hogy mindjárt elhetek. Éreztem amint a vérerek lüktetnek bokám körül és feszítik. A fájdalom egyre növekedett a hosszú állástól. Elértünk kintre, ahol vártuk a taxit, amit kifelé jövet Louis hívott.- Legalább tényleg pihenek a jövőhéten. -próbáltam oldani először is a bennem keletkező feszültséget és aggodalmat.

-Van ki gondoskodjon rólad? -érdeklődött Louis.

-Van. -hazudtam meggyőzően, de Clara jónak találta, ha beleszól.

-Nincs.

-De van. -szugerálni próbáltam belé, hogy nincs itt semmi baj, megleszek.

-Nem, nincs. -erősködött- Mi dolgozunk... -mutatott magára és Alexre- Aidenék is, Lucas nincs az országban. Mégis ki gondoskodna rólad?

Jó kérdést vetett fel. Tényleg egyetlen személy sincs most, aki tudna segíteni a mindennapokban. Mársa meg nem akarok akaszkodni, de be kell vallanom magamnak az igazságot. Egyedül ezzel nem fogok boldogulni... Már majdnem igazat adtam barátnőmnek, mikor eszembe jutott még egy személy.

-Naomi. -szólaltam meg pár perccel később. Barátnőim egyből rám kapták kérdő tekintetüket.- Naomiékhoz mehetnék.

-Ezt majd megbeszéljük a taxiban. -intett Clara a fekete kocsi felé, ami megállt pár méterre tőlünk. A fiúk még segítettek beszállni, s még utoljára jobbulást kívántak.

-Vigyázz magadra most már! -fenyegetett meg viccesen Niall- És írj, hogy mit mondott a doki!

-Fogok. Köszönök mindent. -simítottam meg barátian felkarját mielőtt még becsukta volna az autó ajtaját. Beszálltak a másik oldalról a lányok is, miután elköszöntek a négy fiútól. A fiúk hevesen integettek mikor elindult velünk a taxi, s mint illedelmes jó kislányok visszaintettünk nekik.

 

 

 

xx

2.évad 18.rész - Nyár végi meglepetés

Audrey

Hihetetlen milyen gyorsan eltelt ez a nyár is. Talán még gyorsabban az eddigieknél. Augusztus utolsó vasárnapi hajnalát nézegetem a lakásom teraszáról. Egy kis nyár búcsúztatót tartottunk a barátaimmal, akiknek fele még mindig a lakás egyik-másik pontján vagy ül, vagy fekszik, de még mindenki ébren van. Hallom a zene harsogását, aminem ugyan a szomszédjaim nem nagyon örülhetnek, de eddig még senki sem szólt érte. Néha-néha benézek az üvegajtón, s látom, hogy a csapat még mindig önfeledten énekel és iszogat. A házat még mindig nem sikerült berendeznem, úgy ahogy akartam volna, hisz ahhoz pénz is kell. Nem mondom azt, hogy nincs, de inkább spórolgatok, mint hogy elköltsem daraboknak és a végén pedig csak nézzek hová tűnt. Kanapé, fotel van, ülni le tudnak az emberek.

A hajnali levegő még ugyan meleg, de magamra kellett tekernem egy plédet. Ahogy az órámra néztem, már láttam, hogy elmúlt éjfél. Vasárnap van. Hivatalosan is a nyár utolsó előtti napja. Hogy miért is ülök egyedül kint? Miért nem szórakozom a többiekkel bent? Valójában agyalok. Sok minden történt mostanában, ami teljesen felforgatta a megszokott rutinos mindennapjaimat.

A másodállás, azaz a hosteskedés nagyobb szerepet tölt be az életemben körülbelül egy-két hete. Felajánlották, hogy nem csak részidőben foglalkoztatnának. Így persze fel kellett volna mondanom a Starbucks-ban. És meg is tettem. Szeptember hetedikétől teljes állásban dolgozom majd Mr. Rox hostes cégénél. Joy nagyon megörült neki, azzal bíztatott, hogy ez az én nagy kiugrási lehetőségem. De én nem így hiszem. Ott hagyni a Starbucks-ot, a legbiztosabb helyet... Talán hívhatjuk felelőtlenségnek, esztelenségnek, mohóságnak, elégedetlenségnek... Mégsem érzem egyiket sem. A bizonytalanság, az a szó, amit leginkább érzek most. Bizonytalan vagyok a döntésemben. Helyesen tettem? A lányok is mellettem állnak, ellenére annak, hogy ők - elmondásuk alapján - soha nem mennének ilyen pályára. Clara szépen elboldogul az indiai szállodában, azóta már mosogató. Hát igen... Sajnos meg kell járnia az összes lépcsőfokot, hogy legyen egy valamire való munkája - s méltó fizetése. Alex nagyon jól érzi magát a mini Oxford Street-i KFC-ben. Azt mondta rengeteg turista jár be hozzájuk, s még több üzletember, aki csak egy gyors menüre ugrik be és már siet is el. Mind a ketten beszállnak az O'Conell ház fenntartásába, ezzel is kisegítve Patrisháékat. Lucas is örült az "új" állásomnak, viszont tudja nagyon jól ez mivel jár. Távolsággal. Mivel teljes munkaidőben fogok dolgozni, ez azzal jár, hogy utazgatnom kell, ha a kedves ügyfél úgy akarja. Bár mindig is akartam világot látni, most valahogy mégsem érzem a késztetést, hogy egyből az első adandó lehetőséggel éljek és repülőre pattanjak.

Lucasszal jól megvagyunk, novemberben megyünk Berlinbe. Csak rávett, hogy kísérjem el az üzleti útján. Állítása szerint, nem lesz az olyan unalmas, mint ahogy hangzik, de én azért tartok tőle, hogy egész idő alatt egyedül fogok ülni egy szobában. De mit tehetek, ha a páromnak mennie kell, akkor mennie kell. Én pedig szívesen elkísérem.

Természetesen most ő is bent iszogat a többiekkel -ha jól látom a dolgokat innen kintről. Nagyon jól összebarátkozott Claráékkal is. Joy és Alex persze szívatja, ahogy csak tudja, de nem adja fel olyan könnyen. Aidennel múltkor egy foci meccsre mentek el Manchesterbe. Sajnos én pont dolgoztam, de a lányok - a férfiak távollétét ügyesen kihasználva - tartottak egy laza napot.

Gondolatmenetemből a teraszajtó nyikorgó csukódása zökkentett vissza. Vállam fölött átnéztem, tekintetem követte a hosszú szőke hajú lányt, amint mellém sétált.

-Valami baj van? -cérna vékony hangja a csendben elég hangosnak tűnt.

-Dehogy. -legyintettem el unokatestvérem idegességet szülő gondolatát.

Unokatestvér. Igen, az. A mellettem ülő szőkeség nagyot nőtt mióta utoljára láttam - főleg, hogy az is csak fénykép volt. Rose égszínkék szemeit még a sötét ellenére is látom a bentről kiszűrődő fényeknek köszönhetően.

 

 

^^Pár órával korábban

Még az ajtóig sem érkezdtem, mikor a bejárati ajtón berobbantak barátaim. Mindegyikük kezébe egy üveg pia és/ vagy valami ételnek nevezhetőség. Azért használom ezt a kifejezést, mert a zacskókon leírt dolgok alapján egyáltalán nem látott még termőföldet egyik sem. Csupa gyorskaja, chips és egyéb rágcsálnivalókat tartottak kezeikben a lányok.

Az egész úgy indult, hogy a szülinapomat nem sikerült megünnepelni úgy, ahogy azt én terveztem: közösen. Ezért kitaláltuk, hogy nyár utolsó hétvégéjén - az az most - tartunk egy nyár búcsúztatót, és ekkor megünnepeljük közösen a huszonegyedik születésnapomat. Mindenkinek tetszett az ütlet, és már mindeki kezdett azon agyalni mit vegyem számomra. Azonnal leszögeztem: eszük ágába se jusson bármit is venni nekem.

-Csak annyit kérek, hogy legyetek ott mind. -fejemben cseng a mondat, amire mindeki rábólintott.

 

És most, hogy mindenki itt van - kivéve Jennát, mert őt elhívták felszolgálni - boldogan bontom fel az egyetlen üveg pezsgőmet, ami még az év elején átrepülte velem Európát. M

Mindannyiunkban volt már egy-két pohár itóka mikor megszólalt az ajtócsengő. Körbenéztem barátaimon, akik csak mosolyogtak és mondták nyissam ki nyugdtan. Lucas is óvatosan tolt egyenest az ajtó elé, majd hátrébb lépett teret adva számomra. Furcsállva néztem körül a lakásban. Barátaim szétszórtan álltak a nappaliban és a konyhában. A lakás még mindig üres volt, de már egy-egy lámpa, szőnyeg bekerült. Visszafordultam az ajtó felé, kezemet a kilincsre helyeztem, majd lenyomtam azt.

-Boldog születésnapot! -három ismerős alak állt lakásom küszöbén. A meglepődöttség igencsak kiült arcomra, mikor nagynénémet megláttam családjával karöltve egy tortásdobozzal kezében.- Bentebb mehetünk? -kérdezte mosolyogva.

-Öhm... -hirtelen felismeréstől szóhoz sem bírtam jutni, de lenyeltem cikázó gondolataimat- Sziasztok! Persze. -kicsit késve köszöntöttem őket, majd jobban kitárva előttük az ajtót, bentebb invitáltam rokonaimat.

Óvatos léptekkel közeledtünk barátaimhoz, a nappali felé. Minden egyes barátom mosolyogva figyelt minket, ahogy öleléssel is köszöntöttük egymást. Melegséggel töltötte el szívemet, hogy viszontláthatom kedvenc, egyetlen nagynénémet. Elengedve őket, udvariasan bemutatkoztak a számukra ismeretlen barátaimnak, illetve Lucasnak.

 

 

^^ Vasárnap hajnal - Jelen

-Nem jössz be? -kérdezte Rose didergő hangon.

-De, mindjárt. Csak még élvezem a friss levegőt kicsit. -nem kellett többet mondanom, azonnal kintebb húzta a másik kerti széket, velem szemben helyetfoglalt. Lágy arcvonásai kicsit komolynak tűntek, ahogy rám emelte tekintetét.

-Biztos nincs semmi baj? -kérdezte újból.

-Persze. -bólintottam- Csak a fejem fáj kicsit. -válaszoltam erőltetett mosollyal.

Tényleg fájt a fejem, de egyáltalán nem a benti elhasználódott levegő miatt. Nem számítottam rá, hogy egyszercsak megjelennek. Ráadásul pont most, mikor már kezdtem belerázódni ebbe az új élethelyzetbe. A Harry-s kiborulásom óta most először érzem magam feszültnek és tehetetlennek. Bár annyira nem viselt meg, hisz örülök, hogy viszontláthatom rokonaimat - még ha csak személyesen a nagynénémet ismerem. Mint kiderült Clara és Alex ötlete volt meghívni őket, persze titkolva előlem ezt az egészet idáig. Szülinapomra szánták meglepetésként. Hát... Volt meglepetés az biztos.

-Akkor szellőztetünk. -mosolyogva tért vissza a házba, s egyből váltotta Clara.

-Audrey! -szinte kiabálta- Mit szomorkodsz itt kint? Gyere be! -érezhető volt beszédén, hogy túl volt már egy-két felesen. Megmosolyogtatott, hisz nem sűrűn van esélyem őt részegen látni. Hirtelen megjelent mellette Alex, de ő meg sem állt az ajtóban, egyenest felém jött. Karomat megfogva állított talpra, s húzott be magával.

-Gyere, elfelejtettjük veled! -jázanabbul hangzott, mint barátnőnk előbb, de ő joban is bírja az alkoholt.

 

 

^^ Vasárnap délután

A fejem majd szét esett, ahogy felkeltem az ágyból. Felállva megláttam az ágyban Lucas elpilledt testét, s hallottam halk szuszogását. Mosolyt csalt arcomra összekócolt haja, amint arcába hullt mikor pozíciót váltott.

Halkan osontam ki a nappaliba, átlépkedve a földön eldobált néhány papírpoharat, de a nevetés azonnal kitört belőlem, mikor megpullantottam a földön szétterülve alvó Clarát. Hangos nevetésemre teste megrezzent, de nem ébredt fel. Jókedvűen továbbálltam, a az irányt a fürdőszoba felé vettem. Amint az ajtót kitártam, feltört belőlem a nevetés újabb hulláma, mikor a zilált Alexet a kádban találtam. Lábai kilógtak, ahogy bal keze is, úgy aludt békésen. Már előre féltem a tudattól, hogy ezek egész álló nap azt fogják hajtogatni, mennyire másnaposak, vagy mennyire fáj a fejük - s emiatt nem lesz nyugtom.

Gondosan ügyelve hajoltam Alex füléhez, s suttogtam bele, hogy ideje felkelnie. El kellett ismételnem vagy hatszor, de végül megszeppenve kinyitotta szemeit és rám emelte még mindig alkoholtól ittas tekintetét.

-Oh, basszus. -kapott egyből sajgó fejéhez- Nagy buli volt igaz? -kérdezte miközben segítettem neki kikecmeregni a kádból.

-Igen. Legalábbis nektek tuti. -mutattam a szőnyegen fekvő Clarára.

-Te hogy hogy nem vagy másnapos? -ült le a bárszékre, míg én megkíséreltem felébreszteni a szőkeséget.

-Mondjuk úgy, hogy nem ittam annyit, mint ti. Egyesek tudják hol a határ. -incselkedtem vele, majd leguggoltam Clarához- Clara! -rázogattam vállánál fogva- Clara, kelj fel! -erre sem reagál, s úgy gondoltam ideje nagyobb erőbedobással keltegetnem. Egyenest füléhez hajoltam és elég hangosan ahhoz, hogy felkeljen, belekiabáltam.- Ébresztő!

Mondanom sem kell, még Alexet is megijesztettem vele, de elértem a kívánt hatást. Clarának is kipattantak összeszáradt szemei, ahogy az előbb Alexnek. Meg sem szólalt, újra lecsukódtak szemhéjai, majd morgott egyet és ismét rám nézett. Nem szólt semmit, csak felém nyújtotta egyik karját ezzel jelezve, segítsek neki feltápászkodni. Jó barátként rámarkoltam csuklójára és erősen húztam felfelé a padlóról. Mikor már láttam, hogy meg tud állni a saját lábán, elengedtem és a konyhába mentem. Hallottam a mögöttem jövő lépések halk zaját, s amint kicsit megnyikorog a bárszék. Röpke pillanat erejéig vállam fölött hátranéztem barátnőimre. Mind a ketten fejüket fogva támaszkodtak a márványpulton és próbálták elhesegetni a kínzó másnaposságot. Visszafordulva egyből a hűtőhöz léptem, kivettem egy tucat tojást és neki álltam rántottát készíteni. Tettem-vettem, sürögtem-forogtam a konyhában, mikor először megszólalt Clara.

-Félisten! -nem értettem mire mondta ezt, de amikor hátra akartam fordulni és két csípőmre fonódó kéz megakadályozott benne, egyből megértettem. Lucas magafelé fordított, lágy csókot lehelt szám szélére, majd a lányok fél fordult.

-Jó reggelt nektek is! -nevetve köszönt nekik, majd elengedve engem, elvett egy almát a gyümölcskosárból.

Ahogy ott álltam, egyik kezemben az ételízesítővel másikban egy darab tojással, és csak végignéztem a magas barna hajú férfin, mély levegőt kellett hogy vegyek. Az a fajta jól eső mély levegővétel volt, amikor az ember tudja hogy most minden klappol. Minden a legjobban alakult. Itt áll előttem egy sármos, fiatal, ambíciózus férfi, aki szeret. Végre a családom is mellettem áll, nem kell félnem tőle, hogy megváltozik a kapcsolatom velük. A barátaim is rátaláltak a boldogságra. Új fejezet kezdődik mindenkinek.

Amint végig futtatom szemeimet a félmeztelen, egyetlen egy szál melegítőalsóban támaszkodó férfin, elönt a melegség. Tényleg egy félisten, be kell vallani. Egy kicsit sem érintett rosszul Clara megszólalása, hisz nagyon jól tudom, hogy neki ott van Aiden és őt szereti. És ismerem mint a tenyeremet. Sosem vetemedne arra, hogy megszegje a csajkódexet: vagyis nem mászunk rá a barátnőnk pasijára. Ez nálunk aranyszabály.

Emlékszem még nagyon régen kötöttünk egyességet mi, így hárman. Voltak hullámvölgyek a mi barátságunkban is, de ha egy barát igaz barát, az mindörökre az marad és visszatalál. Sokszor gondolok az elmúlt évek kihívásaira, amiket az élet állított elénk. Mások az értékrendjeink, mások a szemléleteink, mégis mindig mindent meg tudtunk oldani közösen. Őszinték és lojálisak voltunk egymáshoz, szerettük egymást mint barátok, kíváncsiak voltunk mi van a másikkal. S ahogy most a két jómadárra nézek, nem bírom ki nevetés nélkül. Eszembe jut az első, tényleg a legeslegelső bulink, ahol közösen rúgtunk be. Tömérdek pálinkát, konyakot, tequilát öntöttünk le torkunkon. Még így visszagondolva is marja a nyelőcsövemet. De sosem felejtem el a másnap reggelt. Kínkeservesen felkeltünk, bevetettük magunkat a konyhába és keresni kezdtük a gyógyszert, ami megváltást nyújt. Olyan esetlenek voltunk, törtünk-zúztunk mindent. Hat poharár esett áldozatul és egy tányér. Hát ilyenek vagyunk mi, ha igazán részegek vagyunk. Aznap csak egyetlen étel ment le a torkunkon és maradt is gyomrunkban, az pedig a rántotta volt. Így lett ez amolyan szokás: másnaposság ellen rántotta. Nekünk bevált. Igaz, csak jó sok időre bírtunk kajára nézni, de legalább ettünk valamit. Mindig is én voltam a "vigyázó" közöttünk. Engem érdekelt a legjobban a helyes út, a helyes cselekedet, a helyes élet. De mindenkinek más a helyes élet. Nézzük csak meg például Alexet. Könnyed felfogásával olyanokat bevállal, amiket valószínű én nem tennék. Ettől persze nem ítélem el, sőt, inkább valahogy szeretnék én is ilyen lenni. Miket beszélek, én így is jó vagyok! Clara örök vidám, és örök megalkuvó, de arany szíve van. Én meg...

-Audrey! -Alex hangja zökkent ki elmélyültségemből- Mit nevetsz? -s csak ekkor veszem észre, hogy a mosoly még mindig arcomon virít.

-Csak az első közös másnaposságunk jutott eszembe. -azzal hátat fordítottam és ügyködni kezdtem a "reggelinken".

-Nem tán nagy siker volt? -érdeklődött nevetve barátom. Hagytam, hogy a lányok tartsanak élménybeszámolót róla.

Legalább addig sem szóltak bele a főzésbe. Egyiknek így nem ízlik, a másiknak az nem jó benne... Úgy kapják, ahogy sikerül! Azért jó volt hallani a semmiből feltörő nevetéseket. Örülök, hogy ők is olyan jól kijönnek egymással, mint ahogy én Aidennel, vagy Alex régi hapsijaival.

-Mikor lesz kész a kaja? -settenkedett mellém Clara és nézte az összekevert tojásokat.

-Fél órán belül. -válaszoltam valami serpenyő után kutatva. Vicc, hogy még néha én magam is nehezen igazodok el a saját konyhámban.

-Akkor menjünk el rendbe szedni magunkat. Gyere, Clara. -intett neki Alex, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Clara megfontolt lépteivel követte, látszódott rajta, hogy még mindig kába. Hirtelen már csak azt éreztem, hogy az erős és ismert karok újra körém fonódnak.

-Kis házitündérem! -nyomott egy csókot járomcsontomra Lucas, s onnastól fogva a mosoly arcomon ragadt.

 

 

 

xx

2.évad 17.rész - Az a bizonyos...

Audrey

Dél felé döcögök a pesti gyorssal, mely "villámsebességgel" suhan. A lehúzott ablakon a friss vidéki levegő áramlik be, s tölti meg a kabint. A júliusi meleg ugyanolyan, mint eddig volt: forró és száraz. Egyáltalán nem olyan, mint Angliában.

Velem szemben egy idős nő ül, kinézetéből ítélve a nyugdíjaskorhoz közelíthet. Kis kosarában szegfűcsokor pihen, mellette egy Új Néplap a jelenlegi szalagcikkel: Drágulnak a könyvek árai.

Sóhajtva fordultam vissza az ablakhoz, a külvilág felé. Egymás után suhannak el a nyárfák, a fűzfák és az örökzöldek. A füves rétek felett láthatóvá vált a forróság. Akármennyire is korán van a minimum húsz fok már most érezhető.

Fél órája szállhattam fel a keleti pályaudvaron a hosszú-kék régi jó magyar vonatra. Semmi sem változott. A fővárosi bűz és kavalkád, a tele grafitizett padok, épületek és vonatok, a bunkó emberek...

Elvileg még két megálló és már szállhatok is le. Sajnos a szokásos vonat késések miatt csak  egy tíz perce indult el a vonatom, s így is elég lassan halad.

Anyáékkal... Hát mióta véglegesen és teljesen sikerült berendezkednem az új otthonomba, minden héten felhívom őket. Vagyis igyekszem. Eleinte furcsáltam, sőt még talán anya is ezt a hirtelen jött változást, de azóta rendszeresen beszélünk.

Egyszeriben csak a kabinajtaja nyikorogva szétvált egymástól, s egy magas, testesebb kopaszodó, szakállas férfi lép bentebb, egyenruhája láttán már nyúlok is a jegyemért.

-Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre! -szólított fel mind a kettőnket erős hangszínén.

Az idős hölgy letette kezéből a keménykötésű - valamilyen romantikus könyvet. Igazolványommal együtt átnyújtottam a kalauznak menetjegyemet.

-Kezit csókolom! -udvariasan elvette tőlem a kis papírt, ráírta a járatszámot, majd visszaadta- Köszönöm!

Ugyanúgy tett az öreg hölggyel is, majd becsukva maga mögött az ajtót, távozott. Az idős hölgy rám emelte mosolygó tekintetét, majd így szólt:

-Az udvariasság a minimum, ha már ilyen drágák a jegyek. -legyintett egyet kezével, s újra kezébe vette könyvét. Nem válaszoltam, mivel láttam, hogy ismét belekezdett a történetébe.

Hirtelen megrezzent a telefonom a kezembe, s öröm sugárzott az arcomon a kijelző láttán.

Remélem jól utazol. Hiányzol! Hívj, ha megérkezdtél! Szeretlek, Lucas

 

Egyből pötyögni kezdtem a szerelmes válaszomat. Hát igen. Lucas. Akárhányszor eszembe jut az a bizonyos este, ajkaim mosolyra húzódnak.

 

Gyönyörű kis kunyhó állt egy pásztor tanya mellett, ahol bárányok süttették borotvált bőrüket. Életemben nem láttam ilyen közelről ennyi bárányt egy helyen, de valahogy mégis nyugalmom áradt szét testemben.

A friss mezei levegő és a derekamat körül ölelő két kéz, a lágy csók a fejem búbjára egyszerűen tökéletes pillanatot eredményezett. S meg is alapozta az estét. Azon a hétvégén nagy lépést tettünk meg a kapcsolatunkban. Nem is egyet.

Egy könnyed vacsora és fürdés után fáradtan zuhantunk az ágyba és kapcsoltuk be a televíziót. Összebújva feküdtünk, miközben a hajamat simogatta és a jövőről kezdtünk el beszélni. Tisztán cseng minden egyes elhangzott szó elmémben.

-Említettem már, hogy ősszel újra Berlinbe kell utaznom? -hozta fel a témát, mire rám emelte tekintetét.

-Még nem. Hogy hogy? -néztem szemébe várva válaszát.

-Konferenciát szerveznek az európai alapítványoknak. Egy kedves ismerősöm felajánlotta, hogy megszállhatok nála.

-Kedves. És mennyi időre mész? Megint két hétre?

-Nem, csak pár napra ezúttal. -nyugtatott meg- Arra gondoltam, hogy elkísérhetnél.

-Komolyan? -néztem rá csodálkozva- Tényleg azt akarod, hogy veled tartsak?

-Igen. -mosolyodott el- Ez ennyire furcsa?

-Hát, már voltál párszor, de eddig még nem kértél meg... -kezdtem magyarázni, de közbe vágott.

-De most megkérlek. -fogta kezei közé arcomat, s közelebb hajolt- Szeretném, ha velem jönnél. Együtt akarom tölteni veled minden időmet. -ajkaim lágy mosolyra húzódtak, aminek látszólag Lucas is örült- Nem hagylak egy percre sem magadra. -magához húzott, fejemet mellkasára fektettem, s közelebb bújtam hozzá- Olyan rossz volt legutóbb is itt hagyni téged.

-De kaptam engesztelést. -simítottam végig pólóval borított felsőtestén, miközben mélyen szemébe néztem.

-Igen, bár hamar elhervadt a csokor. -húzta száját szomorúan.

-Aattól nekem még tetszett. -ütöttem meg játékosan mellkasát, mire halkan kuncogott.

-Szeretlek. -amint kiejtette száján ezt a szót, szívem hirtelen megállni készült. Éreztem, ahogy a vér lassan áramlik szét egész testemben. Kicsit késve, de reagáltam rá. Egyenest szemébe, töretlenül a szemkontaktust farkas szemet néztem vele. Közel férkőztem hozzá, amennyire csak lehetett még. Szemeiben kíváncsiság csillogott, s izgatottan várta mondandómat.

-Én is szeretlek -ajkaimat az övére helyeztem, s mohón kapott utánam mikor el akartam húzódni. És ez pont elég volt ahhoz, hogy átlépjük a határt, amely egy új szintre emelt minket. Soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát...

 

Hát kimondtam. Visszavonhatatlan. S ennek már vagy két hónapja. Ez idő alatt már Charlesék is hazatértek a kellemes nyaralásukról. Leesett az állam, mikor megláttam napbarnított bőrüket, s kicsit irigykedtem is. Annak ellenére is, hogy utálom a negyven fokokat és soha sem utaznék ennél délebbre. Oly kedvesek voltak, hogy egy kis szuvenírt is hoztak mindannyiunknak. Erről jut eszembe! Gyors táskám oldalzsebéhez kapok, hogy megbizonyosodjak nem felejtettem elrakni azt a néhány apróságot, amivel meg akarom lepni kis családomat. Úgy gondoltam először a nagyihoz megyek, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem tehetem ezt anyáékkal. Nagyon megsértődnének, ha nem egyből odamennék. Szóltam nekik a héten... Vagyis tegnap előtt, hogy hazautazom egy egész hétre. Egy hét. Basszus, de nehéz lesz újra itthon.

-Látogatóba jön kedveském? -a hölgy hangja ránt vissza gondolatmenetemből, s eléri, hogy egyből rá kapjam tekintetem. Kicsit furcsálva nézek rá, hisz nem nagyon szeretem, ha megtalálnak az idősek a fölöslegesen feltett illemkérdéseikkel.

-Igen. -válaszom egyszerű és csak remélni tudom, hogy itt abba is hagyja a kérdezgetést.

-A családjához vagy a kedves párjához? -jön az újabb kérdés, amitől felmegy a pumpa bennem. Pont ilyenkor találnak meg?! Ideges vagyok már magától a gondolattól is, hogy röpke tizenöt perc múlva újra a családi légkörben fogok tartózkodni és szembe kell néznem az ítéletekkel, amiket a családom előre legyártott. Tudom, tudom... Mindegy milyen viszonyt ápolok most velük, az elmúlt néhány hónapban, sosem fogják megérteni miért volt jó döntés számomra ez az út. Mély sóhajt veszek, magamra erőltetek egy kisebb mosolyt, s a nagyikának intézem szavaimat.

-A családomhoz.

-Nagyon meggyötörtnek tűnik aranyoskám. -elszontyolodik, de fogalmam sincs miért. Kosarába teszi immár összecsukva a könyvét, s teljes figyelmét rám irányítja.- Nem tán otthon vannak problémák? -ez az a kérdés, amihez semmi köze nincs. Egyáltalán, hogy meri feltenni ezt a kérdést?! Nem vagyok egy vén nyanya, aki uton-útfélen mindenkinek kiteregeti a szennyeseit. Itt lett elegem. Lehet túl reagálom, de inkább úgy döntök, ideje felállni és máshol helyet keresni a megállómig. Persze csak óvatosan, hogy ne bántsam meg szegény idős érzelmeit, lágy, de annál inkább bosszús mosolyt villantok felé, miközben szedelőzködni kezdek.

-Nem, nincsenek. -kezembe kapom farmerdzsekimet, másikba egy szem bőröndömet, majd igyekszem a kabin túlsó oldalára jutni- Kellemes napot! -amint becsukom magam mögött a kabinajtót, kicsit megnyugszom és elindulok a kicsivel tágasabb folyosóra, ahonnan majd le is tudok szállni.

Újra telefonom csörgése tölti be a csendes teret, s kapkodva szedem elő immár a zsebemből. Meglepődve látom, amint egyik barátnőm neve tűnik fel-le a képernyőn.

-Szia Alex! -köszöntöm miután fülemhez emeltem a mobilt.

-Hali! Csak kíváncsiak vagyunk, hogy minden oké-e. Szóval, minden oké?

-Eddig igen. De még csak a vonaton vagyok. Otthon mi újság? Történt valami?

-Semmi se azóta mióta elmentél. -elhallgat egy pillanatra- Vagyis röpke hat órája. Tényleg, miért kellett ilyen korán menned? Igazán megvárhattad volna, míg felkelünk mi is. -hangjából sugárzott a megrovás. Hát igen, a hajnali járat igencsak tűnt a legmegfelelőbbnek. Tudtam, hogy a lányok nem szándékoznak velem együtt hazatérni erre a kis időre, így hát Aiden késségesen kivitt a reptérre. Nem akartam búcsúzkodni, hisz értelmetlennek tűnt. Jövő vasárnap este, remélhetőleg, már a saját ágyamban fogok szunyókálni a kimerültségtől.

-Nem akartalak felkelteni titeket. Meg egy hét múlva úgy is visszamegyek. Nem örökre mentem el.

-Mindegy. Messze van még?

-Csak hét nap... -viccelődtem.

-Nem az te hülye! Tudom hány nap van még vasárnapig. Apukádéktól, messze vagy még?

-Fél órán belül már az ebédet eszem.

-Király. Csak ne felejtsd el, hogy nem veszekedni mész.

-Tudom, és nem is akarok. Csak újra körbejárni a családot, pihenni, majd visszacsöppenni a megszokott kerékvágásba.

-Oké. Jaj, képzeld ki jelölt be?! -éreztem hogy költői kérdés, mivel egyből rávágta a választ- Niall. Szeptemberben lesz egy koncertjük és kérdezte, hogy elmegyünk-e rá.

-Mikor beszéltél te Niallel? -érdeklődtem kíváncsian.

-Tegnap este. Írt erről a koncertről, meg kérdezte hogy vagyunk.

-Király, akkor most örülsz gondolom.

-Igen. Bár jó szar, hogy majdnem négy hónapra rá bírt csak visszakövetni. Mindegy, hagyjuk is. Lehet ír majd neked is, mert mondtam, hogy hazautaztál.

-Jó, oké. Majd ír, ha akar. Most leteszem, a következőnél leszállok.

-Jó jó. Puszilunk téged is és a családot is. Csak ügyesen!

-Értettem főnök! -mosolyodtam el- Sziasztok! -megvártam míg elköszönt ő is, s visszahelyeztem mobilomat a zsebembe.

 

 

^^

Kezem a kilincsen. Csak le kéne nyomni és már bent is lennék. Igen, ilyen egyszerű. Mégsem megy ez nekem ilyen könnyen. Mély levegő... 1... 2... 3... 4... 5...

-Ajj! Ez csak a családom! -mondom olyan halkan, hogy még én is alig hallom a saját hangomat. Lenyomom a kilincset, és belépek a házba, ahol felnőttem.- Helló! -kicsit nagyobb hangerővel kiabálom tele a lakást, de megteszi a hatását.

-Lilien! -hallom az emeletről édesanyám hangját, majd meglátom a lépcsőfordulóban. Hitetlenkedve nézek végig rajta, s próbálom kitalálni mitől fogyhatott ennyit, hisz szinte alig tartja valami. Sietve lépked lefelé a lépcsőn, egyenest hozzám, hogy karjaiba zárjon és meleg szerető ölelésben részesítsen. Kezeim közül kipotyognak a táskák, hangos puffanással a padlóra esnek. Viszonzom anya ölelését. Valahogy megnyugtató újra ölelni őt, látni a mosolyt az arcán. Közben felbukkan a nappaliból apa és édestestvérem is. Miután anya elenged, őket is megölelem.

-Jó, hogy itthon vagy tesó! -szólal meg Nick, mikor mellém lép.

-Éhes vagy drágám? -kérdezi anya már a konyhából. Enyhén bólintok, majd követem őt, s leülök az asztal mellé. A többiek is csatlakoznak hozzám, míg anya megterít és elénk tálalja a finom hazai ízeket.

-Marha pörkölt. De van még rántott hús is, ha azt szeretnél enni.

-Nem, nem. Jó lesz a pörkölt. Azt úgyis régen ettem. -anya is leült az asztalhoz és mindenki szedett a finomságból.

-Na, de mesélj már! Milyen kint élni? -tette fel a kérdést testvérem. Zavartan körbenéztem családomon, majd neki kezdtem elmesélni az elmúlt hat hónapomat.

-Jó. Már a közlekedéshez is hozzászoktam. Elég drága kint az élet, de két állásból el tudom magam tartani.

-Két állásod van? -meglepődött tekintetét egyből rám kapta anya- Nem is mondtad.

-Hát... Nem tartottam érdekesnek. Megélek, az a lényeg.

-És mit dolgozol? -kérdezte ezúttal apa.

-Egy helyi kávézóban dolgozom, amit ugye még Zoli ajánlott. Másodállásban pedig hosteskedem.

-Hosteskedsz? -nézett rám kikerekedett szemekkel bátyám.

-Igen. Egy csomó helyre eljárok énekelni, vagy felszolgálni, vagy éppenséggel csak megjelenni valaki oldalán. De élvezem. Többet keresek így, mint egy havi fizetésem. Lakást is bírtam venni.

-Lakást? Elköltöztél a biztos helyről? De...

-Nyugi. Ez is biztos hely. Ez csakis az enyém. Kifizettem a teljes összeget, ha jól emlékszem már csak egy részlet van, de nagyon jó. Egy szobás, konyhás, fürdőszobás. Egymagamnak tökéletes.

-És a lányok? Ők hol laknak, ha nem nálad? -nézett rám apa.

-Aidenéknél. -üveges tekintetekkel néztem szembe, egyből rájöttem nem tudják kiről van szó- Mr O'Conelléknél. Clarát amúgy is ismerik már, szívesen befogadták őket. Nálam amúgy sem fértek volna el abba a piciny szobába.

-Felelőtlenség volt kimenniük utánad. -és itt is van az anyai előítélet. Minden felesleges és felelőtlen, amit én vagy a körülöttem lévők csinálnak. Persze csak akkor, ha az hasonlít az én cselekedeteimhez.

-Így látták jónak. De ők sem lazsálnak. Alex egy gyorsétteremben dolgozik, Clara pedig egy hotelben takarító.

-Sokszor tudtok találkozni? -immáron normálisabb és kedvesebb hangnemben kérdezett anya.

-Amikor csak akad szabad percünk. Clara a munka után általában Aidennel lóg, de szakít ránk is időt.

-Nem tán szerelmesek? -cukkolta Nick ilyen messziről is barátnőmet.

-De. Már egy ideje együtt vannak.

-Neked nincs senkid? Semmi angol udvarló? -kérdezte apa. Nem tőle vártam volna ezt a kérdést, hanem inkább anyámtól, de valahol jó érzés, hogy apa is kíváncsi az életemre.

-De, van. Lucasnak hívják. Egy alapítványi bálon ismerkedtünk meg. Ő szervezte, én énekeltem.

-Ennyire jól megy az éneklés? Sosem énekeltél itthon mióta... -szomorodott el anya a mondat végére, s be sem fejezte inkább. Hát igen... Mióta is nem énekeltem itthon? Bő két éve. Ahogy a kómából felébredtem. Próbálkoztam, de nem segített. Legalábbis itthon nem. Ezért mentem az utcára. Emlékszem, hogy minden nap, késő délután, kiültem a főtérre és énekeltem amíg be nem sötétedett.

-Igen. Kicsit elszoktam tőle, de jól megy.

-Hihetetlen, hogy már fél éve oda vagy, húgi. Ja, amúgy kisajátítottam a szobádat.

-Nem baj. A lényeg, hogy legyen hol aludnom. -legyintettem, majd folytattam az evést.

-De mesélj el mindent! -kezdett nagyon belelkesedni Nick- Loptál már valamit?

-Fiam! -szólt rá élesen anya.

-Csak vicceltem! -emelte fel védekezően kezeit- De tényleg, mesélj már. Mindent harapófogóval kell kihúzni belőled.

 

 

 

^^ Egy héttel később - Július 26. Vasárnap

Minden... A lehető legjobban alakult. Nem mondanám, hogy nem volt nézeteltérés ez alatt az egy hét alatt köztem és anyám közt, de békében váltunk el. Perceken belül átlépem a terminál ajtaját és megkönnyebbülve autózhatok hazafelé. Haza. Meglepő, de tényleg ezt érzem otthonomnak. Persze, ha valaki sokáig él a megszokott környezetén kívül, azt tekinti immáron otthonának. Ezzel így vagyok én is. Az otthon melege, a hűs nyári szellő, minden annyira hiányzott. De valahogy mégsem érzem magam teljesnek. Honvágyam van. Hiányoznak a szüleim, a testvérem, a nagyi. Oh, a nagyi! Micsoda öröm volt újra látni az öreglányt. Szemei megteltek könnyel, mikor meglátott és azonnal szorosan megölelt. Hiányzik. De itt van az új életem. Munkával, barátokkal és családdal.

Amint kiléptem a Heathrow reptér előcsarnokába, egyből megakadt a szemem barátomon. Széles mosollyal arcán sétált felém, majd megállt előttem.

-Szia! -köszönt, majd elvette tőlem a bőröndömet.

-Szia! -ajkaimat övére nyomtam, s lassú csókba kezdtünk. Miután elszakadtak ajkaink, szorosan magamhoz vontam.- Hiányoztál!

-Te is nekem. -puszit nyomott homlokomra. Összekulcsolta ujjainkat és a kijárat felé beszélgetek.- Mesélj! Milyen volt?

 

 

 

xx

2.évad 16.rész - Költöztetés



Audrey

Korán reggel dobott ki a kétszemélyes franciaágy, ahol pár nappal ezelőtt még Lucas oldalán térten nyugovóra. Kedd délelőtt utazott Németországba, így kihasználtuk az utolsó közös esténket, és kellemesen megvacsoráztunk itthon. Minden csecse-becse és felhajtás nélkül neki láttunk csinálni egy kis rakott tésztát, amit az erkélyen, a padon ülve fogyasztottunk el. Mikor leszállt a gépe küldött egy üzenetet, de azóta semmi hír róla. Pedig már péntek van. A költözés napja.

Miután rendbe szedtem magam testileg és lelkileg is a költözködésre, kezembe vettem a Toyota kulcsait és megindultam felvenni Jamiet. Tegnap felhívott, hogy mikorra legyen kész, mikor megyek érte. Nem bírtam lebeszélni hülye és értelmetlen ötletéről, arról, hogy segítsen. Még azt is felajánlotta, hogy menjünk az ő autójával... De őszintén, abba a sportkocsiba semmi nem fér be és ha mégis nem kétszer kéne fordulnunk, hanem vagy hatszor. Tehát bevágódtam a vezetőülésre és óvatosan kihajtottam a garázsból. Szerencsére Jamie pont útba esett a régi albérletem felé...

Ez is vicces ám! Még múlt hét vasárnap átmentem bejelenteni, hogy felmondom az bérelt szobát. Szépen el is magyaráztam a két srácnak, hogy az e havi rám eső rezsipénzt kifizetem nekik, ami úgy látszott tetszett nekik. Ám, mikor azt mondták, hogy hiányozni fogok nekik leesett az állam. Ecsetelték mennyire jó lakótársuk voltam, a legjobb mind közül, mivel én nem jelentettem fel őket. Ezt bóknak vettem inkább. Lényeg, hogy mostmár csak dobozolni megyek és elhúzok onnan.

Sikeresen felvettem Jamiet az egyik sütöde előtt, majd az East Ham-et vettük célba. Clara és Alex is jön majd segíteni, de ők csak később. Aiden hozza el őket, s mindannyian maradnak segíteni.

Ahogy megérkezdtünk a ház elé, leparkoltam. Meglepetésszerűen ért a ház ablakain át kiszűrődő fényesség, hisz ilyenkor - reggel fél hétkor - egyik fiú sem szokott fenn lenni. Belépve az ajtón még nagyobb döbbenettel találtam magam szembe, hisz olyat tapasztaltam, amit eddig még soha ebben a házban: friss kávé illata terjengett mindenhol. Levettük a cipőnket, majd ahogy bentebb mentünk, a konyhában megláttam másik függő lakótársamat, Nevilt. Kerek szemüvege orrán volt, haja - ami még maradt neki - hátra volt fésülve, úgy ült az asztal mellett, erős feketéjét iszogatva.

-Szia! -köszöntem neki az ajtófélfánál megállva. Ránk kapta tekintetét és kicsit elmosolyodott.

-Sziasztok! Kértek? -emelte fel macis bögréjét.

-Nem köszi. Pakolni jöttünk. -mutattam felelé, mintha az engedélyére várnék, hogy felmehessek.

-Csak nyugodtan. Majd ha végeztetek, a kulcsot hagyd a pulton. -s mit sem törődve velünk, bekapcsolta a rádiót.

Nem is akartam ennél több szót váltani vele, így sietve szedtem lábaimat a lépcsőn, mögöttem Jamievel.

A szobám pontosan úgy nézett ki, ahogy egy hete utoljára: lehúzva az ágyhuzat, becsomagolva a ruháim a bőröndökbe. Csak a négy hónap alatt felhalmozott apró tárgyakat kell dobozba rakni és már indulhatunk is. Nem sok mindent vettem magamnak, csak a legszükségesebbeket: kislámpát, írószereket, naptárat, és egyéb hasznos cikkeket.

Jamie azonnal neki is látott: elővett a sarokból egy kartondobozt és az apró dísztárgyaimat elkezdte becsomagolni, persze elnaggyázva, a bubis védőfóliába.

-Ezeket mind átviszed? -nézett a földön heverő polár takarókupacra.

-Igen. Felét még otthonról hoztam, másik felét meg vettem.

-Hány darab ez? -emelt fel egy kéket.

-Négy. Nem sok. Hasznosak. -magyaráztam, ahogy kivettem kezéből és hatogatni kezdtem azokat- Inkább pakolj tovább. -mutattam a mellette álló dobozra, ami félig tele volt már. Jó kedélyűen elmosolyodott majd folytatta a pakolást.- Amúgy, köszi még egyszer, hogy segítesz. -mosolyogtam fel rá, ahogy a szemembe nézett.

-Örülök, hogy segíthetek. Elfoglalom magam én is, és közben jobban megismerlek. -ragasztotta le végleg az első dobozt.

-Jobban megismerni? -néztem rá összeráncolt szemöldökkel. Próbáltam komoly maradni, de felfelé görbülő ajkaim nem engedték.- Az elmúlt napokban jobban megismerhettél, mint akárki más, mióta itt élek. -nevettem el magam, s én is lezártam a dobozt, miután teleraktam- Meg merem kockáztatni, hogy jobban ismersz, mint Lucas.

-Ugyan, ne meséld már be nekem, hogy a pasid nem ismer eléggé. -hitetlenkedve megfogott még egy kis méretű dobozt és abba is pakolni kezdett.

-Pedig de. Azt sem tudja rólam, hogy mi a szakmám. -vetettem oda, hogy meggyőzzem.

-Komolyan nem tudja? -kikerekedett szemekkel nézett hátra válla felett.

-Komolyan.

-Az igen, csajszi. Akkor tényleg több infót tudok rólad. -nevetettünk fel mindketten és tovább folytattuk dolgunkat.

 

^^

-Na, ez az utolsó! -nyögte lihegve Jamie, amint feltornáztuk az utolsó csomagokat is a második emeleti lakásba. Igazam volt, miszerint kétszer kellett fordulnunk, hogy mindent el tudjunk hozni.

Kitártam Jamie előtt az új lakásom bejáratát és ő azonnal letette a padlóra az utolsó kartont is. Kicsit megkönnyebbülve néztem szét a lakáson, habár mindenhol bőrönd és barna papír dobozok voltak, de már nagyon vártam, hogy berendezkedjek.

Előszöris, mint jó házigazda, adtam inni drága önkéntes segítőmnek. A konyha barna lemezei és enyhe meleg színei otthonosabbá tették a lakást, főleg, hogy egybe volt nyitva a nappalival. Miután mind a ketten megittunk vagy két-két pohár vizet, lepihentünk kicsit. Mivel a ház bútorozottan volt hírdetve, a legtöbb és ami ennél is fontosabb a legszükségesebb bútorok itt maradtak. Ilyen a kanapé, a konyhabútor és a hozzájuk társuló székek, illetve egy dohányzóasztal. Ja, és persze az ágy. Régi faragású sötétgesztenye színével egyből megfogott. Mivel a hálószoba elég kicsi, így nagyon megörültem a beépített szekrényeknek. Egyből el is kezdtem kiszedni a ruháimat, majd vállfástól elhelyeztem a megfelelő helyre őket. Jamie addig leszaladt valami kajáért a közeli boltba.

 

 

^^

-Komolyan mindennel végeztetek? -nézett körbe a nappaliba Clara csodálkozva, hisz már egyetlen árva doboz sem állt a szobában.

-Fogjuk rá. -nevettem, majd leültettem őket. Alex nézelődve körbement a szobába, majd helyet foglalt a kanapén, ahogy Clara és Aiden is.- Még a konyhába meg a fürdőszobába kellenek dolgok. De azok majd beszerzem idővel.

-Jól néz ki. Tetszik. -nézett körbe Aiden- Sokba fájt?

-Annyira nem. Tűrhető árat fizettem érte. -leültem velük szembe a fal mellé a földre. Mivel még csak egyetlen egy használható kanapém van, kénytelen vagyok a földön helyet foglalni, de ez sem nagyon érdekel, hisz ez mind az enyém most már.

-És itt fogsz lakni? Ez már a te saját házad?

-Igen, Alex, ez már a sajátom. -büszkeséggel töltött el a gondolat, hogy igenis meg tudtam állni a saját lábamon, és beköltözhettem életem első igazi otthonába.- Holnap lehet el is megyek és megveszem a szükséges dolgokat még. Nem jöttök el velem? -néztem a két lányra.

-Még szép, hogy elmegyünk! -lelkendezett Alex- Legalább tudunk segíteni valamiben.

-Egyedül nem is tudnék mindent megvenni. Így is kétszer fordultunk Jamievel.

-Jó fej ez a Jamie? -kérdezte szinte egyszerre a két lány.

-Igen. Nagyon kedves és aranyos. -válaszoltam mosollyal arcomon- Le se bírtam beszélni arról, hogy segítsen. Akaratos kis sztárocska ez. -erre mind felnevettek, majd jött egy számomra nem igazán tetszetős témaváltás.

-A családoddal beszéltél már? -Clara hangja komoly hangnemben csengett.

-Még nem. De arra gondoltam, hogy júliusban hazalátogatok. -mind a két lány szeme kikerekedett a meghökkenéstől, s álluk szinte már a talajt súrolta- Akkor már eltelik fél év. -magyaráztam- Visszamegyek, de maximum egy hétre. Utána az első géppel repülök vissza Londonba.

-Végre megjött az eszed! -jegyezte meg Alex.

-Talán igen. Majd Naomival is fel fogom venni a kapcsolatot, de az még rá ér. Előbb anyáékat akarom meglátogatni. -fejemet leszegeztem, a zoknimat kezdtem el bámulni, mert tudtam, ha továbbra is a családról fogunk beszélni és elsírom magam.

-Olyan büszkék vagyunk rád! -hirtelen két kart éreztem magam körül, s ahogy felnéztem láttam Alex barátnőm ellágyult arcvonásait- Végre belátod, hogy nem zárhatod ki őket a jövődből. -elengedett, majd leült mellém, úgyszint szembe a másik két barátommal.

-A jövőmből eddig sem zártam ki őket.

-Dehogy nem! -csattant fel Clara- Nem hívtad őket. Anyukád csak úgy tud rólad bármit, ha mi küldünk neki üzenetet... -a mondat végére egyre hallkabb lett hangja, s meg is lepődtem azon, amit mondott.

-Ti konzultáltok az anyámmal a hátam mögött? -keltem ki magamból, de a helyemen maradtam.

-Csak elmondjuk neki hogy vagy, mi van veled. -szólalt meg először Clara elszégyellve magát.

-Amit mellesleg neked kéne. -egészítette ki Alex.

Tudtam, hogy igazuk van. Elhanyagoltam a szüleimet, a testvéremet, az összes élő rokonomat, mióta itt vagyok. Többször beszéltem Zolival is, mint a saját anyámmal. És ez szánalmas. Szánalmas vagyok, hisz félek. Félek attól, hogy mit fog mondani édesanyám. Hogy fogja fogadni a tényt, hogy remekül megélek külföldön, talán jobban, mint odahaza.

Mikor bejelentettem mire készülök, senki sem örült. Tényleg senki. Anya egyenest utált, legalábbis felém ezt közvetítette, de tudom, hogy csak óvni próbált. Most már tudom... Apa azt mondogatta minden egyes vitánál, hogy csináljam azt, amit szeretnék, csak legyek észnél. Nick pedig hol támogatott, hol ellenem szította a szüleinket. Nem tudtam kiigazodni rajta, de még most sem megy. Meg lehet, hogy ő félt ekkorát ugrani a külvilágba? Hiányoznak... Nagyon is. De ez a sok munka segít elterelni a gondolataimat a honvágyról, ami egyre jobban felszínre kívánkozik. Ezért döntöttem úgy, hogy egy kis időre haza megyek. Az alatt az egy hét alatt, meglátom érdemes-e újra és újra, akár sűrűbben megtenni ezt a pár ezer kilómétert. Hogy mit értek érdemes alatt? A fogadtatást. Milyen érzelmek vesznek majd körül, mit látok majd a szüleim szemében mikor újra meglátják egy szem lányukat. De leginkább édesanyám reakciójára vagyok kíváncsi, mikor meglát belépni a ház ajtaján, ahogy ledobom a bőröndömet. Lehet, azt hiszi majd, hogy végleg hazaköltözöm... Akkor viszont jobb előbb értesíteni őket, fel tudjanak készülni.

Claráék már rég másról beszéltek, mikor én még mindig a családomon morfondíroztam. A nagyi biztos örülni fog nekem. Igaz, talán ő árasztott el a legtöbb aggódó gondolattal utazásom előtt, de tőle kaptam a legjobb tanácsokat is. Élj, szeress, s ne ítélkezz! Mindig ezt mondogatta mikor átmentem hozzá. És itt vagyok: élek, szeretek és... ítélkezek. Magamban most hangosan kacagok, s nem bírja ki ajkam se, hogy ne kunkorodjon. Ítélkezni mindig is fogok. És mindenki teszi is. Felettem is. Pedig megtanulhattam már, hogy az emberek nem olyanok, mint ahogy azt a külvilág felé közvetítik. Itt van például Jenna... Ha rá néz az ember egy erős független, pláza-cica fajta nőt lát, de mikor beszélni kezd rájövünk, hogy ugyanolyan érzékeny ember, mint mi, többiek. Na, és akkor még ott van Jamie... A fene hitte volna, hogy egy filmsztár ennyire földönragadt és őszinte. Egyszerűen jó leülni vele és beszélgetni az életről, arról hogyan alakult a sorsunk és miért pont úgy ahogy. Majd Lucas... Oh, Istenem! Szeretem ezt a férfit. Komolyan. Van benne valami, ami megfogott, ami magával ragadt az első pillanattól kezdve. De, hogy kimondani neki azt a bizonyos szót... Érzem mélyen magamban, hogy igen, tényleg szeretem, de kimondani, valóssá tenni az érzéseimet nem merem. Pedig ezért is vagyok itt, hogy nyitott legyek, új életet kezdjek. És ebbe ő is bele tartozik már. Az, hogy ott laktam nála pár napig, megmutatta milyen is lenne vele az élet. Kellemes, nyugodt. Talán túl nyugodt is...

A csengő éles hangjára lettem figyelmes, majd arra, ahogy drága Joy barátnőm magassarkújában libeg át a teren, s köszön a többieknek. Mögötte Jamie intett, majd a két nagy szatyor élelmiszert a konyhapultra tette, s ő is csatlakozva az előtte pár másodperccel érkező lányhoz, bemutatkozik Aidenéknek.

Egy idő után úgy éreztem jobb, ha én is beszállok a beszélgetésbe és nem csak ülök a falnak dőlve és mosolygok. Épp mikor Joy a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt, Alex felállt és a magasba emelte sajátját.

-Igyunk arra, hogy ez a leányzó megtalálta a számára megfelelő új otthonát! Kívánom, hogy legyél boldog itt. -őszinte mosolyától lelkem megtelt örömmel. Mindenki felállt, beleértve engem is, és egy-egy köszöntőt mondott.

-Igyunk arra, hogy ha egyszer összeveszem Aidennel, akkor lesz hova jönnöm! -nevetett fel kínosan Clara, s ezzel a mondatával barátját is meglepte.- Nyugi! Jók vagyunk! -közelebb hajolt és egy hosszú szájra puszit adott a fiúnak, aki végül elmosolyodott.

-Igyunk arra, hogy ez a nőszemély itt mellettem, nem készít ki idő előtt. -átkarolta a szőkeséget Aiden, s jóízűen nevetni kezdett. Clara enyhén oldalba bökte, de látszott rajta, hogy visszafogja nevetését. Mindenki jót mulatott a kettejük közötti "harcon".

-Igyunk arra, hogy volt miért Londonba költöznöd! -emelte magasba szintúgy műanyag, eldobható poharát Joy, míg rám nézett. Mindenki a soron következő Jamiere pillantott, aki kuncogva közelebb jött és átkarolta vállamat.

-Csak igyunk az életre! -mosolyt csalt arcomra mindegyik köszöntő, s én is a pohár fenekére néztem, ahogy barátaim.

Így történt ez még jó pár alkalommal, míg ott voltak. Elfogyasztottunk két üveg pezsgőt, majd Jamie leugrott a harmadikért is a boltba. Az újabb hangos csengetés juttatta eszembe, hogy nem ártana pótkulcsokat csináltatnom a lányoknak, vagy esetleg Lucasnak.

 

Bőven elmúlt hajnal három, mikor Aidenék és Joy is hazament. Jamie még segített összepakolni a nappaliban a földön hagyott kajás zacskókat és dobozokat, majd ő is megindult haza.

Álmosan és fáradtan dőltem le az új ágyamba, s bámultam percekig vigyorral orrom alatt a plafont, majd kábán álomba merültem.

 

 

 

xx

2.évad 15.rész - ,,Mehetünk?''

Audrey

Másnap reggel puha érintésekre és becézgetésre keltem.

-Drága! Ébredj! -fülemen éreztem Lucas leheletét, míg karját pedig derekamon pihentette.

Nyújtózkodva fordultam át hátamra, s egyből szembe kerültem barátommal. Mély földbarna szemei álmosan pislogtak rám, ahogy arca kzeledett enyémhez, s ajkai száraz csókkal jutalmaztak.

-Jó reggelt! -lehetle ajkaimra, majd átgördült, s öltözködni kezdett.

-Neked is. -ülésbe tornáztam magam, és első dolgom volt egy pillantást vetni az órára- Basszus! -kiugrottam az ágyból és szerencsétlenségemre a lábam beakadt a takaróba és haltalmasat estem a padlón. Kínomban és fájdalmamban szentségelésem nevetésbe fulladt. Lucas ijedten guggolt mellém és segített fel.

-Jól vagy? -erősen markolta karomat, vigyázva, ne hogy megint közelről megvizsgálhassam a pfapadló erezetét.

-Persze. -mosolyogtam fel rá, amjd hozzábújtam. Kezeivel most már gyengébben vont magához. Mellkasa gyors tempóban emelkedett és süllyedt, ezért próbáltam megnyugtatni azzal, hogy hátát simogatni kezdtem.- Nyugi, élek még! -vigyorogva néztem szemeibe, s örömmel láttam megenyhült arcát.

-Oké, elengedlek, ha stabilon tudsz állni. -jegyezte meg most már ő is nevetve.

Megjátszva a sértődöttet löktem rajta egy kicsit, majd mentem én is öltözn. szépen, egymás mellett készülődtünk, közben megbeszéltük, hogy elkísér Charlesékhoz ebédre.

 

40 percünk volt odaértni, ezért kapkodva szedelőszködtünk össze, s már indultunk is az autóval. Lucas kitalálta, hogy kedvességből vihetnénk desszertet. Így menet közben beugrodtunk az egyik kis cukrszdába, ami pont útba esett. Választásunk a lehető legjobbra esett: karamellás csokitortára. Egy egészet elhoztunk.

 

Szerencsére még épp dél előtt csöppentünk az O'Conell házba.

-Helló! -kiabáltam tele a házat, mire Alex kidugta fejét a konyhából.

-Hali! -intett kezével, amivel bentebb invitált.

Levetettük vékony átmeneti kabátjainkat és félcipőinket, majd csatlakotunk a családhoz. A  konyhapultra letettem septiben a tortás dobozt, amit mindenki kíváncsian figylet falánksággal szemükben.

-Sziasztok! -köszöntem, s leültem az egyik üres székre.

-Jó napot! -ült le mellém Lucas, miután kezetfogott a két férfival.

-Épp időben, gyerekek! -tette le középre a nagy kondér levest Patrisha- Jó étvágyat! -s ő is elfoglalta helyét közöttünk.

Mindenki nekilátott szép sorban szedni az erőlevesből és enni kezdtünk.

-Mi újság, gyerekek? Hogy vagytok? -érdeklődött Charles. Lucassszal mosolyogva összenéztünk a kedves megszólításon.

-Jól vagyunk, köszönjük. Sok a munka. -válaszolt varátom két kanál leves között- És maguk?

-Mi is. Bár holnaptól jön a megérdemelt pihenés! -boldogan nevetett fel a férfi, majd kicsit komolyabb hangvételbe szólalt meg újra- Alapítványt vezetsz, ugya Lucas?

-Igen, a Szólalj fel! alapítványt. Ugyan nem én alapítottam, de sajátomként vezetem.

-És hogy lettél vezető? -Charles faggatásán eleinte jót mosolyogtam, de most kezd gyanús lenni. Zavartan néztem Patrishára, hátha megmagyarázza ezt a kérdezősködést. De sajnos ugyanazzal az értetlen arcca találtam szembe magam.

-Ez nem ide illó, úgy hogy, ha nem baj, ezt máskor mesélném el. -térti ki ügyesen a válasz elől Lucas. A jelenlévők közül csak én tudom miért is lett ő az alapítvány feje.

Az alapítvány annak idei vezetője egy idős férfi volt: Joseph McQuis. Igen, McQuis... Lucas az nap este beszélt erről nekem először, mikor a zongora mellett ülve randira hívott. Joseph McQuiss Lucas édesapja, aki immáron három éve hunyt el. Nehezen érinti a téma, de gátlások nélkül mesél apjáról, arról az emberről, akire példaképként tekintett egykor. Szívfacsarva ültem -akkor még főnököm mellett-, hallgatva édesapja történetét: Tüdőrákban szenvedett és meg sem akart gyúgyulni. Lucas anyukájával együtt próbálta rábeszélni az öreget a kezelésre, de semmi eredménye nem volt. "Feladta az életet". Így fogalmazott Lucas. Halála után az alapítvány tagjai kétségbeestek, hogy ez után mi lesz. Lucas édesanyja vetette fel az ötletet, hogy fia vegye át szeretett férje helyét. Lucas -talán lehet így fogalmazni- az alapítvánnyal együtt nőtt fel. Joseph McQuis pontosan Lucas születése után döntött úgy, hogy létre hoz egy alapítványt az erőszak áldozatainak. Hogy miért pont erre a célra, azt maga Lucas sem bírta megmondani. Így lett Lucas McQuis a Szólalj fel! alapítvány vezetője.

Ez után csend telepedett a társaságra. Mindenki békésen fogyasztotta el az ebédet. Egy idő után beszélgetni kezdtünk ismét. Kíváncsiskodtam a spanyol úttal kapcsolatban, s megdöbbentem a tényen, hogy már holnap útra kelnek.

Az ebéd befejeztével a férfi nem gyesen elvonult egy üveg sörrel a kezükben, ezzel ránk hagyva a mosatlanok nagy kupacát. Szépen megosztottuk a munkát magunk közt: Alex adogatta a mosatlant, Patrisha mosogatott, Clara törölgetett, én pedig a helyére tettem az immáron friss citrom illatú, tiszta tányérokat, evőeszközöket.

A rutinos monotonitást nőies témákkal dobtuk fel. Patrisha izgatottan kezdett bele a spanyoll úttal kapcsolatos elképzeléseibe. El akarnak látogatni a Puerta del Sol-ba, illetve a Plaza Mayorhoz is. Clara ellátta jó és haszbos tanácsokkal, hogy mire érdemes odafigyelniük majd. Innen pedig már egyenes út volt rátérni Clara barátnőm akkori és mostani életére. Amibe persze most már Aiden is szerepet játszik.

-És most akkor mi van veled meg Aidennel? -tettem fel a kérdést, amire ha jól vettem észre, mindenki kíváncsi volt.

-Együtt vagyunk. -vetette elénk nemes egyszerűséggel, akár a kutyának a csontot.

-Ennyi? -kérdeztük szinte egyszerre a többi nőtaggal.

-Mit akartok tudni? -szemforgatva nézett szét közöttünk, de arcán megjelent a kaján vigyor.

-Mondjuk, hogy csókol?! -tért a lényegre Alex.

-Jól.

-Ez aztán bőséges. -nevettem fel- Tegnap mikor írtad, hogy kopogtak, az után jöttetek össze?

-Igen. -pirult el kicsit Clara.

-Jól van, én itt jobb, ha távozom. -mosolygott Patrisha, majd ledobva a sárga gumikesztyűt kezeiről, átballagott a férfiakhoz a nappaliba.

-Most miért ment el? -nézett utána Alex értetlenül.

-Mert mondjuk Aiden az unokaöccse és nem kíváncsi a szerelmi életére?! -magyarázta el neki Clara.

-Lehet benne valami. -gondolkozott el kicsit a dolgon, majd újra a szerelmes barátnőnk felé fordult- Mesélj!

 

 

^^ 14:00

Miután szépen kitárgyaltuk, hogyan is jöttek össze Aidenék, ideje volt haza indulni. Alighogy visszaértünk Lucashoz, máris csörgött a telefonom. Mr. Rox neve láttán kicsit megijedtem.

-Miss James! -szólt bele megelőzve engem.

-Mr. Rox, minek köszönhetem a hívását?

-Remélem nem felejtette el a ma esti gálavacsorát! -hangja érdesen csilingelt a vonalban.

-Természetesen nem. Épp szedelőszködöm. -füllentettem. Ugyan nem felejtettem el, de még azt sem tudom mit veszek fel.

-Rendben, megnyugtatott most ezzel. Remélem nem bánja, de megadtam a kísérőjének a címét.

-A címemet? -felháborított ez az indiszkrét viselkedés pont ettőla  férfitól, aki annyit papolt nekem a diszkréció fontosságáról ebben a szakmába.

-Ne aggódjon! Rosatti kisasszonytól tudom, hogy a párjánál lakik, mert épp lakást keres. Oda küldtem az úriembert.

-De mégis miért? Nem hinném, ho...

-Ragaszkodott hozzá, hogy önért menjen. -magyarázta szavamba vágva, majd horkantott egyet- Tudta, hogy különleges lányka maga, de hogy ennyire! Nagy hasznom van magából! -nevetett hangosan, amitől a hideg futkosott a hátamon- Húsz perc és ott lesz J, Készülődjön! -s ezzel letette.

Rohantam is fel a hálóba, majd a fürdőszobába. Felkötöttem hajamat, halvány visszafogott sminket kentem arcomra, majd felvettem a kiszemelt ruhát, amit szinte az utolsó pillanatban döntöttem el. Hallottam a csengő hangját, s ahogy Lucas ajtót nyitott. Ránéztem az órára és csodálva fedeztem fel, hogy teljesen időben jött kísérőm. Miközben felkaptam táskámat és belebújtam cipőmbe, azon agyaltam ki lehet ez a titokzatos J. J... J? J és a sötét zsaruk. A magamban lefojtatott Men in Black-es poénon jót mosolyogtam, míg lefelé ballagtam a lépcsőn. Amint leértem a földszintre szemeimmel azonnal a két férfit kerestem, de sehol sem találtam őket. Az ajtó bezzeg tárva-nyitva volt, ezért követve a nyomokat kimentem a ház elé.

A piros jaguár mellett álltak, s ahogy közelebb lépkedtem hozzájuk, felismertem az "idegent".


-Jamie! -neve hallatán felém fordult a szőke hajú srác, széles mosollyal arcán.

-Szia Audrey! -amint közéjük léptem megölelt és kaptam egy puszit is arcomra- Mehetünk? -nézett végig rajtam míg kitárta az autó utas felöli oldal ajtaját. Egy röpke pillantást vetettem Lucasra, nyomtam egy csókot szájára, majd beültem az anyósülésre. A két fiú kezet rázott egymással, majd ahogy én az előbb, úgy Jamie is beszállt emllém, a kormány mögé.

-Épségben hozd haza! -fenyegetőzött viccesen barátom, majd még egy utolsó puszit nyomott fejem búbjára.

-Értettem! -nevetett mellőlem Jamie. Egy utolsó integetés és már indult is a jármű.

 

Miután elhagytuk az utcát és megálltunk egy lámpánál karon csapva a szőke srcot rá néztem.

-Szólhattál volna, hogy veled kell mennem! –vetettem oda szigorú tekintettel.

-Már elnézést! –hangja tekintélyt és sértettséget sugárzott, azonban szája felfeé ívelt- Ügyfél vagyok! Ne csapkodj! –adta vissza, s hirtelen csíppő fájdalmat éreztem karomon, de ő csak hangosan nevetett.

-De szemét vagy! Nőt nem bántunk! –mondtam megbántódottan és elfordultam tőle.

-Na, Drey! –becézés hallatán leblokkoltam hisz senki nem szokott így hívni. Ez is csak a kómára emlékeztet, és a sok kínlódásra, ami utána jött. Viszont most –főleg a múltkori kirohanásom után- úgy vélem ez lehet egy jó emlék is. Egy új életben ez a név is lehet szép. Halvány mosollyal arcomon emeltem Jamiere tekintetemet, aki bűnbánóan nézett rám.

-Nincs harag. –nyugtattam meg- Inkább mondd el mi ez a gála?!

-Oké. Röviden ez egy összejövetel a Hamuváros befektetőivel… -kezdett bele, de a film címe hallatán muszáj voltam közbeszóltam.

-Ott lesz Lily is ezek szerint. –kijelentésem inkább bizonytalan kérdésnek hatott.

-Igen. Mivel ő a másik főszereplő. Miért? Baj? –nézett rám kérdőn, miközben újra az utat róttuk.

-Nekem nem. Semmi bajom sincs vele. De nem lesz fura, hogy egy idegennel jelensz meg? –még mindig ráncolt homlokzattal nézett rám- Tekintve, hogy ti régen egy pár voltatok. –homlokáról a ráncokat felváltották nevetéstől kialakuló gödröcskéi.

-Tudja, hogy veled megyek. –meglepődöttségem kiült arcomra, de hagytam hadd folytassa- Jó barátok vagyunk még most is, természetesen megosztottam vele, hogy kivel jelenek meg ma. És kíváncsian várja, hogy megismerjen.

-Na, ez érdekes lesz. –kínos kuncogásomat hála’ elnyomta a suhanó szél, de halkan még hallottam Jamie kacaját is.

 

 

^^ 22:18

Akkora élményt nem okozott ez a munka. A sok befektetős szövegek mellett egy rakat hülye viccet kellett végighallgatnom. Egy idő után már meg se hallottam mit mondtak, csak mosolyogtam és bólogattam. Jamie jól elvegyült, de persze gondját viselte az én jó kedvemnek is, így mikor látta, hogy mindjárt fejbe lövöm magam, ha újra elmesélnek egy flmes poént, illedelmesen "elrabolt" az öltönyös férfiaktól.

Ez után még egy kicsit beszélgettünk a film többi szereplőivel. Mindenki kedvesen fogadott. A félelmem is a homályba veszett mikor Lilyvel bájos csevelybe elegyedtem.

Jamie megvárta míg az utolsó fél pohár pezsgőm is eltűnik torkomban, s szinte abban a pillanatban már kézen is ragadt, udvariasan elköszönt mindenkitől, s én is követtem példáját.

 

Miután két percnyi sötétben állás után a parkoló srác elénk gurult a piros luxuskocsi, megköszönvén Jamie átcsúsztatott pár fontot a szmokingosnak, majd beszálltunk mindketten az autóba.

-Haza vigyelek vagy még benézünk egy kávéra valahová? -kérdezte mikor kihajtott a főútra.

-Egy tea jól esne. -válaszoltam mosolyogv, de szemeim majd' lecsukódtak.

-Akkor teázunk. -nevetett, s éreztem, ahogy egy éles kanyart vesz be.

 

 

^^

Bőven éjfélt ütött az óra, s még mindig egy helyi pub bokszjában ülünk, jó meleg teánkat szürcsölgetjük és közben kellemesen beszélgetünk.

Vitatkoztunk egy kicsit a filmről, mivel számomra a könyv jobban tetszik, mint maga a film és a rendezése. Elmeséltem neki, hogy jöttünk össze Lucasszal, és hogy most nála "lakom", míg át nem költözöm jövőhéten az új, immáron saját lakásomba.

-És melyik nap költözöl?

-Pénteken. Szabadnapot is vettem ki, hogy a hétvégén tudjak rendesen rendezkedni.

-És messze van? Mármint innen. -magyarázta.

-Öhm... -néztem körül hirtelen, hátha emlékszem a város melyik részén vagyunk- Azt hiszem innen egy fél óra talán. -vezettem vissza tekintetemet a szőke srácra.

-Akkor közel leszel a centrumhoz. -nevetett mielőtt kiszürcsölte volna a maradék fekete teáját- Egyedül költözöl?

-Igen. Vagyis nem. -erre mindeketten felnevettünk- A lakás csak az enyém, de segítenek költözködni a barátnőim.

-És Lucas? -kíváncsiskodott tovább.

-Kedden elutazik két hétre. Csak a kocsiját hagyja itthon, hogy ne kelljen költöztetőket hívnom.

-Nincs saaját autód? -a meglepettség még jobban látszódott arcán.

-Nincs. -válaszoltam egyszerűen- Örülök, ha nem kell itt vezetnem. -nevettem kínosan- Nem fekszik nekem ez a bal oldali közlekedés. -hangos nevetésben tört ki, és feje hátrahanyatlott.

-Miért nem hívsz akkor szállítót?

-Mert minek költsek pénzt arra, ha egyedül is át tudom vinni azt a kevés cuccot.

-Figyelj, ha gondolod ráérek a jövő hét végén, szívesen segítek. -felajánlása hallatán hatalmasat néztem, szemeim tágra nyíltak, míg ő csak szelíden mosolygott, várva válaszomat. Nem mondom, hogy nem esett jól kedvessége, de tudom mi a dolgom.

-Nem, köszönöm, boldogulunk majd.

-Ugyan már! Akkor nem lesz mit csinálnom a szabadságom alatt. Hadd segítsek!

-Aranyos vagy, de...

-Oké, itt meg is állhatunk! -emelte fel kezét jelezve, hogy fogjam be- Aranyos vagyok és segítek. -mondta határozottan és megcsillogtatta fehér mosolyát.

-Nem.

-Jaj, dehogy nem! -nevetett tovább miközben intett a pincérnek.

-Téged nem lehet lebeszélni arról, amit egyszer elhatároztál, ugye? -néztem rá komolyan mégis mosolyogva, míg kifizette a számlát.

-Ahogy mondod. -nézett rám miután távozott asztalunktól a pincér. Jamie felvette maga mellől a kabátot, s én is így tettem. Magamhoz vettem táskámat is, majd mikor felnéztem, láttam Jamie felém nyújó karját. Kedvesen elfogadtam és karöltve indultunk meg kifelé, a kellemesen hűvös tavaszi éjszakába.

 

 

 

xx

2.évad 14.rész - Eddig bírta

Audrey

Három nap telt el a kisebb kirohanásom óta. Vagyis... Inkább nevezném pánikrohamnak. És sajnálatos módon azóta teljesen magamba fordultam.

Munka után sokszor Lucas társaságát kerestem. Nem is aludtam "otthon". Napról napra Lucas házában vagyok, itt töltöm minden szabad percemet, vele. Persze volt, hogy magam maradtam, akkor pedig próbáltam elterelni a figyelmemet, de szükségem volt egy barátra.

Igyekeztem kiönteni a szívemet, lelkemet azzal, hogy teleírom a naplómat. De ez sem segített. Nem pótolhat egy embert sem... Ezért is vettem ölembe egyik nap a laptopomat és videóhívást kezdeményeztem Zoliva. Néha magamon is elképedek, mennyire közvetlenül és gátlások nélkül beszélek egy olyan orvossal, akit a barátomnak tekinthetek. Mint, ahogy azt mi szoktuk ha beszlégetni kezdünk, most is hosszú órákon át ecseteltem a dolgokat, ő pedig megkísérlelt tanácsot adni. A végére mindig elkanyarodtunk a fő témától, és úgy csevegtünk, mint két ősrégi ismerős.

 

Most is Lucasnál vagyok. A lányok nem soká átjönnek, valami fontos hírrel akarnak feldobni. Legalábbis ezzel az ürüggyel hívatták meg magukat. A koncert óta velük sem találkoztam. Csak üzenetben váltottunk pár szót, még sem annyit, amennyi megnyugtatná őket.

Lucas ma is soká jön, mivel őrült tempóban kell megszerveznie az alapítványi találkozót. Tegnap ugyanis megtudta, hogy Németországba kell utaznia. Mikor érdeklődtem miért, azt a választ adta hogy az alapítvány ügyében megy. Viszont megígérte, hogy eljön velem megnézni a kiszemelt házat. Jennával is beszéltem, s ő is ígéretett tett: ha arra kerül a sor, segít beköltözni. Rendesen félre ismertem ezt a lányt. Annyira tekintélyes és hatalmat sugárzó, annyira kedves és őszinte. Persze még hozzá kell szoknom ehhez a mérhetetlen őszinteségéhez, ami gondolom menni fog, ha majdnem szomszédok leszünk.

A csengő zökkentett ki gondolatomból, s már észhez is kaptam. Ledobtam magamról a plédet és a laptpot, és már siettem is kinyitni az ajtót.

-Sziasztok! -köszöntöttem barátnőimet, ahogy bentebb léptek.

-Beszarás ez a ház! -nézett körbe Clara- Itt laktok?

-Csak ő. Nem költöztünk össze. -válaszoltam kicsit zavartan, hisz még nem is gondoltam erre. Miért is gondoltam volna, ha most akarok saját lakásba költözni?

-Még! -fűzte hozzá Alex. Levetették lábukról a cipőt, majd egyből a kanapéra huppantak.- Egész jó egy ilyen pasitól.

-Milyentől? -kérdeztem a konyhaajtóból.

-Tudod... Olyan... Mint Lucas. -nevette el a végét Alex, pont mikor visszatértem három pohár üdítővel a kezemben.

-Ez aztán a magyarázat! -kezükbe nyomtam az italokat és leültem melléjük- Na, ki vele! -néztem mereven Alexre- Milyen típus Lucas? -s belekortyoltam citromos üdítőmbe.

-Hát... Olyan művészi. Snassz. -nevetett hangosan.

-Kösz! -mosolyogtam rá, majd Clara felé fordultam- Mi az a fontos hír?

-Jaj, tényleg! -szólalt meg Alex a balomról, miközben a dohányzóasztalra helyezte immár üres poharát. Szomjúságán jót mosolyogtam.- Szomjas voltam, na! -nézett rám amolyan "mivan" fejjel- Meséljed csak, Clara! -nézett ezúttal barátnőnkre, majd én is a szőkeségre emeltem tekintetemet és kíváncsian vártam mondandóját.

-Miről maradtam le?

-Sok mindenről! -mosolygott sejtelmesen Clara- De a lényeg, hogy Aiden elhívott valahová...

-Egy szóval randira. -egyértelműsítette Alex.

-Komolyan? -szemeim ragyogtak az örömtől- Akkor úgy néz ki eddig bírta. -nevettem jókedvűen- Mikorra hívott el randizni?

-Ma estére. -húzta száját barátnőm.

-Nem tűnsz boldognak. -állapítottam meg, s kémlelve néztem arcát, kutatva a probléma okát.

-Csak hirtelen jött. -kezdett magyarázkodni- Azt sem tudom hogyan kéne viselkednem vele.

-Ezt nem értem. Tetszik neked, jó fej, egy csomó időt együtt lógtok. -próbáltam lelkesíteni.

-Persze, ez mind igaz. De eddig, mint haverok...

-Ugyan már, ne nézz minket hülyének! -szólt közbe Alex indulatosabban- Csak félsz! Aiden egy rendes, helyes srác, akit érdekelsz.

-Miért félne ettől? -értetlenül néztem a barna hajú lányra.

-Mert olyan, mint te. -rezzenéstelen arccal, most már nyugodt hangnemben szólalt meg.

-Ezt, hogy érted?

-Úgy, hogy mind a ketten féltek az újrakezdéstől. Te Teodor miatt, te meg Róbert miatt.

-Bob. -javította ki Clara, hisz sosem szólította Robinak, sőt maga a fiú sem szerette saját nevét. Ezért is találta ki magának a Bobot.

-Mit érdekel engem, hogy hívod! -a derűs beszélgetés kezdett átmenni kioktatásba- Mind a ketten féltek, hogy újra megsebeznek titeket. Nézd csak meg, Audrey végre már új életet kezdett, pedig neki sokkal nehezebb volt. Örülj, hogy Aiden akar téged, törődik veled! -némán megilletődve néztünk össze Clarával, mikor Alex befejezve mondandóját hátradőlt a kanapén. Elgonodolkoztatt, amit mondott. Tényleg így van. Az újrakezdés nehéz mindenkinek, főleg egy másik országba, egy új környezetben. De ettől eltekintve is észrevettem, hogy valami más nyomasztja Alexet.

-Valami baj van, Alex? -ültem hozzá közelebb, s végigsimítottam teste mellett fekvő karján.

-Mindenki bekövetett, csak ő nem! -nyögte duzzogva, de én még mindig mit sem értve ültem mellette- Louis, Zayn, Harry, Liam. Mindenki, csak az a barom nem! -idegesen nyúlt táskája után és vett elő egy szál cigit. Vágtam egy "ezmostkomoly?" fejet Clara felé, aki csak egy biccentéssel megerősítette a tényt.

Alex már kint állt az erkélyen füstölgő cigarettájával szájában, mikor utána mentünk. A kis fehér kerti padra leeültem Clarával, és vártuk, hátha megszólal valamelyikünk. Azonban erre ezer évet is várhattünk volna, ha rajtuk múlik.

-Majd bekövet! -vigasztaltam bagózó barátnőmet- Lehet nincs ideje, hisz ő nem csak énekpróbákra jár be.

-Mindegy! Nem érdekel! -szívott egy jó mély slukkot. Nagyon jól tudom, hogy nagyon is érdekli ez az egész Niall-Twitter dolog.- Inkább térjünk vissza Clarára. -szőkeségre nézett- Ki kell csinosítani estére! Mikor indultok?

Clara felállt, benézett a nappali egyik falán csüngő órára, majd visszafordult hozzánk.

-Két óra múlva.

-Akkor kezdjünk neki! -a betonkorláton elnyomta a csikket Alex, s hamutál hiányában átdobta a szomszéd udvarára.

-Hé! -háborodottan néztem az eldobott csikk után.

-Nyugi már! -s azzal beteret minket, mint egy jó juhász- Van itt valami szépítkezős cuccod? -nézett rám.

-Öhm... Várj csak! Mindjárt megnézem! -s ezzel átrohantam a hálószobába a kistáskámért. Gyors felkaptam, átszeltem a szoba és a nappali közti folyosót, majd pihegve rogytam le barátnőim mellé. Clara kezébe nyomta a retikülömet.- Használd csak, ami tetszik! -nem is habozott, egyből belevetette magát és kiborította a táska tartalmát a dohányzóasztalra.

 

 

Alex-szel együtt szelektálták ki a megfelelő színeket, amik illenek Clarához, és az ő szép szőke hajához. Alex félresöpörte a felesleges kozmetikumokat, átült az asztalra Clarával szembe és neki látott a megszépítésének.

 

Kuncogva néztem, amint Alex felkeni az alapozót Clara arcára, ő pedig csak mereven ült ott, mint áldozat. Clara sosem szerette, ha piszkálják az arcát, de irigylésre méltó türelemmel bírta ezeket a perceket végigülni. Nem is kellett több fél óránál, Clara teljes mértékben készen állt a rendevúra. Legalábbis sminkügyileg. Elhozták a ruhát is, amit ugyan nem drága barátnőm választott ki magának, hanem Alex, de neki is tetszett.

 

 

 

Úgy beszélte meg a két gerle pár, hogy Aiden ide jön érte és innen viszi el valahová. Hogy hová, azt még Clara sem tudta. Viszont hamar eltelt az a röpke másfél óra és ismét a csengőre lettem figyelmes. Clara izgatottan várta, hogy kinyissam az ajtót, ahol minden bizonnyal a barna hajú, jól öltözött, helyes Aiden ácsorgott.


 

 

 

-Szia! -üdvözöltem a fiút, aki mosolyogva lépett bentebb és adott két puszit arcomra, majd a nappali irányába nézve megpillantotta a csinos randipartnerét.

-Sziasztok! -közelebb ment a két lányhoz, de le sem vette szemét Claráról, ha jól vettem észre. Clara felállt, jelezve, hogy útra kész. Aiden a lány derekát átfogva pillantott Alexre, majd rám.- Ne várjatok meg! -mondta nevetve, és kifelé vezett az ajtón barátnőnket- Heló! -intettek vissza mindketten. Miután becsuktam az ajtót, Alex-szel szinte egyszerre törtünk ki: ujjongva ugrándoztunk a szoba közepén.

 

 

 

 

 

 

Clara

Aiden kocsijába beszállva egész úton a szoknyámmal voltam elfoglalva, ne hogy fentebb csússzon.

-Rohadtul dögös! -mondogattam magamban, amikor csak a mellettem ülő srácra pillantottam.

Az útat valamennyire felismertem, dél felé haladtunk. Ahogy elsuhantunk a Haydon mellett, kicsit megnyugodott a szívem, hogy nem otthon gyertyafényes vacsorával akar meglepni. Persze az is megfelelne, de eddig mindig csak otthon mutatkoztunk kettesben. Plusz a koncert. De ezek egyikénél sem párként. Hm... Párként... Olyan fura ezt mondani ránk. Végülis ezt akarom, nem? Ezt akarja ő is, ugye?

-Nagyon csinos vagy! -rázott vissza hangja és keze, melyet az enyémre helyezett. Lágy mosoly kíséretében szegeztem rá tekintetemet, s láttam, hogy teljes figyelmét a vezetésre korlátozza, amitől csak békésebben dőltem hátra az ülésben.

Nem tudtam merre, vagy hova akar vinni, de örültem, hogy már nem mocorgott bennem a félelem ettől a randevútól. Nem sokkal később Aiden leparkolt egy kis vendéglő előtt. Miután megkerülte az autót és segített kiszállni, a vendéglő bejárata felé sétáltunk egymás mellett. Udvariassan kinyitotta az ajtót, és hagyta, hogy elé kerüljek. Egy pincér máris oda sietett hozzánk, amint beléptünk.

-Jó napot! Mutathatok egy asztalt Önöknek? -tárta ki karját az ebédlő részleg irányába.

-Igen, kérem. -mondta Aiden, majd követve a pingvinnek öltözött, fekete hajú fiút, helyet foglaltunk. Amint megkaptuk az étlapokat, szinte azonnal ki sikerült választani a fogást, majd a pincér arrébb állt.

-Milyen napod volt? -néztem a velem szemben helyet foglaló srácra.

-Jó. Kicsit húzós volt. Késtem az egyik órámról, mert félre informáltak. -nevetett- Neked? -nézett egyenest szemeimbe.

-Mint látod a lányok alkottak. -néztem végig magamon kínos nevetéssel kísérve- De amúgy nem történt semmi. Ja, kitakarítottuk a lakást, ha nem baj.

-Az sose baj. -nevetett fel- Charles és Patrisha biztos örülni fog neki. Kedves tőletek.

-Ha már egyszer mi is ott lakunk, így igazságos. De mikor is mennek Spanyolba?

-Vasárnap. -válaszolt egyszerűen.

-Úú, nem tudtam, hogy ilyen hamar.

-Pedig, de. -mosolygott rám, majd a pincér újra megjelent előttünk és letette a teli rakott tányérokat. Egy perc se kellett, neki kezdtünk enni.

Kellemesen elfogyasztottuk az ételeinket, majd egy üveg bor kíséretében jót beszélgettünk. Elég későre járt már az idő, így jobbnak láttuk hazaindulni.

Most is csak a szokásos sablon szövegek merültek fel közöttünk, egy szót sem említve érzéseinkről. Rövidebb volt a visszaút, mint Audreyéktól, tehát röpke tizenöt perc alatt meg is álltunk az O'Conell ház felhajtóján.

 


Audrey

A későbbiekben -miután Alex úgy döntött visszamegy O'Conellékhez- Lucasszal elmentünk megnézni a lakást, amit ugye Jenna ajánlott. Sokkal közelebb van a munkahelyemhez, mint azt hittem volna. Nem kell több, mint ötven percet buszoznom, hogy beérjek a központba, ha szeretnék valamit. Viszont ennek meg van a hátránya is: nem egy olcsó mulatság. De az egész egyből megfogott, mikor beléptünk az ajtón.

A lakás egy tipikus angol sorház második emeletén helyezkedik el. A lépcsőházban felfelé menet összefutottunk néhány szomszéddal -már csak abból gondolva, hogy a tulaj jóízűen fecsegni kezdett velük a futárok nem törődömségéről- majd végre elénk tárult a látványkép. Tökéletes volt. Egymagamnak meg pláne!

Az ajtón belépve egy kisebb folyosó vezetett, egyenesen a szemben lévő nappaliba. A nappali tágas volt, mégis szolíd. Pont a bejárattal szemben volt egy kandalló, ami az egésznek egy fajta otthonos-meleg hangulatot adott. Bal oldalt volt egy ajtó, mely az egyetlen hálószobába nyílt. Nem is kellene nekem több, ha nem lennének itt a lányok... Ennél a gondolatnál kicsit elfacsarodott szívem, hisz ez a ház még árban is megfizethető az én számomra. Tovább nézelődve, megmutatta a kedves tulaj a fürdőszobát, ami a lakás keleti oldalán volt. A konyha egészen amerikai jellegű volt, nyitott, színes, jól felszerelt, gyönyörű reggeliző pulttal. Teljesen beleszerettem. Sokáig járkáltam ide-ode a lakkozott, mélybarna hajópadlóján, míg nem az erkélyen lyukadtam ki. A hátsó kert, ugyan közös volt a szomszédokkal, de jól ápolt, gondozott virágok és fák övezték körbe. Az erkélyen világos kőlapok voltak lerakva, a korlát is kőtömbökből adódott egységgé.

-Hogy tetszik Önöknek? -kérdezte a lakás tulajdonosa, akit Leonak hívnak, mikor visszatértem a napsütötte erkélyről. Lucas érdeklődve és kíváncsian nézett rám, várva válaszomat.

-Tökéletes! -mosolyogtam a két férfira.

-Akkor kiveszik? -tekintete Lucas és köztem tengődött.

-Öhm... -néztem Lucasra, aki hevesen bólogatott nagy mosollyal arcán- Igen. -mondtam ezúttal Leora nézve. Nem késlekedett, máris előhúzta táskájából a mappát és átnyújtotta a szerződést.

-Olvassák végig nyugodtan. Ha gondolják vigyék haza, gondolják át, és miután mindent rendben találtak a szerződésben, hívjanak fel!

-Köszönjük! -barátom hóna alá csapta a lapírokat- Így lesz. -derekamnál fogva ki, az ajtó felé vezetett- Legkésőbb holnap délután hívni fogjuk! -hátrafordult, kezet rázott a férfival, majd keze újra derekamon pihent meg.

-Rendben. Örvendtem a szerencsének! -a szokásos kézfogásra számítva nyújtottam kezemet én is, azonban Leo ajkai kézfejemet érintették, amint megfogta azt. Micsoda úriember! Manapság már nincsenek ilyenek, akik kezen csókolják a nőket.

-Viszált! -mosollyal arcomon távoztam a sorházból, Lucasszal az oldalamon.

Az autója a ház előtt állt. Miután beültünk, elindultunk hozzá, hogy megvitassuk a szerződésben leírtakat. Egész út alatt dicsőítettük a lakás minden egyes szegletét, annyira tetszett.

-Az a lakás... Annyira te vagy! -jegyezte meg csevegés közben Lucas, széles vigyorral orra alatt.

 

 

^^

Lucasszal hajnalig beszélgettünk a kiszemelt lakásról. Forró teát szürcsölgetve ültünk egymás mellett az ágyban, pizsománkban, átnyálazva a szerződés apró betűit is. Teljes mértékben megbízok Lucasban, ahhoz, hogy vele nézessem át a papírokat. Mindent rendben talált és korrektnek, tehát alá is írtam. Széles vigyorral arcomon bújtam hozzá, de aludni nem tudtam. Halk szuszogásából sejtettem, hogy ő már az igazak álmát alussza. Már hajnali kettő is elmúlhatott, mikor meguntam a tétlenséget, így óvatosan lefejtettem magamról átölelő kezét és kibújtam az ágyból. Magamra kaptam köntösömet és mamuszomat, telefonomat kezembe vettem és átsétáltam csendben a nappaliba. Leültem a kedvenc helyemre, a fotelba és pötyögtetni kezdtem telefonomat.


Milyen volt? :)

Írtam barátnőmnek, aki hála vette a fáradságot és visszaírt.

Türhető.Kellemes.Semleges...

Úúú :S Ezek nem épp azok a szavak, amikre vártam. Mi történt?

Vacsizni vitt. Jót kajáltunk, beszélettünk. Ennyi...

Na, jó. Látom, hogy valami bánt, mert nem szoktál "pontpontpont"-ot rakni. Mi a baj?

Nem történt semmi. ÉRTED? SEMMI!!!

Ezt, hogy érted?

Nem csókolt meg.

Hogy hogy nem? Meg se próbálta?

Volt egy pillanat mikor azt hittem, hogy megfog. Felkísért egészen a szobámig, megköszönte hogy elmentem vele és ennyi. Adott egy arcra puszit.

Lehet, csak félt, lehet azt hitte te nem akarod.

Lehet. De akkoris. Együtt élünk egy házba. Még a hülye is észreveszi, hogy tetszünk egymásnak.. Várj. Kopognak.

 

És vártam, és vártam... Legalább öt percig nem kaptam hírt felőle és már feladtam. Gondolom bealudt, így inkább felléptem twitterre. Újabb két perc elteltével Clara végre visszaírt.

Bocsi, Aiden volt :) Majd mesélek holnap! Ebéd? Nem kérdés! Itt! ;)

Oké :)

Remélem megbeszélik ezt a csók ügyet és boldogak lesznek együtt. Ideje lenne már! Ideje múltján tovább böngésztem twitterfiókomat, de azt is hamar meguntam. Ezért hát köntösöm zsebébe mélyesztettem mobilomat, s kiugrottam a konyhába még egy pohár frissítő limonádéért. Ahogy visszafele sétáltam a szobába, éreztem telefonom röpke rezzenését zsebembe. Menet közbe kivettem, majd az hálószoba ajtaja előtt megtorpantam.

 

 

Kedvesnek találtam és egyben furcsának is... De visszaírtam neki. Megnyugtattam, hogy jól vagyok és aranyosak, amiért aggódtak, de semmi szükség rá. Mégis egyáltalán miért aggódnak értem? Mit érdekli őket, hogy vagyok? Egyáltalán honnan van meg a számom nekik? Ezekkel a kérdésekkel a fejemben bújtam vissza Lucas mellé és próbáltam álomba szenderülni.

 

 

 

xx

2.évad 13.rész - ,,Már másodjára jössz nekem''

Audrey

Kótyagosan ébredtem fel reggel a kanapén, pedig nem is ittam sokat tegnap este. Mivel Aiden vezetett ő kimaradt az alkohol fogyasztásból, bár így is jól mulatott -rajtunk.

-Kedd van. -mondtam magamnak összegezve a tényt, hogy mi is vár rám ma. Kivételesen most délelőtt nem a Starbucks-ban kezdek, hanem az egyik étterem megnyitójára vagyok hivatalos, természetesen, mint hostes.- Ismét egy újabb unalmas munka. -suttogtam ismét csak inkább magamnak. Körbenéztem a szobában, s csak ekkor jöttem rá, hol is vagyok. O'Conellék nappaliát véltem felfedezni magam körül. Barátnőim nem voltak a szobában, ahogy Aiden sem. Csak egyedül feküdtem az ülni kényelmes, bár aludni kevésbé kényelmes kanapén.

Nehezen ülésbe tornáztam magam, majd imádkoztam, hogy lábaim elbírjanak és kicipeljenek a konyhába egy erős kávé reményében. Mivel nem estem össze, sikerült megvalósítani elképzelésemet és a konyhában már a frissen főtt kávé illata keringett, keveredve a tojásrántotta mesés hagymás illatával.

-Jó reggelt! -köszöntem Clarának, aki nagyon szorgosan készítgette a reggelit- Hány óra van? -leültem a megterített asztal mellé helyezett székre.

-Neked is! -felém fordult és letett elém egy nagy bögre kávét- Gondolom szükséged van rá! -nevetett, majd megkeverte a rántottát- Amúgy meg negyed nyolc. Mikorra kell menned dolgozni?

-Szerencsére ma elég kilencre mennem. Egy étteremben kezdek. -belekortyoltam a kávéba, de azonnal vissza is tettem az asztalra, mivel rettenetesen megégette a nyelvemet- Szólhattál volna, hogy ilyen kurva meleg!

-Na! -nevetett fel egy vékony hang a hátam mögül- Nem szabad így beszélni, Audreykám! -megpaskolta vállamat, majd leült mellém barátnőm- Tényleg ennyire meleg? -kérdezte végül és kezébe vette bögrémet.

-Igen. De meg is ihatod. Én már ettől is felébredtem.

-Király! -meghúzta Alex a forró italt, de a szeme sem rebbent- Áh! -jólesően sóhajtott miután eleget ivott.

-Hát te hülye vagy! -nevett Clara, majd elénk rakta a reggelire készült rántottát- Bon apetit! Vagy hogy kell mondani. -leült mellénk és neki láttunk enni.

-És mit csináltok ma? Aidennel lesztek? -kérdeztem miközben szedtem magamnak egy keveset a tojásból.

-Napközben az egyetemen van, úgy hogy csak este találkozunk vele. Addig meg szétnézünk a környéken. -válaszolt Clara.

-Sétáljatok el a közeli parkba, itt van nem messze! Csodaszép! -mosolyogtam rájuk, s tovább ettem.

-Akkor egy programunk már van. -jelentette ki Alex- Este meg úgy is bulizunk!

-Már megint? -szemöldökráncolva néztem barátnőmre- Te sose unod meg az alkoholt? -kérdeztem viccelődve.

-Kösz! Nem vagyok alkoholista! -villájával elcsent egy kis darabka rántottát a tányéromról- Ez nem piálós buli lesz. Elmegyünk a fiúk koncertjére. -szinte a tüdőmet is kiköptem, annyira elkezdtem köhögni. Reméltem, hogy csak rosszul hallottam, ezért rákérdeztem.

-Hova... mentek? -nyögtem ki két köhögés közben.

-Azért nem kell megfulladni! -Clara erősen hátbaveregetett, ettől kicsit enyhült köhécselésem. Hálás mosolyt villantottam szőke barátnőm felé, majd kíváncsi tekintetté formálódott át.

-Komolyan el akartok menni a koncertre? -nem vártam meg válaszukat, mintha költői kérdést tettem volna fel- De hát nincs is már eladó jegy! Nem tudtok bejutni! Minek mennétek el egyáltalán? -magyaráztam kicsi ingerülten.

-Nyugodj már le! -szólt rám erőteljesebb hangvételben Alex- Attól, hogy te nem csíped őket, amit mellesleg rohadtul nem értek...

-Csípem őket, tudod jól. -vágtam közbe- Csak nem erre számítottam. Nem ilyen Harryre.

-Rosszul esett neki, amit mondtál tegnap. Ezért el fogsz jönni velünk és bocsánatot kérsz! Meglátod, sokkal kedvesebb lesz utána, ha elmagyarázod neki... -elhalgatott mielőtt befejezhette volna a mondatot.

-Mit? -kérdő pillantást vetettem rá- Azt, hogy egy hónapig abban a hitben éltem, hogy ő meg én együtt voltunk? Komolyan azt hiszed, hogy valaha is elárulom ezt valakinek rajtatok kívül?! -hangom csak úgy visszhangzott a házban. Elegem volt, nem akartam tovább ott maradni. Barátnőim döbbenten ültek velem szembe, valószínű a kirohanásom sokként érte őket.- Köszönöm a reggelit Clara, de most már mennem kell. -felálltam az asztaltól és a kabátomért mentem az előtérbe.

Magamra vettem átmeneti kabátkámat, csizmámat, illetve táskámat vállra dobtam. Mielőtt még kiléphettem volna a házból, Alex hangjára lettem figyelmes, illetve a kérdésre, amit mnden bizonnyal nekem intézett.

-Akkor eljössz velünk este? -ott álltam az ajtóban néhány másodpercig magam elé bámulva, átgondolva mi lenne a jó döntés.

-El. -néztem hátra a tőlem két méterre álló kékszemű lányra, majd becsapva magam mögött az ajtót elindultam.

 

 

 

^^

Egész nap magamon kívül voltam. Kellemesen bájcsevegtem, elvegyültem, keveredtem az emberek meglepően jó társaságával. Mintha kikapcsoltam volna. Nem jutott eszembe se Lucas, se Alex és Clara, de még Harry sem. Így utólag belegondolva, szerintem azt sem fogtam fel, hogy nekem ez a megnyitó egy munka volt. Fantasztikusan éreztem magam. Olyan közvetlen volt mindenki, s ilyet ritkán tapasztalok.

Napközben több SMS is érkezett a mobilomra. A nagy nyüzsi miatt csak most tudtam megnézni őket. Jött egy Jennától, amiben megírta az eladó lakás tulajának számát és címét. Clara azt üzente, hogy csinosan öltözzek fel, mert ők -idézem- "visszafogottan szexik". Nem enyhén szeretnének pasit, úgy látom. Mr. Rox pedig értesített egy szombati rendezvényről, ahol valaki oldalán kell megjelennem. Hát meglepődtem, hisz még ilyet sem csináltam. Annál is inkább izgatott a dolog. Ki lehet az illető?

Gyors visszaírtam mindenkinek egy "OKÉ"-t. Joynak is írtam egy szerencsehozó-ösztönző üzenetet a vizsgájához, amiben mellesleg megkértem, hogy ha végzett hívjon fel.

Fél órája buszozgatok már kelet felé, mikor megcsörren a telefonom. A sötét kijelzőn villámcsapásként jelenik meg Joy barátnőm mosolygó arcképe.

-Szia! Na, hogy ment? -kérdeztem azonnal.

-Ááááá! -sikítozott bele, amitől megfájdult a fülem- Átmentem! Kibaszottul be kell rúgni ma, csajszi! -nevetése őszintén és boldogan csengett. Önkifejezésén jót mosolyogtam.

-Gratulálok! De nincs kedved egy hányás helyett koncertre menni? -még hangosabb nevetésben tört ki, mint eddig.

-Milyen koncertre?

-One Dream, One Band, One...

-Direction. -vágott közbe- Oké, benne vagyok. Honnan van jegyed? -kíváncsiskodott.

-Alexéknek szerencséjük volt, fogalmazzunk így.

-Megint Harry? -célzott a múltkori házibulis incidensre.

-Talált süllyedt! Valahogy beviszlek téged is.

-És ezt, hogy szándékozod kivitelezni?

-Bízd rám! De gyere az O2-höz nyolcra, oké?

-Oké. Akkor nyolc. Puszi! -s ezzel letette.

 

 

^^

 

Elegáns, de visszafogott fekete miniruhámat viselem, hajam egyenesen hullik hátamra. Nem viszek túl sok mindent, csak az irataimat, azok pedig elférnek az egyik kis kézitáskámba. Joynak végül küldtem egy üzenetet, hogy taxival elé megyek, Aidennek pedig, hogy majd ott találkozunk. Míg Joy lakása felé haladtam a taxival, felhívtam Lucast. Hiszen már majdnem második napja nem beszéltünk telefonon. Nagy meglepettségemre az első csörgés után felvette.

-Eltűntél kislány! -szólt bele egyből.

-Te sem hívtál! -és tényleg nem hívott. Igaz én se.

-Mert dolgom volt, ne haragudj! -hangja édesen csendült fel a túloldalon- Ráérsz?

-Öhm... Most nem igazán. Épp ezért hívlak. Koncertre megyünk a lányokkal, meg Aidennel.

-Rendben. De holnap munka után érted megyek. -nem tűnt szomorúnak. Mind a ketten tudjuk, hogy meg kell hagyni a személyes-társas teret az életünkben. Ezt már a kapcsolatunk elején tisztáztuk.

-Jól van. És merre megyünk? Hozzád? -örömmel töltött el a gondolat, hogy újra együtt tölthetünk egy kis időt.

 

-Először megnézünk egy épületet, ahol a következő eseményt rendezem. Utána oda megyünk ahova csak akarod.

-Oké. -jól hangzott, hogy rám bízza- Addig eldöntöm. Milyen rendezvény? Alapítványi?

-Igen. De ez inkább kapcsolatteremtési dolog. Új tagok jönnek. Ez ilyen köszöntési cucc.

-Aha.

-Nem érted, látom. -nevetett fel válaszomon. Hát tényleg nem volt túl értelmes, de ez más tészta.

-De. Csak nem tudom elképzelni. De majd elmagyarázod jobban, ha megyünk.

-Rendben. -egyezett bele jó kedvűen- Most le kell tennem. Holnap akkor munka után!

-Jó. Szia!

-Szia, gyönyörűm! - mindig végigfut a hideg a hátamon ha becézget. Persze jó értelemben. Csak még nem vagyok hozzászokva. Az a bizonyos "sz" betűs szó még egyikünk száját sem hagyta el, pedig néha hajlok afelé, hogy kicsússzon. Készen állok rá? Tényleg szeretem annyira, hogy ezt magamnak is beismerjem és az egész világ felé közvetítsem? Áh, erre most nincs energiám, előbb legyünk túl ezen a hülye bocsánatkérős koncerten. Ez után is ráérek ezen agyalni.

 

 

^^

-Nézd ott vannak! -mutattam Aidenék felé. Joy a jól fésült, szálkás srác láttán egy jól eső, mélyről jövő, elégedett "hm" hangot hallatott.- Nem! Ő Claráé! -néztem rá, mikor megindultunk barátaim felé.

-Clara a szőke, ugye? -suttogta közelebb hajolva, mire én csak bólintottam. Gyors léptekkel tettük meg az előttünk lévő néhány métert, s már ott is álltunk Alexék mellett.

-Sziasztok! -köszöntem nekik- Ő itt Joy. -magam mellé húztam az éppen nézelődő lányt- Ha nem baj, ő is velünk tartana.

-Ezt ne tőlünk kérdezd! -Clara rántott egyet vállán, majd intett egyet Joynak- Hali!

-Alex vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek! -barátiasan megölelte egymást a két lány.

-Én is örvendek! -szólalt meg Joy miután elszakadt a gyors ölelésből- Te biztos Aiden vagy, te pedig Clara. Sokat hallottam már rólatok. -nézett szét hármukon. Tőlük nem kapott lelkes ölelkezést, csak két széles vigyort.

-Részünkről a szerencse! -fűzte hozzá diplomatikusan Aiden- Viszont most már meg kéne lódulni valamerre. A jegyeket hátul vesszük át.

-Biztos, hogy van jegyetek? -kérdezte Joy.

-Igen. Louis tíz perce írt üzit, hogy menjünk a hátsó bejárathoz. -válaszolt magabiztosan Alex- De, igaza van Aidennek. Ideje menni. -majd azzal megiramodtunk a hátsó bejárat felé. Joy szokásos ismerkedős beszélgetésbe elegyedett Aidennel és Clarával a hátunk mögött, míg mi Alex-szel törtük az utat.

-Te! -súgtam oda Alexnek- Honnan van meg Louis száma? -érdeklődve vártam válaszát.

-Ha ott maradtál volna velünk tegnap a Starbucks-ban, akkor neked is meglenne. -szemrehányónak tűnt, ahogy odavetette- Amúgy meg, kedves volt és felajánlotta, ha eltévedünk idefele vagy közbe jön valami, csak szóljunk neki.

Nehezen, de megtaláltuk a bejáratot, ahol jó néhány biztonsági őr figyelt. Ahogy egyre közelebb értünk, szinte mindegyik tekintete ránk szegeződött. Mi is egymásra néztünk, majd Alex magabiztos léptekkel indult meg az egyik felé. Csendesen vártunk, tisztes távolságból, míg nem egyszer csak Alex intett nekünk, hogy menjünk oda. Mikor odaértünk, felismertem a velünk szembe álló férfit. Paul Higgins. Milyen magas, basszus!

-Szóval ti lennétek a beígért VIP-sok. Eggyel többen vagytok. -szólt miután alaposan végigmért bennünket.

-Igen. -húzta száját Clara, mire Paul félre vonult és a voki-tokin beszélni kezdett. Kellemetlenül éreztem magam, és ahogy láttam a többiek is. Joy bocsánatkérően nézett mindenkire, hisz szerinte ő miatta nem engedtek még be minket.

-Ne feszengj már! -hajoltam oda hozzá- Beengednek.

-Persze. Titeket. -bűnbánó arckifejezése és szomorú hangvétele még jobban sajgatta szívemet.

Pár perc elteltével az egyik vasajtó kipattant a zárból és kivágódott, majdnem olyan sebesem, mint az ajtón érkező Harold. Király! Most még szarabbul érzem magam. Nem elég, hogy őket is kellemetlen helyzetbe hoztam, magunkat is, pluszba kell még az, hogy pont ő jön ki tisztázni a helyzetet. Mennyi ennek az esélye?! Na, jó, elég nagy. Miután váltott pár szót Paullal, felénk is nézett végre. Paul az ajtóban megállt mikor végeztek, Harry pedig hozzánk sétált.

-Sziasztok! -köszönt a lányoknak, egy szem fiunkkal pedig kezet rázott- Hallom plusz főt is hoztatok. -Harry ugyan mosolygott, de látszott rajta a döbbenet árnyalata.

-Igen. Audrey elhozta a barátnőjét. A londonit. -egyenesen mintha gyűlölettel beszélt volna Clara, amit Alex is furcsállt, mivel homlokráncolva nézett közös barátnőnkre. Senki nem szólt semmit, így jobbnak láttam kézbe venni a dolgokat.

-Öhm, igen. De helyettem jött. -próbáltam mindenkinek a legmegfelelőbbet kihozni ebből az egész kavalkádból. Elégedettség helyett azonban csak néma, meglepődött fejeket kaptam, hol homlok-, hol szemöldökráncolással együtt. Még Harry is csodálkozva nézett rám.

-De úgy volt, hogy te...

-Van elég hely hátul. Még egy ember befér. -szakította félbe Clarát Harold- Gyertek! -az ajtó felé intett. Maga elé engedett minket. Paul vezetett bentebb a hosszú folyosón, mögötte Alex ment Joy-jal, utánuk Clara és Aiden, majd leghátul én, s végül Harry kullogott a hátam mögött. Egyszer hátra néztem, s láttam, hogy igencsak lassan jön. Talán meg kéne várnom. Itt lenne az idő a bocsánatkéréshez. Gyerünk, Audrey!

Megálltam, ezzel leszakadva a kis csoportomtól. Bevártam Harryt, aki mikor észrevett, megállt mellettem. Kérdőn nézett rám, majd így szólt:

-Eltévedtél?

-Nem. Csak gondoltam megvárlak. -halkan csengett hangom, féltem, nem tudtam hogyan is fogad engem. Számított rá, hogy eljövök?

-Oh, köszi. Bár nem kellett volna. -majd azzal megindultunk a többiek után. Már nem látszódtak a folyosón, valószínű Paul a színpad felé vitte őket. Harry leszegezett fejjel ballagott mellettem, én pedig erősen markoltam apró táskámat.

-Azért is vártalak meg, mert tartozom egy bocsánatkéréssel. -kezdtem bele, mire Harry tekintete rám szegeződött. Megálltam, s velem együtt ő is. Egyenesen zöld szemeibe néztem.- Bunkó voltam. Mérhetetlenül bunkó. Nagyon sajnálom, a tegnapi beszólásomat. Főleg azok után, hogy olyan kedves voltál... Mindaddig míg el nem kezdtél te is bunkózni. -nem bírtam magamban tartani az igazságot.

-Én csak azért bunkóztam, mert te is. -még mindig mélyen szemembe nézett- Azzal az újságos dologgal betaláltál.

-Te meg a karrieressel. -vágtam vissza- Meg a Jennással! -emlékeztettem ismét bűnére, mitől csak lágy mosolyra húzódtak ajkai- Mit mosolyogsz?

-Zárjuk le annyival, hogy kvittek vagyunk. Oké? -felém nyújtotta kezét. Mosolya pont olyan volt, mint az első találkozásunkkor: lehengerlő.

-Oké. -elfogadtam, s megráztam kezét. Miután elengedte, tovább kísért a folyosón.

-Tényleg nem akartál maradni? -nézett le rám.

-Dehogy nem. -vágtam rá gondolkodás nélkül- De nem akartam, hogy a lányoknak miattam legyen rossz. Szeretem a zenéteket. -mosolyogtam rá.

-Reméltem. Mármint, hogy szereted a zenénket. Meg azt is, hogy maradsz. -kinyitott előttem egy újabb folyosóra nyíló, elválasztó ajtót.

-Nem volt más választásom. -kuncogtam kicsit- Alex és Clara kinyírtak volna, ha nem jövök.

-Ennyire harciasak? -nevetett velem együtt Harry.

-Ebben igen. -megálltunk egy ajtó előtt, amin az "ÖLTÖZŐK" felírat volt feltűntetve. Harry kinyitotta, s maga elé engedett, ismét. Belépve megpillantottam barátaimat, akik látszólag már túl voltak a bemutatkozáson. A fiúk körbevették a lányokat, Aiden pedig ült a kanapén. Valószínű, hogy nem élvezi annyira ezt az estét, mint mi. Harry gyengéden, vállamnál fogva tölt előre, egyenest a bandához. Fél szemmel Aidenre pillantottam, aki egy mosolyt küldött felém. A "baráti kör" széttárult, de csak annyira, hogy észrevegyenek.

-Audrey! -ölelt meg Louis, ami igencsak váratlanul ért- Reméltük, hogy itt leszel.

-Meggyőztük. -jegyezte meg Clara, mikor végre elengedett borostás barátunk.

-Szerintem nem kell bemutatni a srácokat. -nevetett Louis- Niall, Liam, Zayn. -mutatott az említettekre.

-De azért csak elmondod. -fűzte hozzá a nevető Liam- Szia, Audrey! -odajött és megölelt ő is. A többi bandatag is szívélyesen megölelt köszöntés képpen.

-Nagyon jól nézel ki! -dícsért meg Niall, mire Alex direkte köhögött egyet- Mint, ahogy ti is! -nézett Alexre, aki kicsit mintha elpirult volna.

-Srácok! -a kivágódott ajtóban Paul jelent meg- Készüljetek! Fél óra és kezdtek! -s már ott sem volt, hangosan csapódott be mögötte az ajtó.

-Elnézést kérünk, de most muszáj mennünk. Nélkülünk mindenki meghal! -viccelődött fapofával Louis- Supermaan! -kiabálta fül siketítő hangon, majd kirohant a szobából. Hatalmas nevetésben törtünk ki, még a szótlanul bámészkodó Aiden sem bírta ki.

Hirtelen újra Paul jelent meg. Oda intett nekünk, hogy kövessük. Szinte már szokásommá vált, hogy utolsóként, hátul kullogva követem barátaimat, akik pedig a bandát követték. Váratlanul két kéz rántott vissza az öltözőbe. Lendületből, ahogy szembe akartam fordulni az illetővel, neki ütköztem.

-Már másodjára jössz nekem. -széles mosolyával nézett le rám, zöld szemei csillogtak, míg ujjai érzékien fonódtak csuklóm köré.

-És mind a kettőről te tehetsz. -viszonoztam mosolyát.

-Sajnálom. Nem tudom koordinálni magam. -válaszolt nevetve- Itt lepakolhatsz, ha szeretnél. -bökött hátra jobb kezével, míg a balja még mindig fogott.

-Köszi, de nem szükséges. -mutattam fel neki jobb kezemben lévő piros táskámat- Kézben is elfér. -derűs mosolyt villantott, majd az ajtó felé biccentett.

-Akkor menjünk! -ekkor elengedte kezemet és udvariasan ismét maga elé vezetett. Mivel jócskán lemaradtam barátaimtól, ezért sietve kísért Harold a VIP-helyre, majd villámgyorsan rohant áltöltözni.

 

 

^^

Feledhetetlen élményt adott ez a koncert mindannyiunknak. Olyan közelről, olyan hangosan hallgatni és látni a fiúkat. Azokra a számokra táncolni és énekelni velük együtt, hihetetlen érzés.

Niall rendszeresen lenézett hozzánk a színpadról és biccentett vagy ránk mosolygott, ppen mihez volt kedve, míg a többiek a rajongókkal foglalkoztak inkább. Persze ez nem szemrehányás, és egyáltalán nem zavart, hisz hatalmas élmény volt így is. Lenyűgözött Zayn hangja, ahogy a You and I-t énekelte, szinte beleremegtem. De így voltam a Ready to Run daluknál is.

Miután minden elsötétedett és a fiúk is végleg elhagyták a színpadot, a tömeg szép lassan elindult ki. Nem messze tőlünk állt Paul, s mikor már nem voltunk beszorítva ezer ember közé, odajött hozzánk és ott tartott minket a helyünkön. Pár perccel később Paul vezetésével visszasétáltunk  az öltözőkig. Paul beengedett, majd el is tűnt. A kanapén ülve vártuk a fiúkat.

Szépen elbeszélgettük az időt, míg a fiúk be nem robbantak, szó szerint. Liam majdnem átesett a küszöbön, amin Niall, Zayn és Louis jót nevetett. Csak a négy srác jött be, Harryt elhagytá biztos valahol.

-Milyen volt? -kérdezte Zayn, amitől hirtelen deja vúm lett. Beugrott egy álomkép... Ugyanitt ültem, csak Rose társaságában. Egyszeriben elkapott a hányinger, s éreztem amint kifut a vér az arcomból.- Jól vagy Audrey? -nézett rám Zayn aggódó szemekkel.

-Persze, csak egy kis friss levegőre van szükségem. -szólaltam meg halkan miközben felálltam és kifelé vettem az irányt.

-Ne kísérjelek ki? -kérdezte egyszerre a három lány.

-Nem kell. -szóltam vissza az ajtóból. Szerencsémre sikerült gyorsan kijutni az épületből.

 

A hátsó bejáratot sötétség lepte be, csak egy halvány utcai lámpa világított, de az is csak az ajtó három méteres körzetében.

Kicsit arrébb álltam, testem árnyékot vetett a betonon. Bal kezemmel megtámaszkodtam a falnak, jobbal pedig összefogtam a hajamat. Mélyen szívtam a levegőt tüdőmbe, majd szaggatottan fújtam ki. Próbáltam lenyugodni, nem arra gondolni, mi nem történt. Ahogy lefelé bámultam, váratlanul megjelent mellettem egy pár láb. Csak annyit fogtam fel az egészből, hogy a barna cipős Harold felém nyújtja félig teli palackját. Nehezen nyeltem, így szinte kiszakítottam kezéből a műanyagot és sebtében meghúztam a hűs vizet. Nagy sóhajt hallattam, majd visszaadtam az immáron üres üveget.

-Köszönöm! -néztem fel rá.

-Minden rendben van? -gyors zsebre vágta telefonját, elvette az üveget, majd szabad kezével átkarolta vállamat.

-Igen. -nagyot nyeltem- Mostmár jobb. -erőltetett mosollyal pillantottam rá- Visszamegyek a többiekhez. -mutattam az ajtó felé.

-Megyek veled! -s átkarolva kísért vissza.

 

 

 

xx

2.évad 12.rész - ,,Jót tenne a karrierednek''

Audrey

Korán reggel, az az hajnali 5:30-kor pattant ki a szemem. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok egészen addig, míg meg nem fordultam és Lucas édesen alvó arcát láttam. Kezei feje mellett pihentek, átkarolva a párnáját. Takarója derekától fedte testét, de lábfejei kilógtak alóla. A fehér atlétája kicsit nedvesnek tűnt, valószínű megizzadt az éjszaka.

Lassa, óvatosan tekertem ki magam a takaró fogságából, majd lábujjhegyen osontam át a fürdőszobába, kezemben a kikészített ruháimmal.

 

 

^^ Április 6. hétfő - 7:11

-Mit terveztél délutánra? A csajokkal leszel? -kérdezte Lucas mikor az utolsó kanyart is bevettük a kávézó felé.

-Igen. Megmutatom nekik a lakást. Az után meg lehet elnézünk valamerre.

-Jól hangzik. -leparkolt a Starbucks közelében, felém fordította fejét, mosolya rám is átragadt- Mivel el leszel foglalva, majd hívsz, ha találkozni akarsz. -keze lányan simította arcomat.

-Jól van. -megfogtam arcomon pihenő kezét- De remélem te is hívsz majd.

-Egyértelmű. -közelebb hajolt, ajkai ajkaimat érintették, gyöngéd csókban forrtunk össze- Menj, el ne késs! -mondta mikor elszakadtunk egymástól.

-Igaz. -kikapcsoltam a biztonsági övemet- Hívj! -gyors puszit nyomtam szájára, majd kiszálltam az autóból.

Amikor Lucas elhajtott, akkor érkezett meg Joy. Mintha csak összebeszéltek volna.

-Szia! -ölelt meg barátnőm- Nem tán Lucas volt? -tolt be az épületbe.

-De. Nála aludtam.

-Komolyan? -kíváncsian nézett rám- Szia Brad! -köszönt munkatársunknak.

-Sziasztok! Mi a helyet? -Brad már belevetette magát az előkészületekbe, épp a csészéket törölgette- Milyen volt a hétvégétek?

-Ah... Ne is mondd! Egész hétvégén tanultam. -válaszolt Joy- Holnap vizsgázom.

-Akkor miért jöttél be? -csodálkozva néztem Joy után, de ő csak legyintett egyet és bevonszolta magát az öltözőbe.

-És neked, hogy telt a hétvégéd Audrey? Megjöttek a barátaid? -érdeklődött tovább Brad.

-Igen, meg. -mosolyt küldtem a fiúnak, majd én is siettem átöltözni.

 

 

^^

A munkaidő során hol én, hol Joy mesélt. Próbáltam lelkiegben felkészíteni a holnapi megmérettetésre. Persze mindig terelte a témát, hisz furdalta a kíváncsiság a hétvége történéseiről. Lelkesen és széles vigyorral meséltem minden egyes percét a napoknak. Egy idő után Brad is csatlakozott a beszélgetéshez, de akkor inkább hanyagoltam a házibulis témát. Mondanom sem kell, Joy teljes katarzisba esett, mikor meghallotta kivel találkoztam. Faggatott össze-vissza, néha már maga sem tudta mire kíváncsi, amin jó ízűt nevettem.

A nap végén, vagyis mikor lejárt a munkaidőm, hazabuszoztam. A háztömb előtt már ott állt Clara, Alex és Aiden.

-Sziasztok! Régóta vártok? -kérdeztem, s azonnal előkotortam kulcsaimat, hogy beengedjem őket.

-Áh, nem. Csak fél órája. -jött oda mellém Aiden és átkarolta vállamat.

-Kellett neked ilyen gyorsan vezetni. -nevettem, s beinvitáltam barátaimat a házba- Nézzetek szét nyugodtan! Átöltözöm, utána mehetünk ahová csak akartok. -levettem cipőmet és kabátomat, majd felszaladtam a lépcsőn. Már épp csuktam volna be az ajtómat, mikor megláttam Matthewt, a drogfüggő lakótársamat.- Hé Matthew! -azonnal rám kapta össze-vissza álló szemeit. Tutira be van tépve.- Csak szólok, hogy itt vannak a barátaim.

-Van köztük zsaru? -mi mást várhattam volna tőle. Hozta szokásos formáját.

-Nincs.

-Király! -idióta vigyorával sétált tovább, becsapva maga mögött az ajtót.

Én is így tettem, gyors átöltöztem és leballagtam a többiekhez.

-Na, merre menjünk? -kérdeztem mikor megtaláltam őket a konyhában.

-Mondjuk megmutathatnád hol dolgozol. -állt fel Clara az asztaltól.

-Most jöttem haza, komolyan oda akartok menni? -csípőre tett kézzel, komoly arcvonásokkal meredtem a többiekre.

-Pontosan! -szólaltak fel mindannyian. Felálltak, az ajtó felé igyekeztek, míg én magamra kaptam kinti szerelésemet.

Beültünk a kocsiba, Aidennek elmagyaráztam az útvonalat és már lépett is a gázra. Addig a csajok kíváncsian kérdezgettek a Lucasszal töltött estémről. Sajnos azonban semmi zaftos ténnyel nem tudtam szolgálni. Kellemesen beszámoltak az eddigi napi tevékenységükről, ami az evésbe  és filmezésben kimerült.

 

Mikor megérkezdtünk, megvártuk Aident míg talál egy jó parkolóhelyet, majd közösen megindultunk a sétáló utcán, a Starbucks felé.

-Gyertek, meghívlak titeket valamire. -Aiden udvariasan kinyitotta előttünk a kávéház ajtaját. Letelepedtünk egy, a pulthoz közeli boxba. Gyors intettem a nem rég az én műszakomat váltó munkatársaimnak. Nina már jött is oda hozzánk, kezében az itallappal.

-Sziasztok! -Aiden és az én kezembe nyomra a papírt- Mindig ide szervezed a találkozóidat Audrey?

-Nem. -mosolyogtam fel Ninára, míg Aiden kinézte mivel lep meg minket- Nina ők itt a barátaim: Clara... -mutattam a szőke barátnőmre, aki épp közelebb húzódott Aidenhez és bele-bele nézett a kínálatba- ...Alex... -kék szemével felnézett Ninára és intett egyet- ...és Aiden.

-Szia! -nézett fel a lapok közül az említett srác.

-Kinéztetek már valamit?

-Két forrócsokoládét kérnénk, egy hosszú kávét és egy...

-Szokásosat! -szóltam közbe mielőtt még Aiden valami olyat rendelne nekem, amit nem szeretek.

-Oké. -Nina feljegyezte a rendelést- Valamit enni? -nézett vissza ránk.

-Öhm... Hoznál néhány apró sütit? Meg egy-két szendvicset. -hirtelen Aidenre emeltem tekintetemet- És mielőtt még megszólalnál, én állom!

-Szó sem lehet róla! -tiltakozott hevesen.

-De! Nincs vita! -mosolyogtam rá, majd Ninára- Ennyi lesz.

-Jól van. Majd lehet segítened kéne kihozni. Elég nagy a forgalom. -jegyezte meg a lány, majd miután megértően bólintottam tovább állt.

Mivel a pulttal szemben foglaltam el helyemet a boxban, idejében megláttam mikor akarja Nina kihozni a rendelésünket. Egy újabb bólintással jeleztem, hogy már megyek is segíteni. Kintebb csúsztam az ülésről, s egyenest a pulthoz sétáltam, ahol megpillantottam a kész tálcánkat. Kolleganőm elindult az innivalókkal teli tálcával az asztalunk felé. Felkaptam a sütiset, majd én is elindultam vissza. Azonban egy erős mellkasnak ütköztem. Az apró sütikkel teli tányérok meginogtak a tálcán, s ha egy idegen kézpár nem fogja meg - kezemhez érve - az egész a földre zuhant volna.

Megkönnyebbült sóhajjal néztem fel az erős kéz tulajdonosára.

-Köszönöm! -egy napszemüveges, kötött sapkás sráccal találtam magam szembe, aki nagyon ismerősnek tűnt.

-Ugyan, én álltam az utadba, Audrey. -a tudat, hogy a nevemen szólított először megrémisztett egészen addig, míg fel nem ismertem a bal csuklóján lévő tetoválásról. Horgony. Amint ajkai szétnyíltak, díjnyertes mosolya valahogy rám is hatott.

-Ez igaz, de köszönöm, Harry. -arrébb léptem, ezzel megszakítva köztünk a testi érintkezést. Halvány mosollyal arcomon kikerültem, de még egy pillanatra visszanéztem.- További szép napot! -majd az asztalunk felé sétáltam immáron óvatosabban. Letettem a tálcát az asztal közepére, hogy mindenki elérje, majd visszaültem helyemre.

Magam elé húztam fagylaltos kávémat és örömmel ízlelgettem az epres fagyimat. Harry játszi könnyedséggel kérte ki rendelését a pult másik oldalán álló Fredtől, miközben végig ide-ide kacsingatott szemével. Próbáltam nem feltűnően végignézni rajta, de elégedett, széles mosolyából arra a következtetésre jutottam, hogy nem jártam sikerrel. Azonban miután megkapta két csésze kávéját, egy kétszemélyes asztalhoz ballagott, ahol a szintén magát álcázni próbáló Louis várta. Louis valószínű követte tekintetemet egészen asztalukig, s mikor észrevett egy mosolyt küldött felém, amit természetesen viszonoztam. Jobbnak láttam, ha visszacsöppenek a barátaim beszédtémájába.

-Ízlik? -körbenéztem rajtuk. Mind a hárman csipegette ebből-abból, közben kortyolgatták a meleg italukat. Aprób bólintásokkal jelezték, hogy minden megfelel számukra.

-Te, az nem Harry? -bökött a fejével a két srác felé Clara.

-De. -válaszoltam egyszerűen oda se nézve.

-Az ott Louis vele? -kérdezte Alex jobban szemügyre véve a borostás fiút.

-Az.

-Nem akarod őked idehívni? -Alex enyhén belecsípett oldalamba, de csak egy szúrós pillantást kapott- Most mi van? Tök jó fej!

-Attól még nem hívom meg, hogy csatlakozzanak hozzánk. -válaszoltam kicsit durván.

-Azt hiszem ezzel elkéstél. -súgta oda Aiden, és oldalra biccentette fejét. Hirtelenjében egy fölém magasodó árnyékot vettem észre, s azonnal odakaptam tekintetemet.

-Csatlakozhatunk? -mutatott maga mögé, ahol Louis állt. Nem bírtam megszólalni, de nem is akartam. Fogalmam sincs miért akarnak ideülni hozzánk. Már épp mondtam volna, hogy nincs hely, mikor Clara megszólalt.

-Nyugodtan! Összébb húzódunk és akkor idefértek. -és már mozdultak is mind a hárman. Alex szorosan mellém húzódott, míg mellé Clara és Aiden csúszott. A fiúk velünk, vagyis inkább Alexszel és velem szembe foglaltak helyet a boxban.

-Louis, ő itt Audrey, ők itt meg a barátai: Clara, Alex és... -nézett bocsánatkérően Harry a velünk lévő srácra.

-Aiden. -szólalt fel a Clara mellett ülő fiú.

-Sziasztok srácok! Louis vagyok. -körbe nézett rajtunk- Jó végre találkozni a híres Audreyval! -amint kiejtette száján e szavakat Harry, minden bizonnyal lábon vágta, mivel Louis arca eltorzult.

-Kösz haver! -nézett gúnyosan barátjára Harry, s mintha kicsit el is pirult volna.

-Mi van? Csak az igazat mondtam. -mosolygott Louis.

-Mitől lennék híres? -kíváncsivá tett a srác kijelentése- Megjelentünk az újságban? -kérdeztem cinikusan, amivel egyből magamra hívtam Harold figyelmét. Nevetőráncai megfeszültek, arca komolyságot és megbántottságot sugárzott.

-Nem. De biztos jót tenne a karrierednek. -nyersessége szíven ütött, és ez arcomra is kiült. Fogaimat összeszorítottam, megakadályozva, hogy bármi bántó dolgot vágjak a fejéhez.

A feszültség érezhető lehetett, mivel mindenki döbbenten várta a történéseket. Nem tudtam mit kéne reagálnom erre. Szóljak vissza, legyek barom? Vagy engedjem el a fülem mellett? Jobbnak láttam, ha nem szakítom meg a köztünk lévő szemkontaktust és nyugodtan nyúltam csészém után.

-Na, és jöttök a holnap koncertünkre? -a fagyos légkörnek Louis vetett véget. Nem szóltam semmit, hagytam, hogy barátaimmal elegyedjen szóba. Harry szigorú pillantással méregetett, mind a ketten csöndben figyeltük a másikat.

-Lesz One Direction koncert holnap? -izgatottan kérdezett vissza Alex.

-Látom nem tudtátok. -nevetett Louis- Nem jöttök el?

-One Direction koncert? Köszi, inkább kihagynám. -jegyezte meg viccesen Aiden, s ez a mondata elérte, hogy Harry megszakítsa velem a szemkontaktust és Aidenre szegezte tekintetét. Kicsit fellélegeztem és én is elfordítottam a fejem. A pultnál megláttam egy ismerős szőke lányt.

-Elnézést. -mondtam udvariasan, talán túl halkan, mivel senki rám sem bagózott. Felálltam és kezemben a forró italommal megindultam a szőkeség felé. Szőke fürtjei hullámokban omlottak vállára, úgy, ahogy eddig mindig láttam.

-Szia Jenna! -köszöntem neki mikor odaértem. Felkapta tekintetét gőzölgő kávéjáról, egyenest rám.


 

-Szia Audrey! -halvány mosollyal köszöntött, majd egy asztal felé intett- Csatlakozol? -bólintottam, s elindultunk az egyik asztal felé.

-De néhány percre ülök csak le. A barátaim várnak.

-Ja! Akkor csak megörültél, hogy látsz egy ismerőst. -nevetett fel, miközben leültünk a kiszemelt asztalhoz.

-Valahogy úgy. -mosolyogtam rá- Mi újság?

-Semmi. Munkából jövök. -fáradt sóhajt hallatott- És veled? Jól meg vagytok Lucasszal? -sejtelmesen mosolygott mielőtt belekóstolt kávéjába.

-Honnan tudod? -érdeklődve néztem rá.

-Régóta dolgozom vele, mondjuk úgy: kicsattan a boldogságtól.

-Ezt jó hallani. -széles, mindent eláruló mosolyra húzódtak ajkaim. Nagyon jól esett hallani ezt.- De, igen, jól meg vagyunk.

-Örülök nektek! -mosolya őszintének látszott.

-Milyen melód volt, hogy így ki vagy öltözve? -gyorsan végigfuttattam szemeimet öltözékén: egy elegáns fekete ruha volt rajta, néhol csipke betéttel.

-A Britishben volt egy új kiállítás, oda kellett egy-két hostes.

-Te ebből élsz, igaz?

-Mármint a hosteskedésből? -bólintottam- Igen, ebből. Ez az életem. Tizenhat éves korom óta csinálom és imádom.

-Olyan régóta? -ledöbbentem, hisz olyan fiatalon hogy engedhették meg neki a szülei?!

-Igen. Persze mellette tanulok is. De akkor is ez a mindenem. -elégedetten rám mosolygott- És te hogy állsz a lakásvásárlással?

-Lucas sokat fecseg. -állapítottam meg nevetés közben- De egyébként rosszul. Nem találtam még olyat, ami tetszene és elfogadható árban lenne.

-Figyelj, én ismerek valakit, aki épp eladja a lakását. Egy utcával lentebb lakik tőlem, ha gondolod hazafele beugrok és megérdeklődöm a nevedben.

-Tényleg? Azt nagyon megköszönném! -felvillanyozott az ajánlata és kedvessége.

-Ugyan, semmiség! -legyintett, majd újabbat kortolyt kávéjából- Legalább lenne egy jó fej csaj a környéken.

-Tán nem vagy jóban a szomszédokkal?

-Egyesek nem bírják, ha megmondom a véleményemet. -rántott egyet vállán.

-Be kell valljam, valahogy sejtettem, hogy ilyen típus vagy. Mármint igazmondó és kíméletlen.

-Kíméletlen? -nevetett fel a használt szón- Szerinted annak látszom?

-Kicsit.

-Ez tetszik! Még sosem hívtak így. -tovább kacarászott, míg nem megjelent az asztal mellett Harry.

-Jenna? -homlok ráncolva néztek egymásra. Ismernék egymást?

-Harry, szia! -a lány letette kezéből a bögrét, kicsit felemelte magát a székről, majd egy-egy arcra puszit váltottak egymás közt- Hogy vagy? Nem sűrűn látlak erre.

-Jól vagyok, köszi. Mostantól meg ennél is ritkábban fogsz, jön a túrné. -magyarázta Harry, úgy mintha én itt se lennék- És veled mi újság? Látom jól megy sorod, gyönyörűen festesz! -az asztalnak támaszkodva flörtölgetett.

-Köszönöm Hazza, még mindig tudod, hogy kell bókolni. -mosolyodott el a szőkeség- Hagy mutassam be...

-Audrey. Tudom. -egyfajta megvető pillantást kaptam a göndör fejű sráctól, ami egyből felvitte a pumpát bennem- Találkoztunk már egy buliban.

-Oh, akkor jó. -gyors ránézett az órájára a lány- Jaj, bocsi, de nekem sietnem kell. Még suliba is mennem kell. -kapkodva állt fel helyéről Jenna- Akkor majd megnézem neked a házat, oké? -nézett rám.

-Oké.

-Oké. -ismételte meg, majd Haroldra nézett- Neked pedig jó túrnézást! Ha kellek, tudod a számom. -újabb puszival árasztották el egymás orcáját, majd Jenna kifelé vette az irányt- Sziasztok! -integetett vissza az üzlet ajtajából.

Mivel Jenna elment, úgy gondoltam ideje visszatérni a kis társaságomhoz, habár nem sok kedvem volt tovább nézni Harryt. Ezért kitaláltam, hogy egy jó indokkal elcsalom barátaimat az asztaltól és útnak eredünk Londonban. Megmutatom nekik a legjobb dolgokat itt, Aiden segítségével, mivel ő tősgyökeres londoni. Vagyis nem, de többet látott már belőle, mint én.

Felálltam az asztaltól és megindultam Claráék felé, nyomomban Harryvel. Egyszer csak megragadta karomat, félúton a két asztal között. Persze nem olyan erősen, hogy nyomot hagyjon, de éreztem a belőle áradó felsőbbrendűséget, ami egyáltalán nem volt ínyemre. Elérte, hogy felé forduljak egész testemből, arcunkat néhány centiméter választotta el egymástól.

-Honnan ismered Jennát? -éreztem leheletét bőrömön.

-Együtt dolgoztunk. -kikaptam szorításából kezemet- Amúgy meg semmi közöd hozzá.

-Csak nem akarom, hogy őt is kihasználd. -vágta hozzám rezzenéstelen arccal.

-Menj a fenébe Styles! -szinte köptem a szavakat arcába- Egy utolsó senki vagy, aki azt hiszi minden körülötte forog és mindent irányíthat! -ezzel otthagytam, felkaptam kabátomat a boxból- Most elmegyek, de később gyertek fel hozzám. -szóltam oda barátaimnak, kitettem az asztalra elegendő fontot, s azzal kiviharzottam a Starbucksból.

Elegem volt ebből. Elegem van belőle. Kirohantam a sétálóutcára. Temérdek ember járt-kelt, nem törődve egymással.

-Jól vagy? -kérdezte egy hang mellőlem. Felnézve Aident láttam meg magam mellett, aggódó tekintetével nézett le rám.

-Persze, csak nem bírok ott lenni vele.

-Kivel? Harryvel? -meghökkenten meredt rám és mutatott a kávéház-lánc felé- Ennyire nem bírod?

-Nem igazán. Nem olyan, mint elképzeltem. -a földet kezdtem el bámulni, mert tudtam, ha csak ránézek, elbőgöm magam. És hogy miért sírnék legszívesebben? Egyszerű. Mert csalódtam. Mert Zolinak igaza volt. Az élet nem egyszerű és nekem már elegem van ebből.

-Akkor menjünk el valamerre! Itt hagyjuk a két nyápicot és csinálunk egy nagy csajos... Akarom mondani csajos-pasis délutánt. Mit szólsz? -aranyos volt tőle, hogy próbált jobb kedvre deríteni és talán bele is mentem volna, de tudom, hogy van valami, amit muszáj elintéznem.

-Legyen csajos-pasis este. Tényleg van egy kis elintézni valóm. -visszafojtottam könnyeimet, s egy erőltetett mosollyal jutalmaztam meg Aident igyekezetéért.

-Oké. Felveszünk hat körül. Az úgy jó lesz?

-Igen, tökéletes.

-Oké. Vigyázz magadra! -homlokon puszilt, majd visszatért Claráékhoz.

 

 

^^

Több húsz percnyi gyaloglás után elértem a kedvenc partszakaszomhoz. A Temze gyönyörű folyása, a London Eye nagysága és a fák virágzó bimbói lenyűgöző látványt tártak elém. Egy ideig csendben meredtem magam elé, néztem a gyalogosokat, gyönyörködtem a tájban. De tudtam, hogy ez nem segít megoldani a bennem rejtőző kérdéseket. Mobilomat kezembe vettem, írtam egy gyors üzenetet Zolinak. Hogy miért neki? Ő a szakember, és teljes mértékben megbízom benne. Olyan, mintha a bátyám lenne. Talán annál is több: a védőszentem.

Nem tellett bele öt percbe sem, mitöbb szinte azonnal megcsörrent a telefonom.

-Szia! -szóltam bele félig-meddig suttogva.

-Lilien! Mi ez az sms? Komolyan találkoztál vele? -bombázott egyből kérdéseivel.

-Igen, találkoztam. De nem kellett volna.

-Ezt miért mondod? Mi történt? Minden részletet hallani akarok! -és belekezdtem az eddig történtek mesélésébe. Türelmesen végighallgatott, nem szólt bele, csak helyeslően hümmögött párszor. Mire a végére értem, helyesebben mondva ez előtti harminc perchez, végre kiadhatta magából az okítását.- Először is már megbeszéltük, felvázoltuk annak a lehetőségét, hogy egyszer találkozol vele. Ha ez ennyire kiborított, akkor talán tévedtünk és nem lett volna szabad téged elengedni oda.

-Ez nem igaz! -tiltakoztam hevesen- Nem azért akadtam ki, mert találkoztunk, hanem azért, mert bunkó segg volt!

-Lehet, hogy az volt, de te mi voltál? -kérdezett vissza, ami a gyengém volt. Mindig őszintén beszélgettünk egymással, gátlások nélkül, akár még a másik mondandóját is ócsároltuk, ha ez kellett a fejlődéshez. A fejlődésemhez.

-Nem voltam segg.

-Te kezdted az egészet.

-Ez... Igaz, oké, beismerem. Nem kellett volna úgy odaszólni neki. De ne, hogy már én legyek a bűnbak! Bocsánatot kérek, ha ő is! -makacskodtam.

-Jó! -éreztem, ahogy Zoli felemeli a hangját- Győzd meg! Kérjen bocsánatot! De attól még te voltál a szar most.

-Milyen kedves vagy. -ironizált hangon búgtam bele a telefonba.

-Figyelj, jót akarok neked! Nem akadhatsz ki, akárhányszor belebotlasz. Meg kell küzdened vele! Ezért vagy ott ahol. Sikerülni fog, erős vagy! És most ott vannak a barátaid is, akik biztos segíteni fognak. Csak adj egy esélyt az életnek. Ennek az életnek!

-Rendben, meggyőztél. Erős vagyok és bocsánatot fogok kérni a viselkedésemért. -egyeztem bele, hisz valamilyen szinten igaza volt.

-Fogadj el még egy jó tanácsot: barátkozz, Lilien, barátkozz! -majd azzal megszakította a hívást.

 

Miután meguntam az órákig tartó csevegést Zolival, majd a fejből kifelé bámulást, jobbnak láttam hazamenni. Attól függetlenül, hogy már javában tavasz van, még igencsak vannak hűs szellők, amik átfújják a kabátomat. De mit tehetnénk, ez Anglia, így kell szeretni.

Felszálltam az első East Ham felé tartó buszra, majd röpke ötven perc után leszálltam és hazasétáltam a buszmegállótól. Deja Vu-m volt amikor megláttam barátaimat lakásom előtt dekkolni. Már ennyi lenne az idő?

-Sziasztok! -köszöntem, de ők egyből a nyakamba ugrottak. Újabb ismerős érzés fogott el.- Nem tán hat óra? -kérdeztem viccesen mikor elengedtek,

-Hova tűntél? -kérdezte Alex magyarul, mit sem törődve az én kérdésemmel. Aiden csak állt autója mellett és néma szemlélőként figyelt minket.

-Sétálni volt kedvem. -én is áttértem anyanyelvünkre.

-Hazudsz! -vágta rá Clara, szintén már magyarul- Tudjuk mit jelentett neked ez a találkozás, ne próbálj átverni minket!

-Kicsit kiakadtam a viselkedése miatt, de nyugi! -szétnéztem közöttük- Beszéltem Zolival és most már minden oké.

-Esküszöl? -kérdezték kórusban.

-Igen. -mikor úgy tűnt megbizonyosodtak igazamról, témát váltottam- És merre menjünk? Mit szeretnétek csinálni? -kérdeztem immáron angolul, Aidenre is nézve.

-Berúgni! -karon fogott a két leányzó és a kocsi felé rángattak jó kedvűen.

 

 

 

 

xx

2.évad 11.rész - Sztár és rajongó

Audrey

Csendben telt el az út nagy része, igaz, még csak most indultunk el. Tíz perce mehettünk, de óráknak tűnt. Harry erősen markolta a kormányt, ujjai szinte fehérré voltak. Talán zavarban lenne, ahogy én? Az autó gyönyörű volt belülről is: a fekete bőr ülések tökéletesen illettek a gazdájához. Próbáltam oldani magamban a feszültséget, s inkább a mellettünk elsuhanó sötét tájat néztem. Egy fa követte a másikat, a Hold fényét elfojtották a koromfelhők, csak az autó fényszórója világította meg a környezetet. A rádió ugyan halkan szólt, de nem igazán kötötte le a figyelmemet. Valami éjszakai bulizós zenét nyomattak, amitől falra tudtam volna mászni.

-Jól érezted magad? Annak ellenére ugye, hogy ez számodra munka volt. -törte meg a szinte már kínos csendet, ami szerintem még sosem volt sztár és rajongó között. Bár ugyan ezt ő nem tudhatta, és jobb is, ha nem is tudja. Szemem sarkából láttam, hogy felém pillant egy másodperc erejéig, majd újra az utra figyel.

-Igen, egész jó volt. Csak kicsit furcsa.

-Igazán, miért? -hangjából a tényleges érdeklődés érezhető volt.

-Hát... Idegen ház, idegen emberek...

-De te hostes vagy nem? Hozzá vagy szokva az idegen emberekhez. Ha a híresekhez nem is...

-Persze, de még nem kellett ilyet csinálnom. Mármint, hogy házhoz kelljen jönnöm.

-Mert eddig milyen eseményeken kellett részt venned? -kérdezte mikor megálltunk egy kereszteződésnél. Miután megbizonyosodott róla, hogy nem jön semmi, tovább hajtott.

-Leginkább bálokon, szülinapi rendezvényeken.

-És nem találkoztál egyetlen hírességgel sem eddig? -kérdő pillantást vetett rám.

-Dehogy nem! A Szólalj fel! jótékonysági bálján Taylor Swift előtt énekeltem a saját dalát. Az mondjuk jó érzés volt. -az emlékkép hatására széles mosoly terült el arcomon, és mellkasom dagadt a büszkeségtől.

-És beszéltél is vele? -faggatott tovább Harry, valószínű csak azért, hogy ne legyen túl kínos egyikünknek sem.

-Isten ments! -fakadtam ki, amire Harry hangosan felnevetett- Mint énekes nagyon tisztelem, mert a dalai igaziak. De, mint ember... Maradjunk annyiban, hogy nem a kedvencem. -zártam rövidre, mert nem akartam semmi rosszat mondani Taylorról előtte, tudva a múltjukat.

-Sokan nem kedvelik. -mondta miután kinevette magát.

-De annál többen szeretik.

-Igen. Nagy szíve van, az biztos. Na, de eltértünk a témától. Kivel hozott még össze a sors? -ismét kaptam egy apró pillantást, majd újra az útnak szentelte figyelmét.

-Öhm... Lássuk csak... -próbáltam visszaemlékezni a két hónappal ez előtti eseményre- Tom Fletcher, Nathan Sykes, és aminek nagyon örültem az pedig Jamie Campbell Bower. Az egyik kedvencem. Meg is lepődtem mikor megláttam.

-Én csak látásból ismerem, de egész jó filmjei vannak.

-Egész jó? -fordultam felé- Láttad már a Csontvárost? Valami iszonyat jó! -lelkesedtem. Harry egyszercsak felém pillantott amolyan "mostviccelsz" nézéssel.- Mi van?

-Valld be, hogy csak Jamie tetszik, nem a film.

-Ez teljes rágalom! -nevettem fel.

-Persze, persze. Magas, szőke, izmos, tetovált. Mi kell még?

-Nem minden a testiség, Harry.

-Én azt nagyon jól tudom... Itt merre is kell fordulni? -kérdezte, mikor elértünk egy újabb kereszteződéshez.

-Balra, aztán jobbra és egyenesen. -mutattam neki az irányokat.

-Oké. -válaszolt, majd újra beállt a csönd.

Izegve mozogtam az ülésen, nem tudtam hogyan is kéne viselkednem. Majd mikor félúton voltunk úgy gondoltam, ideje hogy most én törjem meg a kettőnk közötti semmit.

-Találkoztam Niallel. -a név hallatán lágyan elmosolyodott- Csak ti ketten voltatok ott a bandából?

-Igen, a többieknek jobb dolguk akadt.

-Értem.

-Szóba elegyedtetek?

-Váltottunk pár szót, igen.

-Tippelek, nem vagy a rajongónk.

-Ezt miből veszed? -homlokomon megjelentek az érdeklődésről árulkodó ráncok.

-Nem támadtál le, tök normálisan viselkedtél, és még nem is sikítottál. -mondta nevetve, s befordult jobbra.

-Azt mondtad ne sikítsak. -nevettem én is vele.

-Szóval tévedtem. Rajongó vagy. -hangja semmivé vált a térben, olyan halkan mondta.

-Normális ember vagyok, aki felismerte a világ legnagyobb bandája énekesét. -nem állt szándékomban elárulni neki az igazat, hogy mekkora rajongójuk is vagyok.

-Ezt örömmel hallom.

-Mit? Hogy felismertelek?

-Nem. Vagyis azt is, de azt még jobban, hogy szerinted a világ legnagyobb bandája vagyunk. -elégedett mosolyra húzódtak ajkai.

-Ez tény. A következőnél jobbra. -adtam az instrukciót, és végre is hajtotta.

Kevesebb, mint tíz percen belül meg is érkezdtünk Aidenék háza elé. A kocsiból láttam, hogy az emelet egyik szobájában, illetve a földszinten is ég a villany, ami jó hír: lesz aki beenged a házba.

-Hát, akkor köszönöm szépen a fuvart. Kedves volt tőled. -kicsatoltam az övemet, majd kiszálltam- Szia! -elköszöntem mielőtt becsuktam volna az ajtót. Mire megkerültem a járművet, Harry is kiszállt. Értetlenüül meredtem rá, amit ő is észre vett.

-Azt mondtam haza viszlek, a ház pedig ott van. -mutatott a jellegzetes téglaház bejárata felé, lágy mosoly kíséretében. Nem mondtam semmit, inkább sietősen az ajtó felé sétáltam, nyomomban Harryvel.

Már éppen ki akartam nyitni az ajtót, mikor kivágódott előttem és drága Clara barátném ugrott a nyakamba, észre sem véve Harryt. Igencsak alváshoz volt már készülődve: egy bő pólóban és rövid pamutnadrágban volt.

-De jó végre látni! -erősen szorított magához, majd hirtelen újabb karokat éreztem magam köré fonódni.

-Csak, hogy megérkeztél! -szinte örömujjongásban törtek ki mind a ketten. Nagyon örültem nekik, jó újra együtt lenni. Percek múlva is csak ölelkeztünk, majd Clara távolodott el először mikor észrevette, hogy társaságunk van.

-Ez... Ő... -zavartan nyögte a szavakat miközben próbálta lentebb húzogatni pólóját. Ekkor Alex is az ajtó felé pillantott, s rajta is látszódott a döbbenet. De talán Harryn még jobban, ugyanis szemei Alex szinte fedetlen testére vándoroltak. Hát igen... Alex sosem volt szégyellős, sosem zavartatta magát, most is egy szál melltartóban és rövid nadrágban állt mellettünk.

-Hali! Alex. -magabiztosan nyújtotta Harry felé kezét, amit Harold el is fogadott.

-Szia! Harry vagyok. -nagy meglepetésemre Harry még egy puszit is adott Alex arcára. Alex mosolyogva fordult felém, majd Clarára nézett. Finoman oldalba bökött, jelezve, hogy be kéne mutatnom közös barátnőnket is.

-Harry, ő itt Clara, a másik barátnőm. -szívélyesen ráztak kezet, s Clara is kapott egy puszit járomcsontjára.

-Hola! -köszönt Clara- Megkínálhatunk valamivel? -hirtelen fordult át zavartból nyugodt természetté, ami láthatólag nem csak engem lepett meg, hanem Alexet is.

-Persze... Egy erős kávét elfogadnék. Hosszú az út hazafelé. -nevette el a végét, majd követte Clarát a konyhába.

Alex is ment volna utánuk, de elkaptam kezét és visszahúztam. Kérdő pillantással nézett rám.

-Aiden?

-Fent van, előkészíti az alvóhelyedet. -válaszolta egyszerűen- De, hogy az Istenbe futottál össze vele? -mutatott a konyha felé mosolyogva.

-Majd később elmesélem. -legyintettem, majd mi is csatlakoztunk Claráékhoz. A mikró jelzett, Clara kivette a forrón gőzölgő bögre kávét és Harry elé tette az asztalra. Harry leült egy székre, hogy kényelmesen megigya.

-Köszi. -belekortyolt- Audrey mondta, hogy most érkeztetek. Sajnálom, a mi hibánk, hogy nem tudott értetek menni.

-Ugyan! -rántotta meg vállát Alex, s leült Harryvel szembe, majd Clara is így tett. Nekem nem volt kedvem leülni és bájcsevegni, inkább az ajtófélfának dőlve néztem őket.- Elég időt fogunk együtt tölteni. Ki fogjuk készíteni! -nevetett, mire Harry is elmosolyodott. Nagyokat kortyolt, és végül üresen tette vissza az abroszra a bögrét.

-Köszönöm, ez jól esett.

-Reméljük hatásos volt. -jegyezte meg Clara.

-Hát akkor én megyek is. -felállt helyéről, rám nézett, majd a többiekre- Örültem a találkozásnak! -intett egyet a csajoknak, majd követve engem az ajtóhoz mentünk.

-Köszi még egyszer a fuvart. -mosolyogtam rá, mikor kilépett a házból.

-Szívesen. Remélem még összefutunk. -derűs mosolyt villantott felém.

-Hát nem hiszem... De hátha. -válaszoltam kicsit halkabban- Akkor szia! -már épp csuktam volna az ajtót, mikor kezével megállította, közelebb hajolt és puha ajkai az arcomat súrolták.

-Szép álmokat, Audrey! -majd mosollyal az arcán a fekete Range Roverhez sétált, beült, és mielőtt elhajtott volna még intett egyet.

Szinte alig csuktam még be az ajtót, a lányok ismét a nyakamba ugrottak.

-Jaj te! Ekkora mázlit! -csapott karon Clara, majd felfelé húztak az emeletre.

-Nézzenek oda, ki érkezett meg! -tekintetemet a hang irányába emeltem, és Charlest láttam meg a lépcső tetején. Mikor felértem, szorosan megöleltem.- Már kezdtük azt hinni nem is jössz. -mondta mikor elengedett.

-Mindenképpen jöttem volna, tudod. -megnyugtatóan végigsimítottam felkarján.

-Audrey! -azonnal felismertem Aiden hangjátm, aki a szobájából tántorgott ki- Végre itt vagy! -magához húzott- Az én szobámban alszol.

-És akkor te hol?

-Majd a kanapén.

-Nem kell, majd...

-Eszedbe se jusson! -elengedett- Jó éjt, csajok! -majd ágyneműjével kezében lekocogott a földszintre.

-Én is visszafekszem. Jó éjt!

-Jó éjt Charles! -mondtuk egyszerre. A lányok azonnal berángattak a szobájukba és leültettek az ágyra.

-Na, mesélj! -kezdte a faggatást Clara. Tudtam, hogy mi fújra úgy őket: Harry. Szóval szépen sorjában elmeséltem nekik a napomat. Minden apró részletre kíváncsiak voltak.

-Ennyi volt. De most gyors lezuhanyzok, aztán még mesélek. Jó lesz úgy? -álltam fel, mikor végeztem rövid beszámolómmal. Ők csak szomorú boci szemeket meresztettek rám, de nem győztek meg.- Akkor nem soká jövök! -erre csak egy nyelvöltést kaptam.

Tényleg igyekeztem és tíz perc alatt sikerült is kiáztatnom magam. Mikor visszementem a szobába  a lányok hangosan kacaráztak. Letelepedtem melléjük és beszélgetni kezdtünk. Volt mit bepótolnunk, ez látszott is, mivel napfelkeltekor tértünk nyugovóra. Mindent kiveséztünk: őket, engem, az életet otthon és itt.

 

 

 

^^Április 5. Vasárnap  14:03

 

A telefon csörgésére keltem, mindent szidva, úgy éreztem csak két percet aludtam.

-Bassza meg! Vegye már fel valamelyikőtök! -kezdte a napot nyűgösen Alex.

-Nem az enyém! -szólalt meg Clara még álmos hangján.

-Audrey! -erőteljesen szólt rám Alex, és ez elég volt ahhoz, hogy a telefon után kapjak. A szemem sem nyitottam ki, így emeltem fülemhez a készüléket.

-Audrey James. -szóltam bele még rekedt álmossággal.

-Felkeltettelek? -egyből kipattant a szemem Lucas hangja hallatán, ajkaim édes mosolyra húzódtak.

-Igen, de nem baj. De ugye nem beszéltünk meg mára semmit? -kicsit aggódtam emiatt, hisz nem akarom felültetni barátomat. Igen... A barátom. A séta és a csók óta igen csak egy párt alkotunk. Fura ezt mondani, de kicsit még feszélyez ez. Ted óta nem volt senkim, és igyekeztem lekoptatni a kínálkozókat. Az életem azon részére koncentráltam, hogy magamtól, semmi segítséggel álljak meg a saját lábamon. És most úgy tűnik sikerült.

-Nem, nyugi. Tudom, hogy a barátnőiddel töltöd a mai napot.

-Akkor jó. Már kezdtem kétségbe esni. -megkönnyebbülve kieresztettem a levegőt, amit észre sem vettem, hogy eddig benn tartottam.

-Nem kell. -hangja szinte ragyogott, tudtam, hogy mosolyog- Viszont arra gondoltam, hogy este átjöhetnél.

-Öhm... De holnap dolgozom és, ha jól tudom te is. -tudtam mire céloz, még nem aludtam nála. Attól függetlenül, hogy már ezerszer jártam a lakásán.

-Igen, jól tudod, de attól még időben beérsz. De, ha nincs kedved megértem... -szomorúan csengett hangja a telefonban.

-Ne hülyéskedj Lucas! Természetesen átmegyek. Szeretnélek látni. -mosolyogtam magam elé.

-Ezt a választ reméltem. Akkor érted menjek Aidenékhez? -már épp megszólaltam volna, mikor egy párna csapott fejbe.

-Uh... -kaptam fejemhez- Az jó lenne. Akkor majd jössz! De most leteszem, mert a lányok még aludnának.

-Oké. Szia! -köszönt el és kapcsolta a vonalat. Megfogtam a párnát és hozzádobtam Clarához, aki hangosan felacsított.

-Nem is én voltam! -jobban magára húzta a paplant, de így is hallottam elhaló nevetését. Feltápászkodtam a földről és ráfeküdtem Clarára. Hangos nevetésben tört ki, mikor elkezdtem csikizni az oldalát.

-Kicsi a rakás! -ugrott rám Alex, ezzel engem is agyonnyomva. Már majdnem legurultunk, így Alex még időben leszállt rólunk. Én is felkeltem barátnőmről, majd úgy döntöttem ideje felöltözni. Magamhoz vettem tegnapi ruhámat és a fürdőszobába indultam.

-Hova mész? -visszafordultam a hang felé. Alex újra saját ágyába vetette magát, míg Clara épp nyújtóztatta elfeküdt, elnyomott izmait.

-Fürdőszoba. -válaszoltam egyszerűen.

-Akkor lenn találkozunk. -mondta Clara és a bőröndje elé gugolt.

 

 

Felfrissülten és immáron jól fésülten lépkedtem le a meredek lépcsőn. Konyhából hangok szűrődtek ki, így arra vettem az irányt. Letelepedtem a két barátnőm közé az asztalhoz. Meg volt terítve, mnden csodásan festett.

-Kései ebéd. -nevetett fel Alex.

-Mint mindig. -fűzte hozzá a szintén nevető Clara. Mind a hárman hozzászoktunk, ha együtt töltjük az időt, akkor az ebéd mindig délutánra tolódik.

Hozzáláttunk a finom étkeknek: volt ott sült csirke, töltött gomba, tört-édesburgony. Röpke fél óra elteltével mindannyian tele hassal vánszorogtunk át a nappaliba. Én beültem az egyik egyszemélyes karfás fotelbe, míg Alex, Charles és Patrisha a kanapét választották. Mivel Aiden elvállalta a mosogatást, Clarával egyetemben, ők később csatlakoztak hozzánk. Végül Clara elfoglalta a másik fotelt, Aiden pedig a földre ült, hátát Clara lábának támasztva. Különös volt így látni őket. Teljesen normális barátokként viselkedtek mégis mintha mások lennének. Nem titkolom, legszívesebben összehoznám őket, de Aiden leállított. Végülis ő a férfi, ha akar valamit lépni fog.

 

 

^^

Nyugodtan beszélgettük át a délutánt, tévét néztünk, eleszegedtük a desszertet. Olyan fél hat fele csöngetésre lettünk figyelmesek.

-Majd én! -felpattantam helyemről és az ajtóhoz rohantam remélve, hogy Lucas jött- Szia! -karjaiba vetettem magam mikor megláttam az enyhén borostás férfit. Erősen megölelt, fejem búbjára nyomott egy puszit, majd elengedett.- Gyere csak bentebb! -csuklójánál fogva a nappaliba húztam. Alex és Clara egybő két lábra pattant- Mindenki ő itt Lucas a barátom. -elengedtem kezét ezzel bedobva a süllyesztőbe. Azonnal le is támadták, ahogy azt elképzeltem. Udvariasan bemutatkozott a lányoknak, kezet rázott a két férfival, s lágyan kézfejen csókolta Patrishát. Hirtelen az az este jutott eszembe, mikor először hoztam ide Lucast. Akkor is, mint mindig, úriember módjára viselkedett és fantasztikusan telt az este.

-Ha nem haragudnátok elvinném a hölgyeményt. -nézett először barátnőimre, majd a házigazdákra.

-Menjetek csak, turbékoljatok! -szólt oda Clara, mire Alex oldalba bökte.

-Te csak ne szólj semmit! -kacsintott a barna hajú lány Aidenre.

-Akkor mi mennénk is, csak felmegyek a cuccaimért. -gyors puszit nyomtam Lucas arcára mielőtt egyenest a lányok szobájába futottam volna.

 

 

^^

Miután eljöttünk az O'Conell házból még beugrottunk az East Ham-re néhány holmimért, ami éjszakára kellhet.

Lucas lakása sötétségben úszott mikor megérkezdtünk... Kivéve az erkélyi lámpát.

-Az miért ég? -mutattam kifelé, táskámat a dohányzóasztal mellé dobtam.

-Oh, basszus! -kirohant, majd mikor már visszafelé jött hozzám, a lámpa már nem égett mögötte.

-Nem vagy spórolós, mi? -mosolyogtam rá, majd a villanykapcsolóért nyúltam, s egy szempillantás alatt fényárban úszott a szolídan bútorozott garzonlakás.

-De, csak ezt a szart mindig elfelejtem. -leült mellém a kanapéra, bal kezével átkarolta vállam és magához húzott egy csók erejéig. Ajkai puhán, lágyan érintették enyémet.- Milyen napod volt? -fejemet vállára hajtottam, keze hátamat cirógatta.

-Jó. Felét végig aludtam, mert hajnalban értem haza. Vagyis oda. -javítottam ki magam.

-Hogy hogy? Bulizni voltatok?

-Jaj, tényleg, te nem is tudod. -felemeltem tekintetemet, hogy szemébe tudjak nézni- Tegnap épp úton voltunk Aidennel a reptérre, mikor hívott Rox, hogy sürgős munka van és kifejezetten rám számítanak.

-Nem csodálom, gyönyörű hangod van. -homlokon puszilt, és egy kicsit elpirultam bókjától.

-Ugyan már. Nem vagyok egy Katy Perry. De a lényeg, hogy dolgozni voltam.

-És milyen volt?

-Jó. Nick Grimshaw házában volt.

-A rádiós Grimshaw?

-Igen. Én is meglepődtem, de tök közvetlen volt. Mindenki. -fűztem hozzá halkabban.

-Akkor gondolom volt bőven celeb. -mellkasa gyakori emelkedéséből is tudtam, hogy nevet.

-Aha. Sokan voltak, többek között ott volt Greg James, Fearne Cotton, Harry Styles meg Niall Horan is.

-Komolyan? -tette fel inkább költőien a kérdést, amire válaszolt is- Az nagyon jó! És beszéltetek is?

-Igen, próbáltam vegyülni...

-Sikerült is? -faggatott míg simogatott tovább.

-Aha, viszonylag. De az énekes társaimmal jobban elvoltam.

-És hogy jutottál haza?

-Öhm... Úgy volt, hogy Aiden eljön értem, de lerobbant. Aztán taxit akartam hívni, de Harry felajánlotta, hogy elvisz.

-És te éltél a lehetőséggel. -hangja még mindig vidám volt, s továbbra is hátamon pihent keze. Arra számítottam, hogy aggódni fog, féltékenykedik majd, de meglepően jól érintette a dolog.- Ugye tudod, hogy címlapon leszel holnap? -védelmezően húzott magához közelebb, s újabb csókot nyomott homlokomra.

-Igen, sejtem. -emiatt viszont aggódtam. Nem akarok újságírókat, pletykákat, találgatásokat kettőnkről. Mert nincs olyan, hogy ,,kettőnk". Csak kisegített, mint egy normális ember.- Úgy sem találkozunk többet, szóval annyira nem érdekel.

-Büszke vagyok rád! -megfogta államat, fentebb emelte, tekintete az enyémbe olvadt.

-Miért?

-Mert nem törődsz a pletykákkal. -nem akartam kimondani azt, amire valójában gondolok, így inkább válasz helyett számat az övére nyomtam. Nagyon is törődöm vele.

 

 

^^

Egymásba kapaszkodva feküdtünk a kanapén, mikor eldöntöttük, hogy nézzünk valami filmet.

-Vígjáték? -nézett föl a sok DVD közül Lucas.

-Nem nézzük meg a Csontvárost? -kérleltem amolyan kiskutya szemeket meresztve.

-Mi ez nálad? -elkezdte keresni a filmet nevetve- Nagyon rá vagy kattanva mióta beszéltél Jamievel a bálon. -mikor megtalálta a hőn áhított filmet, a lejátszóba helyezte. Távirányítóval kezében huppant vissza mellém.- Még számot is cseréltetek. Félnem kéne, hogy elrabol tőlem? -tette hozzá nevetve, amiből tudtam, hogy csak viccel.

-Nem tehetek róla, nagy benyomást tett rám. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire földönragadt típus. -kikaptam a távirányítót Lucas markából, s egy gomb nyomással elindítottam a filmet. Lábamat felhúztam, átöleltem térdeimet, úgy bújtam barátomhoz.

-Meg kell hagyni tényleg nem tipikus sztárocska.

-Viszont nagyon is jó színész! -puszit nyomtam Lucas szájára, ezzel megállítva, hogy bele kössön.


 

Tökéletes 2 óra 10 perc után elmentünk fürdeni. Vagyis én elmentem, Lucas pedig megágyazott. Kényelmesen, nem sietve áztattam magam a habok között. Napok óta rohanásban vagyok, intézkedem, és most van egy kis időm kipihenni magam.

A víz kihűlt, kezdtem fázni, így inkább gyorsan szárazra töröltem magam, felkaptam a spagetti pántos, fekete toppomat és egy bővebb rózsaszín, hosszú pizsomanadrágot. Ruháimmal kezemben tértem vissza Lucas hálószobájába. A letisztult kék falak nyugalmat árasztottak. A két fekete fotel az ablak alatt és a kétszemélyes ágy maga a megtestesült kényelem.

Ledobtam az egyik fotelre a ruháimat, majd befeküdtem az ágyba. Lucas nem volt a szobában, hangját sem hallottam visszhangzani a házban. Meg akartam keresni, de sajnos idő előtt elnyomott az álom.

 

 

 

xx

2.évad 10.rész - ,,Téged akarnak''

 

Clara

Végre! Elérkezett a nap, amikor újra láthatom Audreyt. Hónapok teltek el, konkrétan négy, mióta elment. Persze nem állt meg az idő itt sem. Suli után egyből besegítettem anyáéknál a régiség boltba. Alex is sokat bejárt hozzám, míg én dolgozgattam, majd egyszer csak anyáék felajánlottak neki egy állást. Végül elfogadta, és ha lehet így mondani munkatársak vagyunk.

Túlságosan nem volt másabb, furább, mint az iskola, hisz ott is mindig együtt lógtunk. Csak kicsit érdekes, mikor én vagyok a kisfőnök, ő meg alkalmazott. De semmi feszültség nincs köztünk. Mint mindig nyíltan elmondja, ha problémája van, én meg készségesen igyekszem javítani rajta. Ilyen egy jó csapat.

Nem telt el olyan nap, hogy ne emlegettük volna drága jó barátnőnket, Audreyt. Nagyon aggódunk érte. Egyszerűen kilépett a megszokott környezetéből, bele az ismeretlenbe. Nem tartottam jó ötletnek. És azt sem értem a mai napig, hogy az az idióta pszichológus mi a francért bátorította! Persze, persze... Hogy tovább lépjen. De anélkül nem tudott volna? Megmondtam Audreynak is, hogy ez csak még jobban fel fogja zaklatni. De mintha a falnak beszéltem volna. Meg volt győződve az igazáról, hogy ez csak segíteni fog rajta. Hát, ő tudja... Alex sem nagyon díjazta, de azért ő jobban örült Audrey döntésének, mint én.

 

Nehezen, de sikerült bepakolnunk a bőröndökbe. Mivel Audrey nem avatott be minket, hogy meddig maradunk, próbáltunk minden ruhadarabból eleget elrakni. Felvilágosítottam Alexet az ottani időjárás szeszélyeiről, így ő is igyekezett becsomagolni a szükséges holmikat.

Mint, ahogy azt kell, egy órával hamarabb kiértünk a reptérre. Alexet felvettük út közben, hogy ne kelljen egymás keresésével tölteni az időt. Elég volt megkeresni a megfelelő terminált. Audreynak küldtem egy SMS-t, miszerint a reptéren várjuk, hogy felszólítsanak a beszállásra.

 

 

 

Alex

Hihetetlen érzés, hogy Audrey után megyünk. El sem hiszem! Én Londonban! Fülig ér a szám a boldogsától. Persze rohadtul félek a repüléstől, mert még sosem ültem repülőgépen. Clara próbál nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, én pedig igyekszem elhinni ezt neki.

Rossz érzés volt az elmúlt négy hónapban, hogy csak pár hetente tudtunk beszélgetni Audreyval. Hiányzik. Az a sok dolog, amit együtt csináltunk, hármasban. Felejthetetlen élményeket szereztünk egymásnak, és ez most szerencsére tovább folytatódhat.

Nagyon örülök Audrey sikereinek, annak, hogy megtalálta helyét kint. És nagyon izgatott vagyok, hogy mi is kint leszünk 2 óra múlva. Éles vaku villanás rántott vissza gondolataimból. Clara, kezében a fényképezőgéppel visszaült mellém.

-Minden rendben? -kérdezte, miközben orrom alá dugta az általa készített képet.

-Persze. Csak fura lesz. -rántottam meg a vállam és hüvelykujjamat felfelé mutattam, jelezve, hogy a kép egész tűrhető lett.

-Igen, de képzeld el milyen jól fogjuk érezni magunkat. -mosolygott rám barátnőm, miközben elrakta a masinát- Majd elmegyünk a London Eye-hoz, megnézzük a szép parkokat, múzeumokat...

-Tényleg múzeumba akarsz menni? -vágtam közbe, mert eszem ágában sincs múzeumról múzeumra járkálni.

-Igen. A Természettudományiba el kell mennünk. Azt élvezni fogod! Meg a British Múzeumot! Meg...

-Oké! Ez a kettő bőven elég lesz! -adtam be derekamat. Végülis, ha már ott leszünk, miért ne nézzük meg.- De felülünk a London Eye-ra, ugye?

-Még jó, hogy! -vágta rá hevesen- Olyan jó lesz! -ujjongott.

-Nagyon oda vagy! Nem tán Aiden miatt? -cukkoltam, mire szemmel láthatólag elpirult.

-Neeem. -húzta el a szót, amiből tudtam, hogy van összefüggés a boldogsága és a srác között.

-Mit műveltél ezzel a sráccal Clara? -hecceltem tovább mosolyogva. Csak megrázta piros pozsgás fejét. Majd rájöttem, lehet rosszul tettem fel a kérdésemet.- Vagy inkább mit művelt veled ez a srác?

-Semmit. Tényleg. -halk hangjában kicsi sóvárgás lett jelen.

-De tetszett neked, igaz? Vagyis tetszik neked, jól látom? -már egyáltalán nem áll szándékomban húzni az agyát. Látszik rajta, hogy tényleg érezhet valamit Aiden iránt. Vállát vonogatja, mintha nem tudna mit reagálni kérdésemre.- Ugyan már, Clara, tudod, hogy elmondhatod. Nem foglak kinevetni. -bíztatom, mire talán megjön bátorsága. Rám emelte szemeit, enyhén felém fordult.

-Tetszik. Nagyon is. Tök jó fej, pont az esetem. -habogja a szavakat egymás után- De nem kaptam felőle olyan visszajelzést, ami megerősítene benne, hogy én is tetszenék neki. -magyarázza, s már értem is mi a probléma.

-Elmondtad neki?

-Mit? -néz rám értetlenül.

-Mit, mit? Hát azt, hogy jó fej és tetszik. -próbálom előrébb lökni, hogy ha odaérünk, és szembe találkoznak egyszer, tudjon lépni az ügy érdekében.

-Megőrültél? Nem fogom porig alázni magam az egyetlen fickónál, akivel esetleg barátok lehetünk! -förmed rám, s én nem értem mi ez a kirohanás. Tök normálisan igyekszem segíteni és ezt kapom.

-De, ha lófaszt sem csinálsz, akkor meg ne csodálkozz, hogy nem fog rád úgy nézni! -köpöm elé a szavakat, de még a megfelelő hangsúlyban. Legalább is úgy érzem. Clara már meg sem lepődik csúnya szavaimon, tudja, mikor felidegesítenek akkor így reagálok.

-Mert mit kéne csinálnom? Riszálnom a seggem? Ajánljam fel magam neki? Kösz, de nem! -durcásan magába fordul. Körmeivel játszadozik. Mély lélegzetet veszek és elkezdem neki a szentbeszédet.

-Egyáltalán nem kell egyiket sem megcsinálnod. Csak tölts vele annyi időt, amivel éreztetni tudod, hogy neked másképp is bejön. Nem csak, mint egy srác a szomszédból. Amúgy, ha már szomszéd! -hirtelen témát váltok, hisz még azt sem tudjuk, hol lesz a szállásunk- Audrey neked sem árulta el hol fogunk lakni ez idő alatt?

-Nem. De nagyon remélem valami jó helyen. Nem akarok részeg füves idiótákkal egy fedél alatt lenni. -fintorog orra alatt, amin én jót kacagok.

-Pedig tök buli lenne! -viccelek, amit ő is tud.

 

 

 

Audrey

-Merre menjünk? -kérdezi Aiden, miután beszállok mellé az autóba.

-Passz. Én egyáltalán nem ismerem az utat. Egyszer jártam meg azt az utat. Örülök, hogy egyáltalán eltaláltam East Ham-ig. -nevetek fel emlékeimen. Aiden is csatlakozik hozzám, miközben kifarol az útra.

-Te hülye vagy? -szólok rá- Azért nem akarok idő előtt meghalni! -szívemhez kapok, s érzem hogy gyorsabban ver a szokottnál.

-Ne izgulj, nem fogsz! -nevet- Akkor rám van bízva az útvonal? -pillant rám egy másodperc erejéig.

-Ahogy mondod. Teljesen mindegy merre mész, csak érjünk ki időben. -kezeim ölembe hullanak, amint megnyugszom.

-Ki fogunk. Amúgy tudják, hogy én is kimegyek veled?

-Nem. Meglepetés. -vigyorgok felé, amit szeme sarkából észre is vesz.

-Miért lennék én meglepetés? -mosolyog vissza.

-Clarának nagyon is az leszel.

-Szerinted ennyire örülni fog nekem? -hangja mintha bizonytalanságot sugározna.

-Tutira! -válaszolom egyből- Nagyon bír téged! -sejtelmesen nézek Aiden felé. Kisvártatva, de rám pillant, majd széles mosolyra húzódnak ajkai.

-Én is bírom őt.

-Kérdezhetek valamit? -igyekszem nem nyersen feltenni a kérdést, amitől félek, nem tudom tényleg meg kéne-e kérdeznem.

-Persze, mondjad! -bátorító mosolyt küld felém, míg az utat nézi. Épp egy piros lámpánál állunk. Összehunyorítom szemem, de kinyögöm.

-Eltudnád képzelni Clarát, mint a... Hát tudod... -nem sikerül kiböknöm, inkább zavartan felnevetek.

-Mint barátnő? -kérdez vissza, de mosolya még most sem hervadt le.

-Igen. -bólogattam.

-El. -mondta néhány másodperc gondolkodás után.

-Ennyi? -kérdésemre hangosan felnevet.

-Mert mit kéne még mondanom?

-Hát... Nem tudom. De, neked nem is tetszik úgy, mint egy csaj? Mármint... -kezdtem bele elmagyarázni a dolgokat- Csinos, vicces, aranyos, okos. Minden meg van benne, ami kell.

-Igen. Tudom. -válaszolta nevetve. Nem tudtam dűlőre jutni Aidennel. Most akkor tetszik neki Clara, vagy sem...

-Akkor miért nem hajtasz rá? -kérdezem pár perccel később. Döbbenet ül ki Aiden arcára, majd halványan elmosolyodik.

-Össze akarsz boronálni minket? -kérdésemre kérdéssel válaszol, ami kicsit idegesít. Tipikus férfi. Hárít.

-És ha igen?

-Kérlek ne. -lágy hangon kér- Ha akarok is tőle valamit, nem akarom, hogy bele szólj. Hagy menjem minden a maga módján. -szavai hallatán kénytelen vagyok igazat adni neki. Ez tényleg csak rájuk tartozik.- Inkább mesélj! Miért csípted így ki magad? -röpke pillanat erejéig végignéz rajtam, majd szemei már újra az utat figyelik.


-Nem is csíptem ki magam. -gondolkodva lenézek magamra. Mindenem fekete. De a fekete elengáns. Lehet akkor tényleg kicsíptem magam.- Régen voltam így kiöltözve. -rántom meg vállam.

-De csini vagy!

-Köszönöm Aiden. Amúgy te sem nézel ki rosszul! -nevetem el magam szakadt farmerje láttán.

-Köszönöm szépen! -mondja felháborodottan- Így kell viselkednie egy barátnak? -felém fordul az újabb piros lámpánál, de tudom, hogy ismét csak poén. Hangos kacagásunkat a mobilom töri meg, amikor felcsendül Bon Jovi It's my life-ja.- Klasszikus. -nevet halkan.

Előhalászom táskámból a készüléket. Bernard Rox nevétől borzongás fut végig rajtam. Még most sem nagyon csípem a férfit, de mivel a munkaadóm, ezért elviselem. Szerencsémre csak telefonon értekeztünk eddig. Fülemhez emelem és szívélyesen üdvözlöm főnökömet.

-Mr. Rox! Micsoda meglepetés! Nem tán van munka a számomra? -lehet kicsit irónikusra sikeredik, de hát ez van. Nem mindig jó ez, hogy hívnak és készen kell állni.

-De, de, Miss James. Egy kedves úriember megkeresett, hogy énekest keresnek ma délutánra.

-Nem tudna keresni mást? Tudja nagyon fontos dolgom van. -próbálom kihúzni magam a munka alól életemben először.

-Sajnálom drágám, de nem lehet.

-De miért nem? -kérdezek vissza- Hisz eddig mindig meg tudtuk oldani...

-Hidd el, ha lehetne nem hívtalak volna fel, de kifejezetten téged akarnak.

-Mi? De mégis ki? -tágult pupillákkal hallgatom.

-Ezt nem árulhatom el, de az úriember biztos ismerhet, mert idejött és a te nevedet mondta.

-Ismer? -tettem fel inkább magamnak a kérdést. Ki az, aki ismer és elhívna énekelni? Egy emberre szűkítem le a névsort, ami mellesleg nem is olyan hosszú: Lucas. De ő tudja, hogy ma nem érek rá. Ennek így semmi értelme nincs. Nagyot sóhajtok, és elfogadom a tényt.- És mikorra kell ott lenni?

-Délután négyre.

-Hova?

-Elküldöm a címet. Oda tudsz érni időre?

-Megpróbálok. Eléggé messze vagyok a központtól. -ránézek az órára, ami elkeserít. 15:21. Csak abban reménykedem, hogy nem lesz annyira bent a városban. Kicsivel több, mint egy órára lenne szükségem, hogy visszaérjek.

-Oké. Üzenek a helyről. Csak okosan! Ne hozz ránk szégyent James! -hangja szigorúan cseng, majd a vonal megszakad. Kell pár másodperc összeszedni magamban a dolgokat.

-Aiden elmennél a lányokért? Közbejött egy fontos meló. -felé fordulok és boci szemekkel kérlelem.

-Persze. Te mivel jutsz vissza? -kérdezi, miközbe lehajt az út mellé. Épp látok egy taxit a szembe lévő sávban parkolni.

-Majd azzal. -mutatok a taxi irányába.

-Van nálad elég pénz? -ekkor érzem a kezemben lévő készülék rezgését. Rox elküldte a címet.

-Van. -már hozzá szoktam az ilyen alkalmakhoz, ezért fel vagyok rájuk készülve.

-Vigyázz magadra! -kacsint felém Aiden.

-Igyekszem! De ti is! -még egy utolsó mosollyal megjutalmazom mielőtt kiszállnék. Gyorsan próbálok átvergődni a túloldalra, át a taxiba. Már éppen indulni készül, mikor leintem. Hála' felvesz és bemondom a megadott címet.

 

 

 

Aiden

Remélem felismerem még Clara hosszú szőke haját. Bár nem ez az egyetlen tulajdonsága, amiről azonnal felismerném. Magas testalkata és éles, vidám hangja mindig az elmémben marad, bevésődött rendesen. Miután átvágtam magam a várakozó tömegen, nyakam nyújtóztatva néztem szét. Perceken belül megjelenhetnek. Így is lett. Clara szinte elsőként lépte át a kaput, jobbján egy barna hajú lánnyal. Valószínűleg ő Alex. Előrébb furakodtam, hogy biztos észre vegyenek. Körbe-körbe nézelődtek, kutatva Audrey hol létét. Mivel tudom, hogy hiába keresik, odasétáltam hozzájuk. Clara kereső tekintete megakadt rajtam, amint pár lépésnyire voltam tőlük. Bárgyú mosolyáról lerítt, hogy felismert.

-Sziasztok lányok! -mosolyogtam rájuk mikor eléjük értem.

-Csá! -vetette oda semmitmondóan Alex és szemeivel tovább fürkészte a termet.

-Ne keresd, én jöttem értetek. -rám kapta tekintetét a két lány.

-Mert? -kérdezték szinte egyszerre.

-Közbe szólt a munka. -rántottam vállaimon- De majd vele is találkoztok ma, nyugi.

-Te ki vagy egyáltalán? -csípőre tett kézzel, szigorúan nézett fel rám Alex.

-Ja, bocs! -kaptam észbe- Aiden O'Conell. -felé nyújtottam kezem, amit jól megrázott.

-Alex. -elengedett- Szóval te lennél az a híres Aiden. -mosollyal arcán nézett Clarára, aki egy picit mintha elpirult volna.

-Híres lennék? -nevettem, s Clarára néztem- Nem tán sokat meséltél rólam, Clara? -hecceltem, de ő csak tovább pirult.

-Csak a szokásosat. -válasza kicsit rosszul érintett- Hogy vagy Aiden?

-Jól. Most már még jobban, hogy lesz két gyönyörű lakótársam. -kacsintottam rájuk.

-Lakótárs? Nálatok fogunk lakni? -döbbenet ült ki a szőkeség arcára.

-Király! -Alex igencsak örvendezve csapott tenyerébe, majd a csomagok felé intett- Szedjük össze magunkat aztán nézzük meg a házat!

 

Felkaptuk a bőröndöket. Három-négy közepes bőrönddel érkeztek, ami annyira nem is sok. Persze fejenként! Nem tudom hogyan, de valahogy -csodával határos módon- elfért az összes, különböző színű bőrönd a csomagtartóban. Clara mellém, míg Alex hátra ült a kocsiban.

-Menjünk haza, vagy beugorjunk előtte enni valamit? -kérdeztem és beindítottam az autót, kihajtottam a parkolóból.

-Szerintem ne. -vágta rá Alex.

-Nekem is jó lesz úgy. -babrálta sálját Clara.

-Mi lesz jó, Clara? -szemem sarkából láttam, hogy maga elé mered.

-Minden. -erőltetett egy mosolyt magára.

-Az biztos! -rámosolyogtam, bal kezemet az övére helyeztem, s enyhén megszorítottam.

 

 

 

Audrey

A taxi megállt egy hatalmas kőfal előtt. Elit negyed. Egyértelmű. Fekete kapu előtt álltam, a taxi gyorsan elhajtott miután kifizettem. Tettem egy lépést előre, majd megnyomtam a kaputelefon zöldellő gombját. Hosszú búgás után egy női hang szólt bele.

-Igen, tessék?

-Öhm... Jó napot! Audrey James vagy...

-Persze, persze! Nyitom már! -hangja lelkesen az enyémbe vágott, s már nyílt is a kapuajtó.

Egy-két izomagy felépítésű férfi állt a kis köves részen, mely egészen a bejáratig folytatódott. Már éppen megszólítottam volna őket, mikor az egyik az ajtó felé intett.

-Menj csak be nyugodtan! -kiáltotta az egyik.

Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hisz egy vadidegen házba készülök belépni, úgy, hogy még azt sem tudom kié. Amint átléptem a küszöböt, elámultam. Elegáns, modern bútorokkal volt felszerelve a ház. Bentebb épkedtem, majd megláttam a sok embert az udvaron. A házban is szállingóztak, de a buli egyértelműen odakint volt.

-Szia! -fordultam a hang irányába. Egy magas, barna, felzselézett hajú srác közeledett felém- Te vagy Audrey, ugye? -bólintottam- Nagyon örülük, hogy ideértél! -vállamra tette kezét, s enyhén a nappali felé tolt- Én Nick vagyok. Már vártunk téged. Figyelj, nekem fel kell töltenem a piákat, de dobd le magad nyugodtan, aztán ha végeztem körbevezetlek. -majd magamra hagyott. Miközben távolodó alakját néztem, észbe kaptam. Ismerem. Basszus! Ő Nick Grimshaw. Nem igaz... Miért hívott ide? Énekesre lenne szüksége? De annyit ismer... Mindegy. Innom kell egyet. Sietősen megkerestem a konyhát. A kintről beszűrődő tuc-tuc zenére hasonlító lármától még a fejem is megfájdult. Tényleg muszáj innom valamit.

Végül sikerült megtalálnom a konyhát. A földön tudatnyi üres alkoholos üveg sorakozott. A pulton megpillantottam egy vodkás üveget, mely félig még teli volt, majd nem messze tőle egy narancsleves palackot. Remek, már csak egy pohárra van szükségem! Szét néztem egy tiszta pohár után kutatva a konyhában, de sehol sem találtam. Először a lenti szekrényt nyitottam ki.

-Felső polc, jobb oldal, ha poharat keresel. -szólalt meg mögülem egy mély férfi hang. Hallottam már valahol. De hol...? Félve felegyenesedtem, majd meegfordultam. Ő az. Ott állt tőlem pár lépésnyire, de megszólalni sem tudtam.- Ne sikíts! -édes mosolyra húzódtak ajkai, mialatt az asztalra helyezte üres, összenyomott szívószálas dobozát. Mintha a gondolataimban olvasott volna. Magamban tényleg hangosan sikítottam. Nem azért, mert híres, hanem mert... Basszus! A sors is azt akarja, hogy találkozzak vele!

-Miért sikítanék? -próbáltam leplezni izgatottságomat, de szám apró mosolya elárulhatott.

 

 

-Ja, jó. Akkor hozzá vagy szokva a sztárokhoz. -elvett a pultról egy használt poharat, ami ezek szerint az övé lehetett előzőleg, majd megtöltötte whiskyvel- Kérsz? -felém nyújtotta az üveget.

-Nem, köszi. -rápillantottam a szekrényre- Jobb felső, ugye? -valamivel fenn akartam tartani a beszélgetést.

-Ja, igen. Mit iszol? -szájához emelte italát, majd megitta. Én szerencsésen elővettem egy lapos poharat, majd a pultra raktam és neki kezdtem elkészíteni az italomat.

-Vodka-narancs. -először a naracslevet öntöttem bele, majd azt követte a vodka. Egy halk hümmögéssel lezárta a témát. Be kéne mutatkoznom, igaz? Aj... De nehéz ez.- Amúgy Audrey James vagyok! -udvariasan, ahogy azt kell, felé nyújtottam jobb kezemet, míg balban a finom italomat tartottam.

Pajkos mosoly ült ki arcára. Először a felé nyújtott kezemre, majd rám nézett, bele egyenesen a szemembe.

-Tudom. -gyengéden enyémbe illesztette kezét, s megrázta egyszer- Harry Styles.

-Tudom. -ismételtem szavait- De te honnan tudod a nevemet? -érdeklődve vártam válaszát.

-Öhm... Hát... -dadogta egymás után értelmetlenül. Zavartan göndör hajába túrt- Tudod... Nick! Igen, Nick mondta. -mutatott az udvar felé.

-Ah, oké. -meghúztam italomat és szinte az egész lefolyt torkomon- Nem tudod miért hívott engem ide? -kérdeztem tőle, de mielőtt válaszolhatott volna a házigazda sétált be a konyhába.

-Oh, na, látom megtaláltad a mi kis pacsírtánkat! -nevetett Nick, barátian vállon veregette Harryt míg engem nézett.

-Meg. -halványan rám mosolygott a göndör srác.

-Figyelj Audrey, ha gondolod a többiek készen állnak.

-Ja, persze, igen. De előtte lenne egy kérdésem. -letettem poharamat magam elé a pultra.

-Mondjad. -kíváncsian néztek rám mind a ketten.

-Mikor végzek?

-Már is menni akarsz? Még el sem kezdted! -nevetett fel Nick, de Harry csak meredt rám.

-Nem, dehogyis. Csak a barátaim meglátogatnak, és nem rég szállt le a gépük. Nem tudtam ki menni eléjük, mert ide kellett jönnöm. Szóval, meddig kéne maradnom? -tértem a lényegre. Nem kell tudniuk az egész mesét.

-Hát este tizenegyig ki vagy fizetve. -húzta száját Nick.

-Miért nem hívod ide őket? -szólalt fel Harry, s Nickkel együtt döbbenten bámultunk rá.

-Mi van? -kérdezte Nick- Te viccelsz, haver!

-Most miért? -értetlenül nézett barátjára.

-Mert ez az én házam. -csattant fel hangosan Nick, amitől kicsit még kellemetlenebbül éreztem magam.

-Szerintem sem jó ötlet. -szóltam közbe.

-Miért? Nem szeretnek minket? -a kérdést inkább Harrytől vártam volna, minthogy inkább Nicktől.

-De, gondolom. -rántottam meg vállam.

-Akkor jönnek! -mosolyodott el Harry.

-Csinálj, amit akarsz Styles! -dúlt-fúlt magában Nick, és ott hagyott minket a konyhában. Kínos csönd telepedett ránk. Fogalmam sem volt mit kellett volna mondanom, vagy hogy egyáltalán kellene-e valamit. Már épp megszólaltam volna, mikor egy tejfölszőke hajú kislány szaladt át a csempén, egészen Harry lábáig.

-Harry, Harry! -a göndör oda kapta tekintetét és rá mosolygott a leányzóra. Tudtam, felismertem őt is. A kicsi Lux. Milyen édes!- Nézd mit szedtem neked! -háta mögül előhúzott egy pipacsvirágot.

-De cukorbogár vagy! -leguggolt elé, s feje búbjára nyomott egy cuppanós puszit, amitől Lux hangosan kuncogni kezdett. Harry elvette tőle a virágot, beleszagolt.- Nagyon jó illata van. De mit szólnál, ha ezt inkább neki adnánk? -fejével felém biccentett. Meglepődtem, csak úgy mint Lux. Édes arcocskájával rám nézett.

-Ő ki? -kérdezte kíváncsian, ami megmosolyogtatott. Közelebb léptem és én is leguggoltam hozzájuk.

-Audrey vagyok. És téged, hogy hívnak hercegnő? -néztem a ruhájára, ami fodros szoknya. és egy pántos kis felső volt. A szó hallatán elmosolyodott, s ide-oda rázta magát.

-Én Lux vagyok.

-Dehogy is! Te cukorbogár vagy! -ellenkezett Harry, és csikizni kezdte Luxot. A kislány hatalmas nevetésben tört ki, s próbált menekülni a csikiző kezek elől, de Harry szorosan fogta egyik kezével. Csak guggoltam mellettük, és néztem milyen jól elszórakoznak.

-Hagyd abba Harry bácsi! -szólt rá néha Lux a nevetések közben.

-Hé! Audrey, jössz? -kiabált be, gondolom Nick. Harry rám emelte tekintetét, abba hagyta Lux csikizését. A lány kapva az alkalmon azonnal futásnak indult, egyenest ki az udvarra. Még egy röpke pillantást vetettem Harryre, majd én is felálltam és megindultam Lux után.

 

Kint temérdeknyi ember iszogatott, beszélgetett. Azonnal észre vettem hol az én helyem. A füves rész mellett volt egy faburkolatú, nem túl hosszú placc.  Egy gitár, egy dob, egy szintetizátor állt rajta, mellettük pedig három lány. Odasétáltam, majd bemutatkoztam. Mint kiderült ők is hostesek, csak egy másik cégtől. Kellemesen szóba elegyedtünk, majd rájöttünk, hogy el kéne kezdeni zenélni. A keverő pult mögött ülő srác befejezete a zenét, majd jelzett, hogy kezdhetünk. Gyors ledobtam magamről a táskát a dob mellé, mivel ott nem zavart senkit.

 

 

^^

Énekeltünk párat, már teljesen besötétedett. Az óra már igencsak tízet ütött. Teljesen kiszáradtunk, ezért úgy döntöttünk iszunk egyet. Befelé igyekeztem a poharamért, amikor összefutottam Nickkel.

-Szia! -mosolygott rám. Ezek szerint már jobb kedve van.- Audrey, nyugodtan hívd át a barátaidat. -nem vártam volna tőle, hogy megengedje. Sőt igazából nem is akartam.

-Nem, köszi. El vannak ők biztos. -legyintettem.

-De, tényleg! Hívd fel őket és add meg a címet. Jöhetnek! -kedvesen végigsimított bal felkaromon.

-Hát... Köszönöm?! -nem tudtam mit is mondjak.

-Ne nekem köszönd. -mosolygott rám, majd egy aprót háta mögé biccentett. Nem láttam senkit mögötte, így hát azért mégis neki köszöntem meg. Miután mérlegeltem a dolgokat, kiszaladtam táskámért, majd vissza be, egy csendes helyet keresve.

Találtam is: a fürdőszobát. Először fel akartam hívni Aident, de rá kellett jönnöm, jobb, ha csak egy SMS-t írok neki. Megírtam a címet és azt is, hogy ne hozzanak szégyenbe, mert akkor kénytelen leszek kinyírni őket. Hamar választ kaptam, miszerint már indulnak is. Hát erre kíváncsi leszek...

Mikor kinyitottam az ajtót, nagy döbbenetemre egy szőke srácba botlottam. Niall.

-Oh, bocsi. Gyere csak! -arrébb állt, én pedig elsurrantam a fal és közte.

-Semmi baj. -mosolyogtam rá.

-Nincs semmi baj, ugye? -fordult vissza a fürdőszoba ajtóból.

-Nincs. -nyugtató mosolyt küldtem felé.

-Biztos? Mert kicsit, mintha aggódnál.

-Ilyen jó emberismerő vagy? -csúszott ki számon, s jót nevetett kijelentésemen.

-Akkor csak eltaláltam. Lottóznom kéne! -emelte tekintetét a levegőbe, majd vissza rám- Segíthetek valamiben?

-Nem, köszönöm.

-Biztos? -összeráncolta homlokát.

-Nagyon aranyos vagy, de nem tudsz segíteni.

-Akkor prábáld jól érezni magad, hátha elfelejted. -rám kacsintott majd becsukta maga után az ajtót.

 

 

^^

Kint ácsorgok a vak sötétben a kapu mellett. Éjfél is elmúlt már. Nick volt olyan jó fej és szabadjára engedett. Ideje volt már. Baromira nem értettem semmit, és rohadtul össze voltam zavarodva. Mi a francért hívtak engem ide? Egyáltalán honnan tudták a nevemet? Gondolataimból az sms-t jelző hang rántott vissza.

Lerobbantunk. Hazafelé tartunk az autómentővel... Bocsi, nem tudunk érted menni :/

 

-Fasza! -puffogtam magamban.

-Van valami baj? -jött a kérdés a hátam mögül, mitől majdnem szívrohamot kaptam.

-Szokásoddá vált? -próbáltam viccesre venni a figurát miközben a hang irányába fordultam.

-Micsoda? -közelebb lépett, szemeiben kíváncsiság ragyogott.

-Az, hogy hátulról támadsz. -nevettem el magam. Látszólag megtette a hatását az a jó pár vodka-narancs, érezhetően felszabadultabb lettem.

-Jobb lenne, ha az arcodba másznék? -már ő is nevetett- Mi a baj? -komolyra váltott.

-Semmi. Csak a barátaim nem jönnek, így taxit kell hívnom magamnak. -mutattam fel a telefonomat, amiben épp egy taxis száma után kutattam.

-Elviszlek én. -a vér is kifutott arcomból. Mintha ufót láttam volna, olyan arccal meredtem Harryre.- Most mit nézel így? Oké, igaz rajta lennél holnap a címlapokon, de hamarabb hazajutnál, mint a taxival. -magyarázta- Gondolj bele, mire ideér, az is egy óra. Az alatt az idő alatt én hazaviszlek.

-Komolyan mondod vagy csak az illem beszél belőled? -kételkedő tekintetem láttán még közelebb jött hozzám.

-Ott parkolok. -mutatott el balra. Még az éj legsötétebb szakaszában is felismerem a terepjárót.- Komolyan mondtam.

-Hol a csapda? -szavaimon még én is meglepődtem. Harry hangosan felnevetett, majd egyik kezét vállamra tette.

-Nincs csapda! -mondta még mindig nevetve. Keze még mindig vállamon pihent, lassan a kocsi felé fordított, majd ahogy néhány órája Nick, most Harry tolt előre, egészen a kocsiig.

Úriemberhez méltóan kinyitotta számomra az anyósülés felöli ajtót, s beszálltam. Míg megkerülte az autót, becsatoltam magam.

-Hova vigyelek? -kérdezte mikor már ő is benn ült a járműben.

-Haydon Street 23. -válaszoltam, s kénylemesen hátradőltem az ülésben. Harry beindította a motort, majd útnak indultunk.

 

 

 

xx

2.évad 9.rész - ,,Próbáljuk meg, kérlek!''

 

Audrey

Két hét telt el a titokzatos hang óta... Azóta sem tudom kitől származott. De Lucas igyekszik velem elfeledtetni. És meglehetősen jól csinálja.

Ahogy ígértem neki, és ő is nekem, egészen a bál végezetéig nem próbált elhívni. Azonban másnap, hajnalban, még alig értem haza máris csörgött a telefonom. Lucas neve villogott a kijelzőn. Beszélgettünk vagy egy fél órát, majd bealudtam.

Az elmúlt napokban szinte napi szinten beszélgettünk telefonon vagy találkoztunk valahol. Hol csokival, hol virágokkal lepett meg, majd mindig édes, puha puszit nyomott arcomra.

Most is két percem van odaérni a Hyde Parkba. Rohanva szedem, egymás elé téve lábaimat, hogy időben megjelenjek.

Március közepén járunk, s ezt a kellemes idő is sugallja. Még nem vagyok olyan bátor, ezért maradtam a szövetkabátnál és a jól bélelt csizmámnál. 15°C biztos van ezen a szép napsütéses délutánon. Immár harisnyára sem volt szükség a farmer alá, pulcsiból is vékonyabbat kaptam magamra.

 

Távolról már láttam Lucas alakját, vagyis csak tippelni tudtam és remélni, hogy ő az. Ahogy egyre közelebb értem az idegennek vélt emberhez, megbizonyosodtam róla, hogy tényleg ő vár ott.  Öt méteren belül voltam már hozzá, háttal állt nekem. Csapzott hajáról és kabátjáról egyből felismertem. Próbáltam csöndesen mögé osonni, s hirtelen ötlettől vezérelve lábujjhegyre álltam, és kezeimmel befogtam szemeit.

-Találd ki, ki vagyok! -mondtam kuncogva. Nem válaszolt. Kezeit felemelte, végigsimított szemét takaró kezeimen, majd lehúzta szájához mind a kettőt. Lágy csókot nyomott előbb a bal, majd a jobb tenyerembe. Óvatosan megfordult miután elengedte kezeimet.

-Szia! -mosolyogva közelebb hajolt és egy puszit lehelt arcomra.

-Honnan tudtad, hogy én vagyok? -kíváncsiskodtam.

-Ki mást várnék szerinted?

-Nem tudom. -rántottam meg vállamat, miközben levakarhatatlan mosoly ült ki arcomra.

-Mi ez a vidámság? -elindultunk körsétánkra a park területén.

-Nem tudom. Csak jó kedvem van. -mosolyogtam fel rá.

-Jó téged így látni. -s ekkor cselekedete megdöbbentett. Egymás mellett lógó kezeinket összekulcsolta, és gyengéden megszorította. Kéz a kézben sétáltunk. Nem bírtam levenni tekintetemet egybe fonódó ujjainkról. Mégis muszáj volt elszakadnom a látványtól. Mikor végre sikerült, Lucas félénk mosolyával és reménnyel teli, gyönyörű, barna szemeivel találtam magam szembe. Nem bírtam most sem megállni, szám széle felfelé ívelt.- Milyen napod volt? -kérdezte immáron az ösvényt nézve, ami a virágok közé vezetett.

-Elment. Albérlet után nézelődtem a városban.

-Ennyire sietős a dolog?

-Igen. Emlékszel, meséltem, hogy jönnek a barátnőim... -vártam, hogy megerősítse feltételezésemet.

-Igen, igen. Öhm... Alex és Clair? -kérdezte bizonytalanul.

-Majdnem. -nevettem fel hangosan- Clara. De az Alex stimmel.

-Látod, figyelek! -nevette el magát ő is- Na, de komolyan. -szorította meg gyengéden kezemet- Találtál valamit, ami ezúttal lakható is?

-Már megint ezzel jössz... -néztem el tőle, át a virágokon, jó messze. Hangomon érezhető volt a sértettség. Lucas még most sem törődött bele, hogy hol és kivel, vagyis inkább milyen emberekkel lakom egy fedél alatt. Akárhányszor szóba kerül a költözés téma, kioktató módon kezd el tanácsokat osztogatni.- Állandóan ezt csinálod... -jegyeztem meg alig hallhatóan.

-Csak nem akarom, hogy két ilyen seggfejjel kelljen együtt élned. -kezdte a szokásos magyarázkodását- A végén egyszer annyira beszívnak vagy leisszák magukat, hogy bántani fognak.

-Ígérem, ha megerőszakolnak jelentkezek az alapítványodnál. -vetettem oda a durva poént.

-Ez kurvára nem vicces Audrey! -megállt, vele együtt én is. Arca vörös volt a dühtől, kezemet erősebben fogta, mint eddig. Érezhető volt a felgyülemlett feszültsége, amit valószínű, hogy én hoztam felszínre. Szétáradt egész testében.- Amíg nem éled át, addig azt sem tudod miről beszélsz! Neked ez az egész egy vicc? -nézett mélyen szemembe.

-Nem, persze, hogy nem. -bűntudat kezdett el bennem előtörni- Ig...

-Pedig nem úgy tűnik! -vágott szavamba. Hangja érdesebben csengett, de még így is megőrizte a normál hangerejét.- Semmit nem tudsz róluk! Azt sem tudod milyen egy ilyen krízis... -s itt elszakadt a cérna. Kiszakítottam kezemet az övéből. Lángolt bennem a méreg.

-Lehet, hogy nem éltem át nemi erőszakot, de ne hidd, hogy nekem olyan könnyű volt az élet! Nem ismersz!

-Mert nem hagyod! -vágott vissza, s egy lépéssel közelebb jött hozzám- Hadd, hogy megismerjelek! -végigsimított két karomon, egészen vállamig. Kezei átvándoroltak nyakamra, majd arcomat fogták közre.- Bízz bennem! Kérlek! -érintése, mint villám csapott keresztül rajtam.

-Én bízom benned... -halkan csendült fel hangom- De van, amit sosem szedsz ki belőlem.

-Ennyire szörnyű? -simított el arcomból egy kósza tincset.

-Nem szörnyű, csak... -nem bírtam folytatni. Emlékképek suhantak el szemem előtt a terápiáról... Arról, hogy minden hazugság volt.

-Jó... -fentebb emelte fejem, kényszerítve a szemkontaktust- Figyelj! -mély levegőt vett- Tudom, és biztos is vagyok benne, hogy voltak mélypontjaid. Mindenkinek van. -helyeslően bólintottam- Nem kérdezősködöm szándékosan erről, nem próbálom megoldani a problémáidat. Ez a te harcod, ha még nem küzdötted le.

-Azért vagyok itt. -gondoltam magamban.

-De én itt leszek. Nem azért, mert kötelességemnek érzem, hanem, mert itt szeretnék lenni. -szavai lelkemig hatoltak, s még most sem szakította meg tekintetünk egymásba olvadását- Próbáljuk meg, kérlek!

-Tényleg ezt akarod? -kérdeztem néhány másodperc csend után.

-Ha te is.

-Gyere, üljünk le! -kezeit kezembe vettem, és a legközelebbi pad felé húztam. Engedelmesen követett, majd leült mellém, szembe velem.- Lucas, tudnod kell néhány dolgot rólam.

-Ajajj... Ez nem kezdődik jól. -beletúrt hajába, majd rám emelte elkomorult tekintetét. Nem törődtem kijelentésével, folytattam.

-Közép-Európa egyik országából jöttem. Mióta angolt tanulok, azóta szerettem volna eljutni Britanniába. És most itt vagyok. -lágyan elmosolyodtam.

-Ne! -szólt közbe.

-Mit ne? -értetlenül néztem rá.

-Ne meséld el. -kezébe fogta kezeimet- Emlékszel, az első találkozásunkkor is kérdeztelek honnan jöttél, és már akkor sem szívesen válaszoltál. Nem akarok tudni semmit. Eleget tudok rólad ahhoz, hogy szeretni tudjalak...

-Szeretni? -kikerekedett szemekkel meredtem a mellettem ülő férfira. Szeret?

-Öhm... -zavartan félrenézett és elengedte kezemet. Nevetnem kellett, és nem is bírtam visszatartani. Még egyszer sem láttam ilyen zavarban. Hangos nevetésem miatt ismét rám szegezte tekintetét.- Mit nevetsz?

-Tetszem neked, ugye? -kérdeztem, s próbáltam csillapítani nevetésemet. Jó kedvem átragadt Lucasra is, s szája egy halvány mosolyra húzódott.

-Igen. -mondta egyszerűen- Szerinted miért akartalak haza vinni az első találkozásnál? -mosolygott sejtelmesen- Miért kerültünk az étterem felé? Miért hívtalak fel minden nap és beszélgettünk órákat? -mosolya hatalmasra szélesedett- Szerintem egyértelműek voltak a szándékaim.

-Akkor végig erre játszottál? -kérdeztem most már én is vigyorogva.

-Mondhatjuk úgy is. -kacsintott rám- Szóval, mit gondolsz? -kicsit komolyabb hangvételbe csapott át.

-Azt, hogy sétáljunk! -felpattantam a fa padról magammal rántva Lucast, aki értetlenül és csalódottan nézett le rám. Nem is csodálom, gondolom nem erre várt.- Mesélj! Neked, hogy telt a napod?

 

Majdnem három óra hosszán keresztül jártuk a parkot, s minden egyes lépésnél csak azon járt az eszem, hogy mit érzek. S tudom, hogy ezt Lucas is tudja. Látszik rajta a kétségbeesés. Szegény! Úgy sajnálom, de ezen még gondolkoznom kell. Egyszercsak meguntuk, és Lucas készségesen felajánlotta, hogy hazavisz. Annak ellenére, hogy az út alatt nem sokat beszélgettünk, gyorsan odaértünk a "lakásomhoz". Lucas, mint egy úriember kisegített az autóból, majd a bejáratig kísért.

-Hát, köszönöm a mai napot. -erőltetetten mosolygott rám.

-A fenét! -gondoltam magamban- Nincs min gondolkoznom! Tudom, mit érzek! -s ekkor ajkaimat az övére nyomtam, karjaimat nyaka köré fontam, és hevesen csókoltam. Megnyugtatott az érzés, hogy viszonozta csókomat.

Hosszasan faltuk egymást, majd levegő hiány végett, lágyan mellkasára helyeztem kezeimet és kicsit eltoltam magamtól. Bárgyú mosollyal nézett rám, de még mindig karjai között tartott.

-Ezt igennek veszem! -puha csókot hagyott ajkaimon- Holnap délelőtt tízre legyél kész! Elviszlek valahová! -még egy utolsó puszit lehet számra, majd kocsija felé indult.

-Mire mondtam igent? -kérdeztem vissza, mintha nem érteném mire céloz, de fülig érő mosolyom elárult.

-Tudod te! Legyél kész időre! -intett egyet mikor beszállt az autóba, majd elhajtott.

Elégedetten és boldogan léptem át a küszöbön és mentem egyből fel a szobámba. Kedves lakótársaimmal a folyosón találkoztam össze, de valószínű most sem voltak tudatuknál, mivel nem köszöntek. Az egyik a fejét támasztotta a fürdőszoba ajtónak, míg a másik a saját szobájából nézett ki, szájából két szál cigaretta lógott. Már ügyet sem vetve rájuk, becsaptam magam mögött az ajtót.

 

Este nyolc felé járhat az idő. Miután elvégeztem az esti szokásaimat, fáradtan zuhanok be jó puha, párnákkal teli ágyamba. Igen csak lecsukódnának szemeim, de észbe kapok, és telefonomat elveszem az éjjeliszekrényről. Nem tehetem meg, hogy nem értesítem barátnőmet a fejleményekről. "Barátnői kötelességem" Joy szerint.

-Szia drága barátnőm! Mesélj! -rohan le egyből.

-Szia Joy! -kacagtam fel türelmetlenségén- Mire vagy kíváncsi?

-Ugyan már! Mintha nem tudnád. Lucasra! Mi másra?! -háborodott fel.

-Kérlek szépen, nagyon jól éreztem magam. Sétáltunk, beszélgettünk...

-És? -vágott szavamba izgatottan.

-Mit és?

-Aj! Ne szórakozzál velem James! Bepróbálkozott? -nevetett fel, amire én is ugyanígy reagáltam.

-Megnyugtatlak, bepróbálkozott.

-Áááá! -sipított fel boldogan a vonal túloldalán.

-Kiszakad a dobhártyám Rosatti! -szóltam rá fanyar arcot vágva, amit ő ugyan nem láthatott.

-További részleteket kérek!

-Holnap elvisz valahová...

-Nem ilyenre gondoltam! -úgy tűnik rossz szokásává kezd válni az állandó közbevágás- Megcsókolt?

-Úgy fogalmaznék, hogy visszacsókolt. -visszagondoltam az emlékre, és akaratlanul is széles mosoly jelent meg orrom alatt.

-Komolyan te kezdeményeztél? -érezhető volt meglepődöttsége.

-Igen. De előtte jól összeszartam magam. -kínos nevetésben törtem ki.

-Hát te hülye vagy! -nevetett fel ő is- Miért? Mit csináltál már?

-Semmit. Pont ez volt a baj. -magyaráztam még mindig nevetve- Egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani neki...

-Inkább témát váltottál. -fejezte be helyettem a mondatot Joy.

-Ahogy mondod. Aztán mikor elbúcsúztunk nem bírtam megállni és megcsókoltam.

-Büszke vagyok rád! Viszont rohadtul dühos is, mert szegény Dont itt hülyíted. -kijelentésén teljes mértékben megdöbbentem.

-Nem hülyítem, mert nem tudom. Három hete beszéltem vele utoljára. Nem keres, nem ír.

-De volt három randitok! Szegény tutira komolyabbra gondolta a dolgokat köztetek. Erre te meg összejössz a főnököddel...

-Nem a főnököm. -jelentettem ki határozottan.

-Már.

-Lényegtelen ez az egész. Donnal meg majd beszélek. Holnap küldök neki egy üzenetet, hogy beszélnünk kellene. Ennyi.

-Ahogy gondolod... Még aludhatsz rá egyet.

-Igazad van, megyek is, mert mindjárt elalszom. -mondtam egy nagy ásítás után.

-Rendben. Jó éjt, Audrey!

-Jó éjt Joy!

 

 

^^ Másnap 10:06 perc

-Késtél! -szálltam be Lucas mellé az anyósülésre.

-Mert te mindig pontos vagy! -kacsintott rám, miközben közelebb hajolt és lágy csókkal ajándékozott meg- Jól aludtál? -visszaegyenesedett, majd a parkolósávot elhagyva az útra tért.

-Jól. És te? -úgy igazgattam magam az ülésen, hogy teljes egészében láthassam Lucast.

-Én is. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk egy kiállításra. Mit szólsz?

-Attól függ milyen.

-Majd meglátod. Remélem tetszeni fog.

 

 

^^

Körülbelül fél órája nézegetjük a képeket. Nem mondom, hogy csúnyák, mert nem azok. Érdekesek. A legjobban úgy fogalmaznák, ha azt mondom, hogy nem az én világom. Imádom a művészetet, imádok mindent, ami festészet... De ezek... Baromira nem keltik fel az érdeklődésemet. Csupa csendélet az egész. Jó, igaz, azok is tudnak szépek lenni, de hatvan kép egymás után már hol szép?! Tengek-lengek a kiállító teremben, idemegyek-odamegyek, megállok egy-egy képnél, ami egy picit megtetszik. De aztán rá kell jönnöm, hogy semmit nem látok bele. És valljuk be, ha nem látunk bele a képbe, nem érezzük a közlés tartalmát, semmi értelme. Számomra. Lucas persze odáig van értük... Ámulva bámulja az ecsetvonások által létrejött alkotásokat. Néha megkérdezi tőlem, hogy tetszik, mi tetszik. De én csak ugyanazt a választ tudom nyújtani minden egyes alkalommal: ,,Nem rossz".

Szerencsémre van egy apró pad a terem közepén, s azonnal rá is vetem magam. Összegörnyedve bámulom a falakat, várom, hogy Lucas kimondja a hőn várt mondatot, ami azt jelezné, hogy elhúzhatunk innen.

Meg kell hagyni, nagyon szép gesztus volt tőle, hogy elhozott ide. Meséltem neki a művészet általi szeretetemről, gondolom innen jött az ötlet. De ez még egy laikusnak is sok, Istenem!

-Elfáradtál? -vágódott le mellém Lucas.

-Kicsit. -egyszerű válaszom hallatán szemöldökei felszaladtak homlokára.

-Unatkozol?

-Igen. -mondtam halkan, kicsit attól félve, hogy megbántom- Tök szép meg minden, de most ez nem köt le. -magyaráztam meg.

-Semmi baj. Akkor menjünk, ebédeljünk meg. -felállt, kezét felém nyújtotta, hogy felsegítsen- Már kezdek éhes lenni. -mosolygott rám. Szívese elfogadtam segítséget nyújtó kezét, majd elhagyva a kiállítás termét, illetve az egész területét, bepattantunk a kocsiba és egy olyan helyet kerestünk, ami mindkettőnknek megfelel.

-Mit szólsz a Temze partjához? -vetettem fel az ötletet hosszú csöndes percekkel később.

-Ismersz ott valami helyet? -egy pillanatra rám emelte érdeklődő tekintetét, majd újra az útra koncentrált.

-Nem. De van egy csomó kajás stand. Szeretek olyan helyeken enni. -mondtam nagy mosollyal arcomon.

-Akkor a Temze partja. -mosollyal nyugtázta ő is, majd lekanyarodott balra, a célállomáshoz vezető útra.

 

Viszonylag hamar odaértünk. Leparkoltunk egy mellékutcán, közel a Temzéhez. Kéz a kézben járni kezdtük az utakat, míg a sétálóutcára nem értünk. Tele volt túristákkal, londoniakkal. Alig lehetett elmenni a másik mellett. De ügyesen megoldottuk. Végül találtunk egy hamburgerest, ahol nagyon finom illatok szállingóztak. Egyből arra felé húztam Lucast.

Megvettük az ebédünket, majd, hogy kellemesen elfogyasszuk, leültünk egy éppen felszabaduló padra. Valami hatalmas adag húst rakott bele mindkettőnkébe a kiszolgáló.


-Tegnap nem jutottunk semmire a lakás témában... -hozta fel a témát Lucas. Látszott rajta, hogy kicsit félve kérdez rá a tegnapi vitánk miatt- Találtál valamit? -harapott bele hamburgerébe.

-Öm... -nyeltem le a falatot, ami még a számban volt- Találtam egyet-kettőt, de még bőven kell gyűjtenem rájuk. Az egyik nagyon szép, takaros. Viszonylag olcsó is.

-Mennyi havonta?

-Majdnem annyi, amennyit tőletek kaptam hostesként. 650 Font.

-És mennyid van? -faggatott tovább.

-Mivel a bál óta több hostesi melót kapok, most tartok olyan 2500 Fontnál.

-Figyelj, ha nagyon fontos a költözés, én szívesen elősegítem...

-Ebbe bele se kezdj, kérlek. -mosolyogtam rá nyugtatóan- A saját lábamon akarok megélni. Amúgy is majd csak egy hónap múlva költöznék, ha sikerül, persze.

-Rendben. De hozzám bármikor fordulhatsz, remélem tudod! -puszit nyomott arcomra.

-Tudom, és köszönöm! De mint már mond...

-Értettem! -nevetett fel, majd tovább eszegette a hamburgert.

 

Miután végeztünk az étellel, jól lakottan indultunk ismét útnak. Gyönyörűen hullámzott a Temze. Legszívesebben felülnék a betontömbre és onnan nézném, akár egész nap. Este valami lélegzetelállító lehet a látvány, amint a London Eye és a környező kék lámpák bevilágítják. De sajnos nem maradhattunk tovább, ugyanis Lucast felhívták valami fontos ügyben és azonnal rohannia kellett. Persze még azért haza fuvarozott. De a nap hátra lévő részében nem tudtam mit csinálni magammal.

Úgy határoztam, jobb lesz, ha még most felkészülök a lányok érkezésére. Ezért felhívtam Aident. Percekből órák lettek, de sikerült mindent megbeszélnünk. Ő is, és O'Conellék is izgatottan várják barátnőim érkezését. Valahogy sikerült megoldani, hogy Charlesék is itthon legyenek még aznap. Április 4-e. A nap, amikor végre a legjobb barátnőimmel lehetek a kedvenc városomban...

 

 

 

xx

2.évad 8.rész - ,,Meseszép vagy!''

Audrey

Ma este van a nagy este. Rettenetesen izgulok. Több tucat ember előtt kell fellépnem. Otthon persze a barátoknak már énekeltem, de az nem olyan. Róluk tudom, hogy milyenek. Élvezik a zenét, élvezik a társaságot, élvezik ha énekelek. Mindig bíztatnak, toszogatnak előre, hogy menjek, csináljam meg. De most? Áll valaki is mellettem?

Nem. És ez nagyon elkeserít. Biztos vagyok benne, ha itt lennének, mind körbepuszilgatnának és sok szerencsét kívánnának. Mert ők ilyenek. Mellettem állnak jóban és rosszban egyaránt.

Sajnos most csak az emlékeimben tudnak velem lenni. Joy sem tudott elkísérni, de örömmel felkészített a következő néhány órára.

Munka után rögtön hazamentünk. Vagyis majdnem haza, ugyanis ez esetben a haza, az ő lakását jelenti. A bátyja szokásához híven, most sem volt otthon. Egyenest az emeletre mentünk, fel Joy szobájába. Tipikus női szoba. Lágy színek, fényképek a falon. Nem először járok itt, de mindig lenyűgöz milyen szépen kidekorálta. Ha én is megtehetném ugyanezt a saját szobámmal, nem úgy nézne ki, mint ahogy... De mivel nem a sajátom, ezért nem is festhetem ki. Nem számít. Ha minden jól megy és sikerül összeszednem elegendő pénzt, már költözök is.

 

Joy lelkesedése eleinte nem hatott rám, de végül magával ragadt és szárnyaltunk. Viccelődtünk, nevetgéltünk és mindeközben szorgosan készülődtünk az estére. Joy szerepe volt, hogy külsőleg felkészítsen. Smink, haj, illat, meg az egyéb ilyenkor szokott dolgok előkészítése. Na, és a ruha? Hát igen... A ruhát nem én választottam. Sőt, még nem is Joy. Hogy megfelelő öltözetben tisztelegjek az összegyűltek előtt, Lucas jobbnak látta, ha meglep eggyel. Még délelőtt bejött az üzletbe Jenna, akivel együtt dolgozom a mai estén. Önelégült mosolyával minden férfi vendég tekintetét magára vonta. Szép lány. Nem ismerem, de kívülállóként azt mondanám: csitri. Teszi-veszi magát az emberek előtt, kényeskedik, mintha ő lenne a mindenható. Két percből ez minden, amit leszűrtem. Tudom, tudom... Előítéletes vagyok. De ki nem? Lehet irigység... De mire lennék irigy? A vonzerejére? Cöh... Jó vicc!

Lényeg az egészben, hogy délelőtt folyamán behozott egy hatalmas rózsaszín dobozt, amiben a ruhám volt. Türelmesen kivártam a munkaidő végét, és egyből rohantam is be az öltözőbe megnézni a ruhát. Azonban, amint felnyitottam volna Joy szigorúan rácsapott a kezemre. Azt mondta, hogy majd otthon megnézzük és ahhoz igazítjuk a megjelenést. Nagyon jól tudtam, hogy ő talán még izgatottabb a ruha miléte miatt. Azon tanakodtunk egész végig, hogy milyen színű, milyen típusú, milyen hosszú. Mert valljuk be őszintén: nem mindegy, hogy esélyem van-e hasra bukni benne, vagy nem.

Letette Joy a rózsaszín dobozt az ágyára, egy pillanatra felnyitotta, beletúrt, majd visszahelyezte a tetőt. Szemei csillogtak, ahogy rám nézett.

-Jó ízlése van ennek a Lucasnak! De kezdjünk is hozzá!

És neki láttunk. Nem volt hajlandó megmutatni mit rejt a doboz, egészen addig, amíg be nem fejezte az utolsó simításokat. Csodálkozva néztem magam a tükörben. Elégedett voltam a látvánnyal. Enyhe füstös barnára színezte szemhéjamat, rúzsom kicsit élénkebb volt, mint ahogy én csináltam volna meg. Jobban szeretem a halvány, alig látszódó, természetes színeket. Belátom, ez sem rossz, csak szokatlan.

-Na, hogy tetszik? -kíváncsian nézett a tükörbe ő is.

-Szép!

-Tényleg? -hitetlenkedő tekintetétől elnevettem magam.

-Igen! -szembe fordultam vele- Tökéletes lesz.

-Szerintem is. -mosolyra húzódtak ajkai- Most jöhet a haj! -amint kimondta már rántotta is elő a hajsütővast.

Bő fél óra elteltével minden hajszálam a megfelelő helyen állt. Ismét tükörbe néztem, és a látványtól elaléltam. Rézvörös tincseim hullámokban lógtak le vállamra. Itt-ott feltűzve. Gyönyörű volt.

-Most jöhet a ruha! -Joy elővette a dobozból a nekem szánt viseletet. Mikor teljes hosszában elém tárult, ledöbbentem. Közelebb sétáltam, megérintettem a mellrészét, a szoknyáját.- Ugye milyen jól néz ki?

-Komolyan ezt kell felvennem? -kérdő pillantással néztem fel barátnőmre.

-Halál komolyan! Gyere, segítek felvenni!

Miután levetkőztem, Joy rám aggadta a csodaszép estélyit. Hosszú fekete ruha, mellrészétől lefelé fokozatosan szellősödik a bronzos flitterek sokasága. Bambán bámultam magam az egész alakos tükörben, miután Joy utoljára is végigsimított a szoknya alsó részén, hogy tökéletesen álljon.

Míg én magamat néztem, addig ő is készülődni kezdett. Sajnos neki dolgoznia kell, így nem tud velem jönni. Mikor már meguntam állni a tükör előtt, leültem az ágyra, előhalásztam a telefonomat a táskámból és pötyögni kezdtem.

Nem tudtam, hogy így ki kell öltözni!

Alapítványi bál. Mit gondoltál? :D Egy csomó híresség is jelen lesz.

Mit jelent a csomó?

Nagyon sokat. Nem tán izgulsz? :)

De, nagyon! Nem fog ez menni...

Dehogynem! Audrey meg nem merj futamodni! Remekül énekelsz! Már csak a kisugárzásoddal is meg fogod nyerni őket magadnak. (de ha ez megvígasztal, annyira el lesznek foglalva egymással, hogy nem nagyon fognak a zenére figyelni)

Ezzel aztán megnyugtattál. Akkor tök fölöslegesen nézek ki így és feleslegesen éneklek majd?

Nem ezt mondtam! :D Ne legyél már nyuszi! Mutasd meg mit tudsz!

Nem is hallottál még énekelni! :D

Itt az ideje :)  Dalok fejben vannak?

Igen, főnök, mindet kívülről fújom! Ezzel nem lesz probléma.

Akkor mivel lesz?

Magammal. Képtelen vagyok erre.

Ne kezd ezt megint! Lesz alkohol :P

Kösz xD Az majd helyre pofoz.

:D Csak nem akarom, hogy ennyire izgulj. Tökéletes leszel! :)

Ebben a ruhában? :D

Miért? Nem tetszik? :O

Dehogyis nem :) tényleg tökéletes

Remélem :) Már nagyon várom, hogy lássalak benne. Küldök érted egy taxit!

Azt megköszönném, de Joy házához küldd! Ő készített fel.

Ha megírod mi a cím, már megy is.

 

-Kivel beszélgetsz? -ült le mellém Joy és kíváncsiskodva belenézett a telefonomba- Ó! Lucas! -vigyorgott rám és visszaadta a telefonomat- Miről cseverésztek?

-Küld egy taxit értem.

-Jó fej. -bökött oldalba széles vigyorral az arcán.

-Igen, az. Megírom neki a címet. -s azzal be is gépeltem és el is köszöntem Lucastól- Meg is van. -felnéztem barátnőmre- Szexi!

-Köszi. Valami legénybúcsú lesz vagy mi a franc.

-Ilyesmit is el szoktál vállalni?

-Miért ne? Semmi bajom nem lesz belőle.

-De legénybúcsúra miért hívnak énekest? -elgondolkodtam- Lehet azt hiszik sztripper vagy?

-Hülye! -rácsapott a felkaromra, de közben nevetett- Nem hiszik azt! A srác valami színházi tag és így szeretné megünnepelni a haverjaival, hogy bekötik a fejét. Fura egy kérés, de mit tehetnénk?! -rántotta meg vállát.

 

 

^^

Este fél hétkor végre a kastély előtt állok teljes harcidíszben. Magassarkúban topogok felfelé a bejáratig. az idő február végéhez képest hűvösebb, mint szokott lenni. Épp hullik a hó, ezért óvatos próbálok lenni, ne hogy kitörjem a nyakam mire felérek.


A bejárat mellett két szmokingos férfi áll. Az egyik udvariasan kinyitja számomra az ajót, s már benn is vagyok.

-Végre itt vagy! Mit késlekedtél ennyit? -rohant le egyből Monic.

-Késett a taxim a hófúvás miatt. -levetettem kabátomat, mire egy ismét szmokingban álló fiatal férfi elvette tőlem- A személyzetihez vigye! -szóltam utána, remélve, hogy meghallotta.

-Gyere! -karomnál fogva rángatott be a bálterembe. Valami hihetetlen volt a látvány. Ki volt használva a tér teljes mértékben.  A boltív bal oldalán a színpad állt a zenekarral, míg jobb oldalán a bárpult, s vele a mixer. Középen tele volt asztalokkal, fejedelmi terítéssel. Volt még egy színpad az asztalokkal szembe. Gondolom onnan fogják levezetni a bemutatókat, mivel felette egy fehér vászon csüngött. Monic egyenesen a színpadhoz húzott, ahol az egész zenekar ott állt.- Srácok! -ekkor mind a négyen felénk kapták tekintetüket- Ő itt Audrey Lilien. Ismerkedjetek! -s azzal csapot-papot otthagyott velük.

-Ez a nő maga a megtestesült hülyeség! -szólalt meg Patrick a dobos, amin jót nevettem- Szerintem tegnap azt sem tudta hol van. -egyet értettem kijelentésével, mivel az előző nap Monic tényleg nem volt a toppon.

-Ugyan Patrick, tudod hogy seggnyaló. -vágta rá Cole, aki zongorán fog kísérni- Amúgy szia, Lilien! -integetett széles mosollyal arcán.

-Sziasztok srácok! -köszöntöttem újdonsült társaimat. A tegnapi főpróbán sikerült összekovácsolódnunk. Jókat beszélgettünk, sztorizgattunk egy-egy dal között.- De légyszíves a nap hátralevő részében ne hívjatok Liliennak, nem szeretem. -ráztam meg fejem.

 

-Nem is mondtad. -jött egy ismerős hang a hátam mögül. Megfordultam és a hanghoz egy mosolygós arc párosult.

-Nem kérdezted. -mosolyodtam el, majd végignéztem rajta. Elegáns szürke öltönyben állt előttem, alatta egy fehér inget viselt. Haja jól fésült volt, maga a tökéletesség.

-Srácok, nyugodtan pihenjetek még, van időnk! -azzal a zenekar tagjai már ott sem voltak, megcélozták a bárpultot. Lucas közelebb lépett, két kezemet az övébe fogta. Ujjaival köröket írt le bőrömre, miközben mélyen szemembe nézett.- Gyönyörű vagy! -majd nyomott egy puszit az arcomra. Ajkai hosszasan időztek el járomcsontomon. Éreztem, hogy egész testem lángol, akárcsak arcom.- Izgulsz még? -kérdezte, miközben újra megnőtt közöttünk a távolság, de még most sem engedte el kezeimet.

-Most már még jobban, mint eddig. -válaszoltam kínos nevetéssel.

-Pedig semmi szükség rá! -magához ölelt- Tökéletes leszel! -suttogta mély hangjával fülembe. A hideg is kirázott, amit ő is észrevett- Fázol? -kérdezte elkerekedett szemekkel, mikor ismét eltávolodott arcomtól.

-Nem, nem. -ráztam fejem- Csak ideges vagyok, tudod...

-Nem kell mondanod semmit! -emelte fel kezeit, ezzel az enyémeket is- Menj és oldódj fel! -biccentett a bár felé- Nekem még rengeteg elintézni valóm van. -puszit lehelt mind két kézfejemre, majd távozott a teremből.

 

 

^^

-Mindjárt kezdünk! -szólt halkan Monic, majd a színpad mellé lépett, ahol Lucas állt.

A zenekarral elfoglaltuk helyünket a mellékszínpadon. Patrick beült a dobfelszerelése mögé, Cole a zongoránál, Matt és Jeremy a gitár mögött foglalták el helyüket. Ahogy láttam, csak én voltam ennyire izgatott és feszült az élő zenélés miatt. Rengeteg ember volt a teremben. Nem csak hírességek, hanem civil szervezetek képviselői is. De bevallom, hírességből is akadt jócskán. Ott volt Robbie Williams, Emma Watson, Ed Sheeran, Taylor SwiftJamie Campbell Bower, Nathan Sykes, Simon Cowell, Brad Simpson, Tom Fletcher és még megannyi közszereplő. Nem sokat láttam közülük, hisz annyian voltak, és nem azzal voltam elfoglalva, hogy kit látok még itt, hanem azzal, hogy ne rontsam el a szövegeket.

Miután mindeki elfoglalta névvel ellátott helyét, a reflektorfény felcsillant a színpadon. Lucas felsétált, majd köszöntötte az egybegyűlteket.

 

-Izgulsz kislány? -jött oda elém Jenna.

-Nem vagy idősebb nálam, szóval légyszíves ne kislányozz. -szóltam oda neki elég durván.

-Jól, van na! Ne harapd le a fejem! -emelte fel védekezve kezeit.

-Bocsi. Kicsit feszült vagyok.

-Azt látom. Amúgy Jenna Moris vagyok! -nyújtotta át kezét az erősítő felett.

-Audrey James! -viszonoztam a gesztust.

-Sok sikert Audrey! -kacsintott rám, majd elillant az asztalok között.

Lucas végszavával elkezdődött a vacsora. Üde dallamok csendültek fel a hátam mögül, illetve oldalról. Meghitt, lágy dallamok, amik tökéletesen illettek az alkalomhoz.

Elénekeltük a Moves Like Jagger-t nem a megszokott módon. Kiderült, hogy mind az öten szeretünk átdolgozni számokat, így most is ezt tettük. Minden számot, amit énekelnünk kellett, feldolgozva adtuk elő. Lucasnak igaza volt, nem sokan figyeltek fel a mi kis akciónkra, így elengedtük magunkat.

Maroon5 után jött a Train - Drive by száma. Azt követte a